Linktár

A Klondike II. űrállomás

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2010/1 számában.

1.

Az űrhajó - mint egy döglődő vízi csiga - idegesítő lassúsággal vonszolta fémseggét a nem messze előtűnő dokkok felé. Kíváncsian figyeltem az ócskának látszó űrállomást, s a mögötte pislákoló csillagokat.

Persze igazából nem pislogtak, csak a légkondi nyomta pár centiről arcomba a száraz levegőt, ami irritálta csodaszép sárkányzöld szememet, kellemetlen viszketést okozva. A közeli - bár ez eléggé relatív fogalom a világűrben - csillagok - megfelelő tűréshatáron belül - változatlan mennyiségű fotont dobáltak szanaszét, melyek engem is elértek, csak így, lehelet vékony könnyfátyolon át tűntek hunyorgónak. Ezen fellelkesülve, avagy ebből ihletet nyerve én is úgy cselekedtem.

Volt időm mindezen morfondírozni, mert úgy látszott, a pilóta még elpepecsel pár órát a horgonyzás - ilyen kivitelben - kissé őrjítő műveletével. Akkor ez most dokkolás, vagy dekkolás? Talán kezdő masiniszta lehetett, talán egyáltalán nem volt kedve révbe érni ezen a gyanús kinézetű bányásztelepen.

Én se nagyon lelkesedtem érte, de azzal bíztak meg, hogy vizsgáljam ki ezt a szokatlan halálesetet. A múltkori sikerdíjamat már majdnem mind elherdáltam, így hát kapóra jött ez a jól fizető meló.

Villámgyors reflexszel elkaptam a gezemice felszolgáló robotot, és fél perc alatt kizsaroltam tőle egy gin tonicot. Elégedetten hátra dőlve ülésemen kortyoltam bele a kellemesen hűs italba, s azon ábrándoztam, hova is menjek nyaralni úgy egy hét múlva.

2.

- Üdvözlöm, hölgyem! Szabad a kiszálló kártyáját? - lépett felém egy öltönyös, szálfa termetű alak.

- Tessék - feleltem, és egyből kiszúrtam, hogy nem stimmel vele valami. Cirka nyolc másodpercbe telt, és máris megfejtettem a talányt. Apró - egyesek által sejtelmesnek vélt - mosollyal szájszegletemben könyveltem el a tényt, hogy nem lélegzik.

- A kormányzó nevében szeretettel köszöntöm önt a zéró zéró alfa szektor legnagyobb érckitermelő és - feldolgozó vállalatának legmodernebb, Klondike II. elnevezésű űrállomásán. Cégünk mindig is jó kapcsolatokat ápolt az adóhatósággal, hiszen mi vagyunk a zéró zéró alfa szektor egyik vezető...

- Oké, Robi, lődd le magad! - közöltem vele a mesterséges intelligenciáknak kidolgozott saját társalgási stílusomban.

- Elnézést, de itt a zéró zéró alfa szek...

- Tudod, nem vagyok kíváncsi erre a propaganda hablatyra, inkább vigyél minél hamarabb a szállodámba.

- Természetesen, hölgyem. Önt - mint cégünk kiemelt vendégét - az űrállomás egyik legnagyszerűbb...

- Robi, visszafognád magad egy cseppet? - kértem szelíden, mert már kezdtem keresni a közelben egy falat, hogy felmászhassak rá tőle.

- A nevem valójában Artúr, de ha zavarja a stílusom, van a programozásomban egy másik személyiség is.

- Nocsak, kápráztass el! - kértem mit sem sejtve.

- Jöjj hát vélem, hadd legyek én kalauzod e vadregényes tájék zegzugaiban. Látom tágra nyílt szemedben - melynek mélységébe vigyázatlanul majdnem bezuhantam, mint egy hajtóműhibás űrfregatt egy egyre jobban közeledő fekete lyuk erőterébe - a felfedezés vágyát. Látom azt a sejtelmes zöld csillanást, ami arra késztet, hogy feltárjam számodra a közelben megbúvó csodákat, hogy megismertesselek téged e rejtelmes...

- Anyám, borogass! - sóhajtottam fel, és megkopogtattam a protokoll droid kobakját. Mély sajnálatomra nem adott kongó hangot. - Fogadjunk, hogy téged itt tákoltak össze - találgattam, miközben a kezébe nyomtam poggyászomat, és határozott léptekkel elindultam a kijárat felé azon gondolkodva, lehet-e egy robot skizofrén.

3.

A vaskalapos adóellenőr álcáját már nem először használtam, több kaput nyitott ki nekem, mint más szerep. Persze a mostani helyszín és környezet is segítően játszott közbe ebben.

Gyorsan el is értem, amit áhítottam, hozzáférést a belső számítógéphálózathoz. Az irodában mellettem sertepertélő szerencsétlent - egy-két gonosz trükköt bevetve - öt perc alatt elűztem magam mellől, s máris nekiláthattam a tényleges kutatásnak.

Robert Hofmannt két hónapja, ércszállítás közben érte végzetes baleset. A szokatlan körülmények miatt a holttest nem került elő, de egy kamera rögzítette a szerencsétlenséget.

Hogy engem mi hozott ide? Á, csak egy pár milliós életbiztosítás.

A belső védelmi rendszeren gyorsan áthatoltam - mint egy b kategóriás hiperpajzzsal ellátott cirkáló egy lazább aszteroida mezőn -, és máris a zárolt videók között válogattam.

Az esetről készült felvétel meggyőző volt, egy teljes percnyi anyagot tanulmányoztam át kockáról kockára. Nem találtam semmi oda nem illőt.

Hirtelen ötlettől vezérelve visszaléptettem két órát, és nem sokára siker koronázta fáradozásaimat.

- Így már minden érthető! - közöltem a monitorral, és húsz perc múlva végeztem is a munkámmal.

4.

Az űrhajó - mint egy fellélegző bálnabébi - vetette magát egyre gyorsulva a levegő nélküli sötétségbe. Az ütött-kopott űrállomás lassan összezsugorodott a hátam mögött, de ezt kicsit se bántam. Elvégeztem, amiért jöttem.

Céltudatosan fészkelődve helyemen odaintettem a felszolgáló robotnak. Érdekes nyikorgó hangot véltem felfedezni belőle, amikor átnyújtott nekem két dupla adag gin tonicot.

- Egészségedre, Robert! - nyomtam a mellettem helyet foglaló szomorún tűnődő fiatalember kezébe az egyik, lassan bepárásodó poharat. - Nincs kedved velem nyaralni a Stavro Müller béta meseszép tengerpartján? Szerintem a biztosítási pénzedből bőven futja - mosolyogtam rá, s ő elmerült sárkányzöld pillantásomban.