Fészekrakó

A jövő útjai / Novellák (2430 katt) kosakati
  2012.12.18.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/12 számában.

A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.



2012.10.12. 20 óra 10 perc

Az egyik monitoron beállítottam a helyi időt. Mostantól ezt használom a jegyzeteléshez. Jegyzeteimet az egyik itteni nyelven írom, egy tollnak nevezett eszközzel, hogy bármennyire kényelmetlen is, szokjam a földi körülményeket. Nehézkesen kanyarítottam a papírra első esetlen betűimet, de hamar belejöttem.

A többi monitor továbbra is a hajó eredeti idejét mutatja, de ez nekem már csak a hajón belüli automatikus folyamatok figyelemmel kíséréséhez kell. A bolygó körüli pályán már megszereztem minden adatot és információt, amire szükségem lesz.

A landolás simán ment. A leszálláshoz a legtagoltabb kontinens egy félreeső kisvárosát választottam. A kisváros egy csendes utcájának egyik háza alá navigáltam a hajót. Pontosan az alá a ház alá, aminek a pincéjét kiadó alagsori lakásként hirdették az interneten. Miután a hajó beásta magát a megfelelő mélységre, leengedtem egy szálat a bolygó magja felé, hogy energiát nyerjek. Amint ezzel megvoltam, elvetettem a magokat és beindítottam az inkubátor automatikáját.


2012.10.14. 6 óra 22 perc.

Rövid pihenő után elindultam a felszínre. A bolygó körüli pályán sokat néztem a helybeliek által TV-nek és Internetnek nevezett kommunikációs hálózatok anyagait. Ezek alapján alakítottam ki a külsőmet. Átlagos külsejű, emberi lénynek álcáztam magam: 170 cm magas, 30 év körüli, barna hajú férfi, farmerban, sportcipőben, dzsekiben és fülére húzott kötött sapkában. Ez jó lesz elsődleges álcának… Rögzítettem is a memóriámban.

Alagutat fúrtam a felszínre. Na, nem egészen a felszínre, hanem a kiszemelt külvárosi családi ház pincéjébe. Gondosan álcáztam az alagút kijáratát, aztán kitörtem a pince ablakát és kimásztam a kertbe.

Különös érzés volt a hosszú hajóút után friss levegőt szívni, érezni a szellő simogatását az arcomon, érezni a reggel frissességét… De nem sok időt pazaroltam a kellemes élmények befogadására, tudtam, hogy sok dolgom van. Végiglépkedtem a kerti úton és óvatosan körülnéztem.

- Néptelen az utca, senki nem láthat meg – állapítottam meg.

Átugrottam hát a kerítést, és becsengettem, mint aki most érkezett. Nagy-sokára egy idős, emberi lény kiáltott rám a ház ablakából.

- Tessék!
- A hirdetésre jöttem – formáltam nehézkesen a szokatlan nyelv szavait szintén szokatlan hangképző szerveimmel. – Az alagsori lakást szeretném kivenni.


2012.10.14. 16 óra 12 perc.

A rejtekhely biztosításával akadt egy kis gondom. Az Ági néni névre hallgató, idős lény ragaszkodott hozzá, hogy az alagsori lakást diáklánynak, vagy fiatal, dolgozó nőnek adja ki.

Hirtelen ötlettel azt mondtam neki, hogy nem is nekem kellene a lakás, hanem a húgomnak. Ezért aztán, amikor délután visszajöttem megnézni a lakást, kénytelen voltam egy másodlagos álcát ölteni: Átlagosan csinos, huszonéves lányként jelentem meg. Ezt az álcát is rögzítettem a memóriámban… Még sokszor lesz rá szükségem.

A másodlagos álcában már minden simán ment. Ági néni nehézkesen döcögve lekecmergett a lépcsőkön, és megmutatta a „lakást”. Az árban is hamar megegyeztünk: Három hónap kaució, és a holnapi beköltözéstől rezsi is.

Hogy elnyerjem a bizalmát, azt is vállaltam, hogy megcsináltatom a pince betört ablakát. Ági néni persze nem sejtette, hogy én törtem ki, amikor kimásztam. Meg volt győződve arról, hogy már megint a szomszéd „büdös kölykei” szórakoztak.

Miután kifizettem a kialkudott összeget, megvártam, amíg az idős lény visszakapaszkodik a lakásába és észrevétlenül visszasurrantam a pincébe, az alagúton át vissza a hajóba.

Fáradt voltam, nagyon fáradt. Hosszú órákon keresztül mozogni egy idegen közegben, egy szokatlan testben, és ilyen kényelmetlen körülmények között megszerezni a rejtekhely biztosításához szükséges eszközt, az itteniek által „pénznek” nevezett papírdarabkákat, bizony igen fárasztó. A mai nap sokat kivett belőlem… És ez még csak a kezdet…


2012.10.15. 6 óra 52 perc.

Tudtam volna még pihenni, ha az automatika fel nem ébreszt. De nem lazsálhatok, sok a dolgom.

Először is kell szereznem egy igazi tollat, és egy igazi füzetet, amibe átmásolhatom az eddigi feljegyzéseimet. A hajó által készített másolat ugyan tökéletes, de mégsem az igazi. Kíváncsi vagyok, hogy a valódi, helyi anyagból készült tárgyaknak milyen a tapintása…

Aztán kell szereznem bútorokat, ruhákat, meg mindenféle háztartási eszközöket, meg fuvart, hogy délután beköltözhessek az alagsori lakásba. De mindenekelőtt meg kell néznem az inkubátort, mielőtt elindulok a felszínre.


2012.10.15. 21 óra 42 perc.

A mai napom simábban ment, mint gondoltam, de nagyon elfáradtam.

Az inkubátorral nem volt semmi gond. Futott a program, a kis magoncok szépen fejlődtek a standard táptalajon.

Hogy ne keltsek feltűnést, úgy döntöttem, beszerzéseimet a város másik végében ejtem meg. Felszálltam egy „busznak” nevezett, szörnyű büdös, primitív közlekedési eszközre. Hogy takarékoskodjak az energiámmal, visszatértem a könnyebben fenntartható elsődleges álcámhoz, a harmincas éveiben járó átlagos külsejű fiatalemberhez. Ez a megoldás be is vált egészen addig, amíg az egyik megállóban fel nem szállt három, fekete egyenruhás, közép-fiatal, hímnemű egyed.

- Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre felmutatni! – kántálták.

Az utasok kisebb-nagyobb papír vagy plasztik darabkákat kotorásztak elő a zsebeikből, táskáikból. Nekem persze nem volt ilyen papírdarabkám. Jobb híján egy a hajóban készített fehér lapocskát vettem elő. Ráhangolódva a mellém lépő hímnemű egyed gondolathullámaira gyorsan egy másodlagos álcát öltöttem magamra. Dögös, szőke kiscsajként vihorásztam az ellenőr képébe.

A hímnemű egyed fülig-száj vigyorral köszönte meg a „bérletet”. Zavaromban elkövettem azt a hibát, hogy az utasok szeme láttára váltottam alakot, de gyorsan korrigáltam: Töröltem memóriájukból azt a néhány percet.

Nem akartam sok időt tölteni a beszerzéssel, ezért egy olyan nagyáruházat választottam, ahol mindent megtalálok, a füzettől a fotelon keresztül a plazmatévéig.

Először is igazi készpénzt kellett szereznem a bútorvásárláshoz. A bútort haza kell szállíttatnom, ehhez pedig meg kell adnom az albérletem címét. Itt nem kamuzhatok. Itt igazi pénzzel kell fizetnem.

Végigjártam az áruház előcsarnokának apró üzleteit. Vettem papír-zsebkendőt, öngyújtót, csokoládét, tollat, füzetet, fali naptárat, meg mindenféle apró vacakot. A pénztáraknál mindenhol a tegnap szerzett, kis címletű bankjegyekkel fizettem, és nagy címletűből kaptam vissza. Ezt a pénzszerzési módot még előző nap találtam ki, amikor készpénzt kellett szereznem a rejtekhelyem biztosítására, vagyis a lakásbérlésre.

Elég fárasztó volt minden üzletben új másodlagos álcát kialakítani a pénztáros hölgyek agyhullámaiból kiolvasott vágyak alapján. Aztán persze még ki is kellett törölnöm a memóriájukból, hogy a kedves vevő, akivel olyan kellemesen elbeszélgettek, 500-assal fizetett, és 20.000-ből kapott vissza.

Gondolkodtam más pénzszerzési módokon is, de aztán mégis maradtam ennél a módszernél két okból is. Az egyik ok az volt, hogy most még észrevétlen akartam maradni. Megcsapolhattam volna a bankokat is, de a banki műveleteknek nyoma marad, nyomot hagyni pedig nem akartam. Készíthettem volna a hajóban hamisítványokat is, hiszen a tökéletes pénzhamisításhoz minden eszköz a rendelkezésemre állt, de ez esetben plusz pénzt hoztam volna létre, amivel idő előtt megbontottam volna a fennálló pénzügyi egyensúlyt.

A másik ok pedig az volt, hogy élveztem az emberi agyak manipulálását. Kíváncsian hatoltam be az emberek gondolataiba, vágyaiba. Hihetetlenül sokat tanultam beszerzési akcióim közben.



Az áruház éttermében magamhoz vettem egy elég nagy adag helyi anyagot. Az ételnek nevezett energiaforrások jó sok kalóriát tartalmaztak. Furcsák, de kellemesek az itteni ízek. Azt hiszem, ezt az energiafelvételi módot hamar meg fogom szokni.

Az energiafelvétel után üldögéltem még egy darabig a széknek nevezett ülőalkalmatosságon, az asztalnak nevezett tárgy mellett. Ujjaim között forgattam a valódi, helyi anyagból készült tollat, és leírtam a valódi anyagból készült füzetbe az első valódi betűimet. Különös érzés volt.

Az áruház bútor részlegén egy csinos, fiatal lány fogadott. Agyhullámai alapján egy őszes, karakteres arcú, ötvenes férfi külsejét vettem magamra. Megkértem a szinte olvadozva mosolygó lányt, hogy a huszonéves lányom számára állítson össze egy fiatalos, praktikus berendezést, és szállíttassa az albérletébe. Megadtam a lakás méreteit, a pontos címet, fizettem, és a többit a készséges leányzóra bíztam.

Betértem a hipermarketbe. Sokáig válogattam a berendezkedéshez szükséges sokféle holmi közt. Vásároltam ruhákat, cipőket, edényeket, ágyneműt, kenyérpirítót, kávéfőzőt, meg mindenfélét, ami gondolom, hogy kellhet Ági néni szerint a hozzá beköltöző fiatal lány háztartásába.

Púposan megpakolt bevásárló kocsival igyekeztem a pénztár felé, amikor a zöldséges pulton felfedeztem egy ismerős gyümölcsöt. Pontosabban a színe és a formája nem egészen olyan volt, mint az általam ismert gyümölcs, de az illata… Az illat felidézte bennem azt a helyet, ahol születtem, ahol felnőttem. A gyümölcs hívogatóan illatozott. Nem bírtam ellenállni.

Kezembe vettem a citromot, és beleharaptam. Ahogy a gyümölcs leve végigcsordult az arcomon, szinte elszédültem a gyönyörűségtől, és teljesen megfeledkeztem az álcázásról. Ott álltam a hipermarket kellős közepén, összes csápjaimmal önfeledten hadonászva, tekergőzve.

Hosszú percekig tartott, amíg a sikoltozó vásárlók tömegét agyhullámaimmal megnyugtattam, aztán agyukat és telefonjaik memóriáját megtisztítottam a számukra sokkoló látványtól. Most még nem engedhettem meg azt, hogy az esti híradó tele legyen a vásárlók készítette fotókkal. A pénztárnál már újra stabil volt az álcám. Mivel teljesen kimerültem a tömeges memória tisztogatástól, most csak az elsődleges álcámat, az átlagos külsejű fiatalembert tudtam felépíteni. Készpénzkészletem alaposan megcsappant, mert ezúttal kénytelen voltam kifizetni, amit vásároltam, a pénztáros manipulálására nem maradt elég energiám.

Újra be kellett térnem az étterembe, hogy energiához jussak. A beköltözéshez fel kell építenem a másodlagos álcát, az átlagosan csinos, fiatal lányt.

Mikor a taxiból kiszálltam, a bútorszállító már a ház előtt állt, én pedig már az Ági néni által megismert álcát viseltem. Legszívesebben visszavonultam volna pihenni a hajómba, de közben megérkezett Ági néni fia, és igen tolakodó készségességgel segített pakolni, bútorokat összeszerelni. Végül egy kis fejfájást provokáltam az agyában. Kedves mosollyal az arcomon adtam neki egy aszpirint, és végre megszabadultam tőle.



2012.10.18. 16 óra 20 perc.


Kicsit elhúzódott a regenerálódás. Mikor a kertajtó felé tartottam, az ablakban könyöklő Ági néni megjegyezte, hogy nem is látott, mióta beköltöztem.

- Csendben jöttem, mentem, nem akartam zavarni – szabadkoztam, és igyekeztem kifelé, az utcára. Sietős léptekkel indultam a buszmegálló felé.

Irány a város. Kiderült, hogy még egy csomó dologra szükségem van ahhoz, hogy lakott albérletnek álcázzam a rejtekhelyem bejáratát.



2012.10.22. 6 óra 14 perc.

Kikelt a vetés. Indulhatok megint beszerző körútra. Most már szükség lesz helyi anyagok bevitelére.

2012.10.24. 7 óra 16 perc.

A szépen zsendülő vetés ma megkapta az első helyi anyagból készült permetet. Minél több itteni anyag épül be a szöveteikbe, annál jobban tudnak majd alkalmazkodni a felszíni körülményekhez.


2012.10.30. 10 óra 30 perc.

Megkezdtem az átültetést a nevelő inkubátorokba. Pillanatnyi megállásom sem volt. Ahogy a kis növénykék sorban húzgálták ki eddig gyökérzetként funkcionáló csápjaikat a standard táptalajból, egyenként szaladtam velük a nevelő inkubátoraikhoz. Gondosan beillesztettem őket a helyükre, és elindítottam az automatikát. Mostantól még több helyi anyagot kell beszereznem a számukra.


2012.11.04. 7 óra 40 perc.

Alig van időm leülni és jegyzetelni. Nagyon megszerettem ezt a tevékenységet. Különleges hangulata és varázsa van annak, ahogy a tollal suhan a kezem a papíron. Az íráshoz általában felöltöm a másodlagos álcát, hogy finom, könnyed mozgású női kezet használhassak. Voltaképpen teljesen felesleges ez a jegyzetelés, hiszen soha senki sem fogja elolvasni. De annyira élvezem, hogy nem tudom abbahagyni.

A hajó automatikája természetesen minden folyamatot rögzít, és persze van olyan eszközöm, laptopom is, amit a helyiek manapság már leginkább használnak, de szükségem van a kézírás kellemes, megnyugtató hangulatára.

Nap, mint nap több helyi anyagot szerzek be. A hajó néha elég érdekes bevásárló listákat ad nekem. Általában csak sejtem, hogy a tömérdek anyag mire kell, de arról fogalmam sincs, hogy például az öt kiló zöld kapor, a tizenhat gramm cézium, és a másfél négyzetméter zsákvászon mire jó. Mindegy, szorgalmasan beszerzek mindent.

Nem vagyok tudós, én csak felhasználói szinten ismerem a programot. A zsákmányt viszont még haza is kell hordani. Kénytelen vagyok a bámészkodó szomszédokat, és a taxisokat is manipulálni. Ez egyre fárasztóbb.

Nem is győzöm már egyenként tisztogatni a földi lények memóriáját, ezért aztán egy kis pszi-kupolát borítottam a ház és a közvetlen környéke fölé. Mivel a kupolát a hajó energiája működteti, sok fáradságot és időt takarítok meg magamnak. Úgy állítottam be az automatikát, hogy a szomszédok ne is lássák az én jövés-menésemet, a taxisok pedig azonnal elfelejtsenek, amint elhajtanak a ház elől.


2012.11.10. 16 óra 4 perc.

Kikelt az első bébi. Amikor a tojáshéjként szétnyíló inkubátorból kiemeltem, már nem volt se gyökere, se csápja, csak rózsaszínű kis kezecskéi, lábacskái és bájos mosolya. Külsőleg pont olyan volt, mint bármelyik földi kisbaba.

Elsőszülöttem tökéletes. A sok bevitt helyi anyagból az inkubátor kialakította az automatikus, elsődleges álcát. Ez az álca olyan tökéletes, hogy ő már teljesen kompatibilis lesz a földi emberekkel. Képes lesz emlősállat módjára szaporodni.


2012.11.12. 12 óra 10 perc.

Kikelt az utolsó bébi is. Ő is tökéletes lett, mint mindegyik. Sok dolgom volt velük, mire valamennyit megfürösztöttem, felöltöztettem és átvittem a gyerekszobába. Most bizony szükségem volt eredeti formám összes csápjára. Emberforma álcában ezt a nagy munkát nem győztem volna. A gyerekszobában aztán majd az automatika ellátja őket mindennel, amire csak szükségük lehet.

Lassan kialakul a bázis. A hajó szép sorban kialakítja a neveléshez szükséges tereket. Miután kiürült az utolsó inkubátor is, a keltető termet átalakította uszodává, a gyerekszoba mellett pedig egy kellemes kis pihenőszobát alakított ki.


2012.11.20. 16 óra 30 perc.

A hajó befejezte a felszín alatti építkezést. A gyerekek hálója, az uszoda, és a pihenő után kialakította a tanulószobákat és a különböző gyakorlótermeket is.

Egyre több helyi anyagot hordok le a felszín alatti komplexumba. Már nem győzöm taxival, saját furgont kellett vennem, és még az internetről is rendelek.


2012.11.30. 20 óra 20 perc.

Ma a legtöbb gyereknél befejeződött az első fejlődési szakasz. Tudnak járni, önállóan étkezni, fürödni és egy általam kiválasztott, helyi nyelven kommunikálni. Külsőre most úgy néznek ki, mint egy földi gyerek 3 éves korában.


2012.12.02. 3 óra 23 perc.

Ma megkezdtem a gyerekek képzését. A robotok segítségével elkezdtem nekik a helyi tudnivalókat, és a felszíni körülményekhez alkalmazkodó alakváltozási gyakorlatokat oktatni.


2012.12.12. 15 óra 34 perc.

Ma különböző földi életformákat hoztam le a bázisra, hogy a gyerekek, akik most úgy néznek ki, mint a földiek tizenhat éves korukban, gyakorolhassák a földi lények manipulálását. A pszi-kupolának köszönhetően nem tűnt fel senkinek a sok házi kedvenc és néhány ember eltűnése, és hirtelen előkerülése sem.


2012.12.14. 10 óra 3 perc.

Ma befejeztem a csoportos oktatást. A gyerekek már mindent tudnak arról a bolygóról, ahonnan jöttünk, és arról is, ahol most vagyunk. Több helyi nyelvet is folyékonyan beszélnek, és több földi életformát tudnak ábrázolni az álcájukkal. Mostantól egyénileg tanulnak a hajó automata oktatóprogramja és az Internet segítségével.

Most már úgy néznek ki, mint az emberi lények huszonéves korukban. Az elsődleges álcájuk ebben a fázisban annyira stabilizálódik, hogy a továbbiakban már az embereknél megszokott tempóban fog csak automatikusan változni.


2012.12.15. 10 óra 35 perc.

Ma végleg elhagytam a bázist. A gyerekek most önállóan alakítják ki a személyiségüket, ehhez már nem kell az én segítségem. Búcsúzóul valamennyiüknek a kezébe nyomtam egy igazi, helyi anyagból készült, a felszínen beszerzett, kis címletű bankjegyet.

Nincs már semmi dolgom a bázison, megkezdhetem a jól megérdemelt vakációmat a felszínen. Az emberi agyakat manipulálva, gondtalanul járhatom be a Föld legszebb helyeit, élvezhetem ezt a most még szinte érintetlen civilizációt. Végigjárhatok minden szép és érdekes helyet, megvásárolhatok magamnak mindent, amit a szeszélyem diktál, csak a citromligetektől és a gyümölcsös pultoktól kell távol tartanom magam.

Szinte sajnálom, hogy mindez megváltozik nemsokára. Sok minden elpusztul, romba dől, átalakul, hogy átadja a helyét valami másnak, valami újnak.

Én az eddigi kis felszíni kirándulásaimmal nem tettem észrevehető kárt az emberi civilizációban. Igaz, biztosan kirúgtak miattam sok pénztárost, és talán néhány üzletet is csődbe vittem, de mindez csak egy szúnyogcsípés volt az elefánt bőrén. Az a pár millió… na, jó, milliárd, amit innen-onnan lecsippentettem a trükkjeimmel, manipulációimmal azt a globális gazdaság meg sem érezte.


2012.12.19. 12 óra 23 perc.

Most éppen egy luxus óceánjáró fedélzetén süttetem a hasam. Ha majd megunom, akkor beugrom a tengerbe, és delfin testben folytatom az utat. A személyzet persze majd csodálkozik, hogy hová tűnt az egyik utas, minden holmiját hátrahagyva. Valamelyikük talán a jegyzeteimet is megtalálja és elolvassa. Nem baj, úgysem hiszik el, úgysem veszik komolyan… De, ha mégis, az sem gond. Úgysem tehetnek ellenünk semmit.


2012.12.20. 9 óra 40 perc.

Holnap a bázis automatikája kiengedi a gyerekeket a felszínre. Mind az ezret.

Ez a nap nagyon megfelelő lesz a kirajzásra. A helybeliek valami maya naptár alapján erre a napra jósolják a „világvégét”.

Számukra valóban el is kezdődik a világ vége.

Betelt a füzet, megyek csobbanni.

.
..

Előző oldal kosakati
Vélemények a műről (eddig 1 db)