Éljen!

Fantasy / Novellák (2185 katt) Grimm
  2013.06.19.

Az erdő nyirkos még a hajnal közeledtével. A korábban felkelő énekes madarak lerázzák magukról az éjszakai eső vízcseppjeit, majd nekikezdenek dolguknak. Halk énekük, csöndesen, és lágyan sivít végig a néma, komor, előáztatta rengetegen. Dallal töltik meg a ködös fenyvest, még a pirkadat előtt. A nap már kezdi éreztetni erejét, és halvány fénybe vonja a törzsek sokaságát, egyfajta misztikus homályt fenntartva a még maradni akaró köddel. És a madarak, akár egy jól összeszokott zenekar, a nap halvány fényének vezérlésére fokozatosan hangosodnak.

Ám a koncertet megzavarja valami. Szokatlan, és nem természetes dolog. Léptek törik meg a harmonikus szonettet, s vonják el a zenészek figyelmét a karmesterről. Ez nem őz, nem is vaddisznó. Medvéhez kicsi, farkashoz nagy. Ember ólálkodik a fák között. Mégis medvebőrt visel vászon tunikája felett, akár a nemes állat a hátán. S szarvasbőrrel körbetekert sarut visel lábán a hideg ellen. Különös állat az ember. Levetette a bundáját, hogy más állatokét hordhassa. Nadrágjára, mely durva és kemény anyagú len, vaddisznóbőr van erősítve. Azon bőrből készült kulacs lóg a jobb oldalán, a balján azonban már hosszúkás bőrtokban egy rövid, egykezes kard lapul.

Lándzsájára botként tekint, és mint egy öregúr, halad el a lelógó fenyőágak alatt. Hosszú, zsíros és barna hajában díszek lógnak itt-ott. Bal füle mellett egy tincs be van fonva. A végén lóg a legértékesebb dísze, egy bronz hajgyűrű tele karcolt díszekkel. Ahogy kel fel a nap, egyre jobban lát az amúgy komor, sötét erdőben. Arcát dús, barna szakáll fedi; ápolatlan, fésületlen. Itt-ott nedves tűlevelek lógnak ki belőle. Élelem táskája már rég üres, melyet a derekánál hordott, s lándzsája hegyén is alvadt már a vér. Régóta járja már az erdőt, hogy helyéről hozott élelme és vize is elfogyott. Már a levadászott zsákmány is fel lett élve.

A valóság már az emberek dolga, a madarak ilyenekkel nem foglalkoznak. Miután látják, hogy nem jelent veszélyt számukra, a biztonságos magasságból, és megnyugodnak, hogy ilyet már láttak, újra rázendítenek dalukra, most már behozva a lemaradást, még hangosabban. Az ember pedig csak botorkál a félhomályban, s barna szeméből már az elkeseredés tükröződik. Nagyjából két hete hagyta el a tábort. De az is lehet, hogy csak tíz napja. Élelmet és meleg ruhát biztosított neki a hadtáp. Hadnagyától megkapta a kérlelhetetlen parancsát.

- Delicius! – mordult rá azon a reggelen hadnagya, mikor a sátra előtt akasztotta fel az utolsó barbár ruhadarabokat.
- Legátus! – szólította tisztjén Marcus Inthictus legátus-t, mikor felpillantott rá. Ugyanaz a szikár, vékony, kampós orrú vezető volt, aki a légió szemléjét is fagyos, mindent látó tekintettel figyelte. Akár egy sas a mezőn sütkérező nyulat.

Marcus Inthictus sok tekintetben hasonlított a birodalom jelképére, a sasra. Nem csak kampós orra, de az a megmagyarázhatatlan büszkesége is, mely nem rejt arroganciát. Modora mindenkihez, kicsit furmányosan fogalmazva, olyan, mint ő maga: kedves szavak mögött szilaj elhatározás és magabiztosság, melyet a sashoz hasonlóan erős szemei biztosítanak. Bár ő a madárral ellentétben nem is annyira, messzire, mint inkább előre lát. Így pattant ki az ötlet a fejéből, hogy egyik újoncát kiképzi ez speciális küldetésre. Megtaníttatta hát neki a kelta nyelvet, amennyire csak tudták. A harctérről összeszedtek neki ruhákat, és meghagyta neki, hogy ne borotválkozzék egyik tisztje parancsára sem. Szenvedett is a szegény legionárius, mert a nyüvek pár hónap alatt megtalálták és kínozták nap-nap után. Ám a sok vesződségnek immár vége kezdett érni, elérkezett a küldetés reggele.

- Katona, – folytatta a legátus megnyugtató hangon – készen áll?
- Igen, legátus! Minden részletét ismerem a tervnek.
- Mit mondasz annak a keltának, akivel szemben találod magad?
- Amennyit csak tudok, keltául mondom, de nem állítom, hogy én is az lennék.
- Hát mit mondasz? – faggatta szigorúan a legátus.
- Hogy germán vagyok a Rajna keleti feléről. És nem sokat, de tudok beszélni a nyelvünkön is. De uram… – akadt meg a katona.
- Igen?
- Akkor megtudják, hogy római vagyok. Azonnal megölnek, és a tervnek annyi.
- Mind úgy tudjuk, hogy a völgyben megbúvó falu nem lép kapcsolatba a többi törzzsel. Úgy beszélik, maguknak valók, és nem igen járatosak határaikon túl. Róma fényét ismerik, de nyelvét nem. A Rajnát pedig nem is tudják, hol van. Lehet azt hiszik, ők vannak a keleti felén – nyugtatta a legátus.
- Útmutatást kérek délkelet felé, majd követem a faluig, nyomokat hagyva hátra a csapatoknak – folytatta a feladat ismertetést a legionárius.
- Mars áldjon meg téged, és Jupiter vigyázzon reád!

Kart lendítettek, majd a legátus kíséretével együtt eltűnt a sátrak közt. Most, hogy így visszagondolt, egy másik életnek tűnt. Egy másik testnek, egy másik világnak. Érezte a mardosó éhséget. Felszaggatott fekete ürességet érzett gyomrában, mely, akár egy morcos gyerek, újra és újra követeli, hogy vegyék figyelembe. Érezte, ahogy ez a néha heves remegés, és a vele járó korgás megrázza még a végtagjait is. És minden rázással és remegéssel egyre veszi el az erejét is. Szédül, s a víz, amit iszik, csak tompa, üres fájdalommá csillapítja a fekete sebet gyomra helyén.

Érzi már a vesztét, és csak az jár a fejében; cserbenhagyta a légióját. Felderítése sikere nélkül a csapatok nem tudnak megindulni, hogy elfoglalják a falut, és a hozzá tartozó területeket Róma dicsőségének. Szája kiszárad, és kulacsa is kezd kifogyni. De a küldetésről nem feledkezik meg. Kötelességét lelkiismeretesen hajtja végre, és egy jelet hagyott hátra az egyik fán a csapás mentén. Egy huszonötöst vés bele, majd egy nyilat abba az irányba, amerre tovább haladt.

Feltekint az égre. Itt kicsit ritkábban nőnek a fák. A nap néhány sugara már kezd nagy nehezen átszűrődni az általános homályon, ám még mindig nagyon sötét van. Ekkor lett figyelmes arra a hangra. Elütött a madarak csiripelésétől. Ütemes és lüktető volt. Mintha nem messze halkan dobot vernének. Egyenletes ütemben csapkodva a kifeszített bőrt. Elindult a hang irányába, mely tőle balra esett.

Egy jó kilométer gyaloglás után meghallotta a kiáltozásokat is. Keselyűéhez hasonlító, sivár visítást hallott. Pár lépés erejéig lelassított, ám mikor meglátta a fényeket átszűrődni a fák törzsei közül, már újra nekilódult, és óvatosan lépdelt a hangok irányába. A dob csak játszotta komótosan a maga monoton dallamát, de a kiáltozások egészen vérfagyasztóknak bizonyultak. Akár egy hatalmas ragadozó madár, vijjogta szövegét. Kántálta a dob mellé érthetetlen nyelvén.

Ahogy közeledett a tűzhöz, mert a fények tűzből jöttek, bátorsága úgy szállt inába. Érezte, miként lábára ólomként nehezedik a félelem súlya. Nem a tudatos fele, hanem a lelke, a szelleme érezte, hogy nagy veszély közeleg. Szíve körül kellemetlen éles szorulást érzett, mintha kicsi láthatatlan madzagok húzták volna össze. Gyomrában az ismerős fekete szaggató üresség most összeroskadt. Olyan gyorsan akart tömörülni, hogy úgy érezte, hasonlíthat egy összegyűrt papírlaphoz. Ám lába vitte tovább, mert a kötelesség győzedelmeskedett. Akaraterejét összeszedve megközelítette a tisztást.

Itt meglátta a tüzet, s körötte egy vékony, szikár, szálas férfit látott ugrálni. Arcát takarta fekete csimbókokba összeállt zsíros haja. Körbe-körbeszaladgált, táncolt, néha a tűz felé tartva korhadt ágakhoz hasonlító ujjait. A tűz ettől fellobbant, kékre, lilára, zöldre váltott, majd sötétre és vörösre, utána bíborra, majd szinte fehér lett. Hatalmasat üvöltött a meztelen férfi, testén végig ismeretlen jelek és szimbólumok feketéllettek. Majd rámeredt a tűz fölött sötéten megbúvó hatalmas sziklára. Jó nagydarab kőnek tűnt, ám mintha összehordták volna. Feltartotta a kezét, és vércse hangján ismét kiáltott, de ezúttal keltául! Ezt a felderítő is megértette. Azt mondta: „Éljen!” És letette a kezét. Majd fel és le és fel és le, és kántálta, szemei égnek meredtek, majd már csak a fehérje látszott, és kiáltotta, kántálta: Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! – és kiáltotta és kántálta, majd először orrából tört elő a vér, lassú patakokban szivárgott, majd szemei fehérjéből is, s pudvás, barna és hiányos fogai közül is vér szivárgott.

A felderítő annyira megrémült, hogy nem mozdult. Amikor a veszély a képtelenség határát súrolja, és minden lelassulni látszik. Mégis mikor az agy és a szem időben felfogja a dolgokat, de a test mégsem kapcsol és nem menekül. Nem reagál sehogy. Megmerevedik, akár egy őz, amikor új hanggal találkozik. Nem bírt mozdulni, pedig szelleme, mikor visszatért, minden erejével elrepítette volna onnan a testét, ha lehetséges lenne. És mikor a józan ész felmondja a szolgálatot, és mikor már semmi sem valós, mikor már nem mozdul az ember könyörgésre és félelemre sem, olyat lát, melyet nem szabadna. Szája kiszárad, szemei pislantás nélkül maradnak, mikor meglátja, hogy a kőtömeg tetején a kisebb sziklák közepén vörös csíkban szemek nyílnak. Ekkor lassul le nevetséges módon az idő, amire később az ember csak annyit mond, „minden olyan gyorsan történt”.

Pedig ez a hazugság. Mindenre emlékszünk, csak magunknak sem merjük bevallani, mennyire gyengék és esetlenek voltunk abban a helyzetben. És ilyenkor villan át az agyon, hogy ez lehetetlen, ilyen nincs, hogy ez csak egy álom lehet. De itt erről szó sincs. A kőkupac tetején vörösen izzanak a szemek, akár a kandalló alján hagyott kőris parazsak. És átható. Meglátja, és nem őt, hanem a lelkét nézi. Érzi, nyitott könyv. S csak kis idő elteltével a letaglózottságtól, jön rá, hogy nem a kövek nézik, hanem a férfi!

És a férfi csak áll ott, szemben a kőkupaccal, mely most lassan és recsegve, súrlódó hanggal mozdul meg, s ekkor a nap megcsillan a fák közt, s első sugarai a hegyomlásra tévednek. Kövek. Sziklák. A torzót alkotó lehet ló nagyságú, a lába csupán olyan hosszú, mint a férfi a tűznél. A karok valamivel kisebbek, a fej aránytalanul kicsi a testhez képest. A köveket, gyökerek és indák tartják egyben. Akár a megduzzadt beteg erek hálózzák be a szörnyeteg testét.

Ennél több nem kell a fiatal legionáriusnak, és felpattan, lándzsáját nekihajítja a rémnek, amiről lepattan, akár egy szalmaszál. Berohan a fák közé, mert reméli, a méretétől nem tud majd utána jönni, megakad, és akkor elmenekülhet. Ám a teremtmény gyorsabban mozog, mint ahogy a méretéből megítélné bárki. Máris a felderítő után veti magár, és a fatörzseket, akár a szalmát, töri szét maga körül. Mindenfelé faszilánkok repülnek előtte, a földbe fúródva, vagy épp a többi fának csapódva.

Úgy rohan, ahogy a sajgó és gémberedett lábai bírják. Átázott az erdőben, és rettenetesen fázott, ám most fel tudna gyulladni, annyira melege van. Belülről önti el és felhevíti lábait is. Érzi, ez ad erőt neki a meneküléshez. Ám a rém is elég gyors, és neki nincsenek érzései. Csak tör, zúz, rombol, amerre lát, és rohan. Egyre gyorsabban, és már-már utoléri prédáját. A felderítő próbál sokszor irányt váltani, ám a behemót ezt is meglehetősen gyorsan lereagálja, és már futnak is tovább.

Elér egy patakhoz, ami mély árkot vájt a puha földbe. Ezen átugorva, nem a partra, hanem a partoldalra érkezik, és lecsúszik a patakba, ami akkor éppen csermellyé dagadt az esőktől. De még szerencséje volt, mert a lény sem ugrotta át, hanem egyenesen a partoldalba csapódott két lábbal előre. Beleremegett a föld a súlyába, és egy kicsit belesüllyedt a földbe, épp annyira, hogy Delicius előkapja a kardját, és a karjánál megvágja az egyik gyökeret. Abból vörös vér ömlik ki, de a következő pillanatban már össze is nőtt a gyökér. Ekkor ered futásnak, és mire kiszabadul a szörny, már egy kis előnyre is tett szert.

Egy nagyobb kiálló sziklához fut, melyen egy fa nőtt. Gyorsan felkapaszkodott, s épp időben, mert a rém már mögötte is volt. Kő öklével a sziklára sújtva porrá zúzta azt. A fa kidőlt, rá a behemótra, aki az ütéstől eldőlt, majd a katona előugrott a lomb közül, és a fejénél kezdte el csapkodni a gyökereket. Vér fröccsent ki, szikrák pattantak, s egyszer csak a kardja eltörött. Még látta a vörös szemeket maga előtt. Hatalmas, tompa ütést érzett fejétől végigfutni a gerincén, le a lábáig, végig a kezein, és a testén. Meleg töltötte el, s már csak a sötétségbe bámult.

A rettegés megszűnt, az éhség elmúlt.

Előző oldal Grimm
Vélemények a műről (eddig 6 db)