A madár
Drága madár!
Nézd, hogy vergődik,
Nem is él már!
Hiába kel fel
És süt rá a nap.
Megtört lélek
Immár. Csupán
- Tollak és test -
Messze a szivárvány.
Szürke teste remeg,
halovány hangja súgja,
Rabod vagyok kedvesem,
Mindig ezt dalolja,
Mintha nem lenne más nóta,
Szíve hangja a kotta...
"Nyisd ki a kalitkámat,
Hogy ölelő karjaidban,
Repdessen szárnyam!
Ha a zárat kalitkámról leveszed,
- S őszintén kitárod szíved -,
Visszatér majd sóvárgó lelkem
Hozzád, kit az ég küldött nekem,
S társamul rendelt e zordon világban.
De most, kérlek, engedj el!
Repdesni magas fák lombjai felett,
Majd felhők közé vágyok szállani.
Engedj! Most hív a mező, a végtelen!
Mennem kell... Szólítanak ott fenn!
De ígérem, mindig hű leszek hozzád,
Drága, Egyetlen Kedvesem!"