Vörös Kvadrát III.

Fantasy / Novellák (1512 katt) Placebo
  2012.09.04.

Egyszer csak dobok kezdtek el dübörögni fokozatosan gyorsuló ütemben. Végül a száz dobverő egyszerre csapott le, és akkora dörrenés hallatszott, hogy beleremegett a gyomrom. E dobszó mellett lépett ki tornyából a Vezér. Gabron fején a hadúri sisakja díszelgett. A mívesen kivert acélsisak, melynek tetejéről vörös sörény lóg széles vállaira. Láttára a veteránok jobb öklükkel a mellvértjükre csaptak. A fémes dörrenés hangja sólyomként szárnyalt a falak között, majd repült az ég felé.

Gabron szétvetett lábakkal állt meg velünk szemben, majd egyenként szólított minket, és a mellette felállított izzó szénnel megrakott fém állványról a Kvadrát pecsétjét emelte le. A fehéren izzó billog egy stilizált pajzsot formázott, melyen keresztbe két kard volt fektetve. Ezt égették mindenkinek a szíve fölé, aki kiérdemelte, hogy tagja lehessen a rettegettek kompániájának.

Ahogy én, úgy a többiek sem kiáltottak, amikor a húsunkba égett a jel. A fájdalom büszkeséggel töltött el, és amikor utolsóként a borjani is megkapta az élete hátralévő részét uraló billogot, a körülöttük álló harcosok egy emberként üvöltöttek fel. Így üdvözöltek minket maguk között.

Fájdalomtól lüktető mellel, büszkén vonultunk be a szálláshelyünkre, ahol priccseinken ott várt ránk nehézgyalogságnál rendszeresített vértezet. Büszkeséggel simítottam végig a hideg fémen, melyre apró vonalakkal a harc istenének szimbólumát vésték. Gyönyörű munka volt.

Nem sokkal utánunk bevonultak a többiek is a kaszárnyába. Mint kiderült, valamennyien egyazon egységbe lettünk beosztva, a Vörös Kvadrát hármasai közé.

Egységünk tagjaival ekkor hagytuk el először az erőd falait, és együtt mentünk el a közeli Armeron városának gyönyöreit keresve. Egy vadul áttombolt éjszaka után kimerülten tértünk vissza állomáshelyünkre, ahol hamar rá kellett jönnünk, hogy a képzésünk még korántsem ért véget azzal, hogy méltónak bizonyultunk vértjeinkre.

Nagyon kemény kiképzés várt ránk, és mielőtt első alkalommal harcba küldtek volna minket több mint hat hónap telt el. Ez idő alatt minden fegyver mestereivé váltunk, és visszakaptam varázsfegyveremet is, amit követően már mással nem gyakoroltam csak azzal.

Azóta már több hadjáratot megjártam társaimmal együtt, kik közül már csak néhányan voltunk életben, hisz a Kvadrát mindig ott tűnt fel, ahol nagy volt a baj, és nem kértünk, de nem adtunk kegyelmet senkinek, semminek. Dübörgő vasalt csizmáink alatt minden porrá omlott.

***

Azóta már sok év telt el, s most itt állok társaim között. Ahogy körbehordozom a tekintetem a dombunk körüli hegyek oldalán, a párába burkolózva burjánzó tűlevelű erdőn, rá kellett jönnöm, hogy a hajnal megint nem hozta meg a változás szelét, csak ködöt és hideget.

Két nappal ezelőtt még azt gondoltam, hogy a felderítés jelentései túloznak. Az északi kompánia hadurainak nem okozhat gondot az északi törzsek szövetségének megfékezése. Amikor ideküldtek minket, mondván, hogy nagy a baj, azt gondoltam, megint a Birodalom vezetőinek eltúlzott aggodalmának köszönhetem a hosszú menetelést.

Itt már látom, hogy nem csak a törzsek szövetkeztek ellenünk, hanem a befagyott tengeren át valami ismeretlen veszedelem is érkezett az ismeretlen területekről. Már évszázadok óta nem vált egybefüggővé a ködtenger. Most azonban, amióta felkelt a Vörös hold, mint híd köti össze az északi partokat az ismeretlennel.

Tudtommal korábban már több expedíció útra kelt, hogy feltérképezze a ködök tengerét, de soha senki sem tért vissza. Még a birodalmi papok messzelátó rendjének tagjai sem tudták megmondani, mi lehet az opálos gomolygásba vesző végtelen mögött.

S most már két napja elkeseredett harcot vívunk ezzel az ismeretlen rémséggel, hogy megakadályozzuk a Birodalom belsőbb részeibe való nyomulását, pedig nem így volt a kezdetekben.

Amikor ide értünk könnyedén kezdtük a törzseket visszaszorítani a tenger felé, de amikor már csak néhány nyíllövésnyire voltunk a befagyott partoktól, és kezünkben éreztük a győzelmet, a tenger ködbevesző jég fodrai felől jött valami. Nagy fekete árnyak jelentek meg a part közelében a gomolygó fehérségben, és hangos kürtszót követően lecsapódtak a monumentális méretű rámpák. Dárda méretű tollas vesszők sötétítették el az eget, melyek soraink közé vágódva tizedelték meg azokat. A halálos eső nyomában pedig zárt alakzatban, lófarkas zászlók alatt masírozva a ködből előlépdelt egy hadsereg.

Először a gyalogság bontakozott ki. Ahogy néztem őket, nem tudtam eldönteni, hogy mik ezek, de vagy két fejjel magasodtak a közülünk legnagyobbak fölé is, és olyan szarupikkelyekből készült páncélt viseltek, amit a legjobb acélfegyverek is alig ütnek át. Fejükön szőke sörénnyel keretezett szörnymaszkon csillant a sápadt fény. Szemeik vörösen izzó parázsként villogtak a maszk résein át. Hangtalanul, olajozottan vették fel pozíciójukat velünk szemben.

Az északi kompánia többi hadura, mint balga barmok gyülekezete, amint meglátták az új ellenséget, szinte azt sem várták meg, hogy ismét harci alakzatba fejlődjenek a hátul érkezők, már ki is adták a menetparancsot. Először íjászaink lőttek ki néhány sorozatot a háttérből, majd a lovasságunk indult meg két oldalról. A nehéz hadimének alatt rengett a föld, ahogy nekilódultak.

Mivel az egész mindenség megindult, mi sem maradhattunk a helyünkön. A Vörös Kvadrát és a nehézgyalogság egyéb egységei is támadásba lendültek. Azonban elérni már alig csak a sereg fele tudta ezeket az emberszerű lényeket.

A lovasság rohamát a földön hömpölygő ködből előnyúló fekete méregcsápok állították meg pillanatok alatt. Ott, ahol néhány pillanattal korábban még lovak és emberek üvöltve özönlő tengere hullámzott, most valami alaktalan vöröses-feketés massza hömpölygött.

Talán sohasem fogom megtudni, hogy mi volt az, ami röpke néhány perc alatt a lovasságunk közel felét eltüntette. A nyargalók megmaradt tagjai rövid ideig tartó heves összecsapás után visszavonultak, hogy hátrébb újraszerveződjenek és ismét harcba szálljanak.

Mágiahasználóink tehetetlennek bizonyultak a varázslóik által uralt, számunkra ismeretlen energiákkal szemben. Pelkort, a harcosok rendjébe tartozó birodalmi papok vezetője már a harcok kezdetekor elesett több társával együtt.

Az ismeretlen nép fiainak feltűnésekor egy dombtetőről próbált rendjének tagjaival támogatómágiát bocsátani az egységünkre, amikor valami mentális támadás érte őket. A papok először egész testükben vadul rázkódni kezdtek. Valami olyan elviselhetetlen belső kín szaggatta őket, amitől még fájdalomkiáltásuk se hallatszott. Pár percnyi agónia után fekete magmaként fröccsent ki az agyuk a szemüregeiken át.

A támogató mágia emberfeletti erőt kölcsönző, vérpezsdítő segítsége nélkül egekig szárnyaló csattanással roppant össze a két arcvonal. Ahogy az új ellenség közelébe értünk, már láttam, hogy bár emberszerűek, de nem emberek állnak velünk szemben. Valami sárkányfajzatok lehettek. A szarupáncél, amit először megpillantottam rajtuk, az valójában a bőrük volt. Hosszú szőke sörény keretezte sisakkal fedett fejük pedig az arcuk maga. Szörnyalakok egytől egyig.

Ahogy fölénk tornyosultak, íjászok támadása ellen jól bevált alakzatba rendeződtünk, a fentről érkező támadásokra fókuszálva. A terv bevált, mert az óriások hatalmas fegyvereikkel fentről csaptak le ránk, így a pillanatok alatt fent összeálló pajzsfalon elakadtak az első ütések. Mi lent a pajzsfal alatt ténykedve beleztük ki az első soraikban harcolókat. A második hullámuk már tanult a kezdeti hibából, és nem akarták áttörni a pajzsfalunkat, hanem figyelemelterelésként fentről érkező csapásaik mellett, váratlanul egyenes rúgásokkal támadtak minket.

Mellettem két társamat is eltalálta egy csupa pikkely, csupa karom, cölöp vastag láb. Ekkora erejű rúgása még egy jól képzett harci ménnek sincs. Mindkét társam mellvértje a hátvasakig horpadt be, és mire testük a porba hanyatlott, addigra már halhatatlan lelkük a kárpitokon túli területek felé libbent.
A lábaik rúgásait kerülve a pajzsfal védelmében fogainkat összeszorítva mutattuk meg, hogy miért mi vagyunk a legjobbak.

Ördögként, halálos precizitással küzdve jutottunk egyre mélyebben a soraik közé. Kardommal egy felénk lendülő, karmokban végződő lábat térdben metszettem le, melynek nyomán fekete vér fröccsent rám a sebből, majd minden erőmmel a szúrásba adva, egyenesen a gyomrába mélyesztettem a pengémet. A következő pillanatban a jobbra felettem tartott pajzs szétrobbant egy arasznyi tüskékkel kivert csatacsillag csapásától. A fajzatnak nem maradt ideje még egyszer lesújtani, mert a szétfröccsenő pajzs szilánkjai között vad ordítással fentről lefelé sújtottam le a fejére. A pofacsontjaiból képződött szörnyűséges páncélsisak kettéhasadt, majd még álló tetemét egyetlen rúgással visszataszítottam társai tolongó áradatába.

A következő fentről érkező csapás biztosan kettémetszett volna engem is, azonban pajzsát veszetett társam visszahátrált a következő sorba, és egy pihent kar taszított fölém pajzsot az utolsó pillanatban.
Körülöttem tombolt a halál. Mindkét oldalon sorban dőltek ki a harcosok.

Amikor észrevettem, hogy a többi egységünk nem hogy fölénybe kerül, de inkább visszafelé szorul, nagyon gyorsan kellett cselekedni. Előretörésünket megakasztva lassan hátrálásra kényszerítettem a Kvadrátot. Most először hajtottunk vissza taktikai visszavonulást éles harchelyzetben. Még szerencse, hogy ezt is gyakoroltuk eleget, bár sohasem gondoltam, hogy ilyen szégyen fog érni minket valaha is.

Fegyelmezetten védekezve hátráltunk, majd ismét a megmaradt egységekkel egy vonalba fejlődve harcoltunk tovább. A véres kavalkádban, ahogy felmértem a helyzetünket, láttam, hogy nem állunk valami fényesen. A lovasság több mint a fele egyszerűen megszűnt létezni. Ott, ahol most az elesettek tetemeinek kellett volna hevernie, csak a fortyogó fekete trutymó burjánzott. A megmaradt papok valahogy megfékezhették időközben ezt a borzalmat, mert nem terjedt felénk, így a rohamozó sárkányfajzatok maradtak a fő ellenfeleink.

A hadurak hátvédcsapatainkat is harcba küldték, akik a megmaradt seregtestek között keletkezett réseket feltöltve, elszántan vetették bele magukat a harc forgatagába. A szörnyek rohama így megakadt, és az arcvonal megtorpant. Egy helyben állva harcoltunk. Lassan kiismertük az ellenfél taktikáját, és egyre eredményesebben tudtunk harcolni ellenük. Egységeink itt-ott kezdték visszaszorítani a dögöket. A ködbe vesző távolból ekkor dobok hangja zendült, és a szörnyek lassan hátrálni kezdtek.

Most a fő hadurak nem rendelték el a visszavonulók elleni támadást, hanem egységeinket visszarendelték egy közeli dombtetőre. Úgy választották ki a helyet, hogy csak rajtunk keresztül lehessen a belsőbb tartományok felé nyomulni.

Kiléptem az egységünk elé, és végignéztem az arcvonalunkat. Szokás szerint két oldalt a lovasságunk megmaradt tagjai adták az oldalvédet, de már ők sem festettek úgy, hogy egy komolyabb támadásnak ellent tudtak volna állni. Megtépázott egységeik jó, ha a harmadát tették ki a néhány órával ezelőtti létszámnak. A soraik között többen sebesülten, de mindenre elszánt tekintettel ültek lovaik hátán várva a sorsukat megpecsételő parancsra.

A gyalogságunk sem volt valami fényes állapotban. A tartalékkal együtt sem értük el a kezdeti seregünk támadó egységeinek a létszámát. Az elmúlt néhány órában legalább ezren haltak meg, vagy váltak harcképtelenné. A gyógyítók, mint szorgos méhek jártak soraink között fehér csuhájukban, melyet a sebesültek vére festett vörösre.

Hozzám is odalépett egy ifjú pap, és kezelésbe vett. Nem is vettem észre, hogy a vállamon a csatavért melletti résen valami megsebzett. A kölyökképű gyógyító a sebből egy karmot húzott ki, és mutatta meg nekem. A közel öt centiméter hosszúságú, görbe szarudarab mélyen a húsba fúródott, de a sebnek elég volt egy kisebb erejű ráolvasás, és a vérzés már el is állt.

A sereg legfőbb stratégái gyülekezőt tartottak, és jelen helyzetünket értékelték. Felderítőket küldtek ki az ellenség megmaradt erejének a felmérésére. Lovas hírnökök indultak a Birodalom szíve felé, hogy mozgósítsanak mindent, amit lehet, mert valami ez idáig ismeretlen szörnyűség támadt ránk.

Lassan ránk esteledett, de nem történt semmi, csak a felderítők egy része tért vissza, és tette meg jelentését. Mint kiderült, valami előőrsbe ütközhettünk, mert lent a ködtenger szélén mostanra már több ezer sárkányfajzat gyűlt össze, és valami táborfélét állítanak fel, ahova a ködből egyre csak érkeznek a csapatok.

***

S most itt állunk a dombtetőn várakozva. Egységeink védelmi pozícióba rendeződtek, amikor ideértünk, hisz az ellenség táborát megtámadni most nincs esélyünk. Meg kell várni a Birodalom egyesített seregét, de mire az összeáll, talán egy hét is eltelik.

Addig ki kell tartanunk, bár az érkező jelentések hallatán kételkedem abban, hogy ennek valami jelentősége lenne. A sárkányfajzatok serege már több mint tízezer főre tehető. A megmaradt seregünk létszáma alig éri el a háromezer harcost. A Kvadrát eddig veretlen egységei is csak ötszáz főt adnak ki. Több mint kétszáz társam vérzett el az első összecsapásokban.

S eljött a hajnal. De a nappal szürke fénye sem jelent nekünk semmi jót. A körülöttünk lévő sík terület mellett emelkedő magaslatok fenyvesekkel benőtt oldalán órák óta mozgolódás folyik. A gomolygó ködben lófarkas zászlók gyülekeznek, és nem tehetünk semmit az ellen, hogy félkörben körülöleljenek minket.

Mire a nap felülemelkedik a keleti horizonton, hogy sápadt fényével öntse le az alant állókat, már tudom, hogy nincs sok esélyünk. Az erdőben legalább négyszeres túlerőben gyűltek össze a sárkányfajzatok seregei. Nem is akarnak tárgyalni velünk, nincsenek követek, nincsenek követelések. Nincs itt semmi, csak mi és ők és a seregeink között hömpölygő szürke köd.

Némán bontakozik ki az ellenség serege a dombunk körüli ősöreg fenyves fái közül. Egy hang nélkül állnak, és néznek minket. Harcosaik sorokba rendeződve várják, hogy ránk vethessék magukat.

Mi is készülődünk. Az íjászok hátunk mögött felállított sorai előtt, a földre tűzet bűvölnek a mágiahasználók. Másra már nem igazán futja az erőikből, minden komolyabb kapott hatalmukat arra használták, hogy a fekete förtelmet megfékezzék az elmúlt harcban.

Az északi kompánia nagyura áll ki elénk és mond egy buzdító szózatot, hogy elhiggyük, itt és most dől el a birodalmunk sorsa. Meg kell állítani a förtelem áradását, mert ha mi nem tesszük, nem fogja senki. Támogatásra nem várhatunk, de ha elbukunk, nem állja semmi a horda útját a Birodalom szívéig.

Társaim itt készülődnek körülöttem. Utolsó simítások a vérten, csatok beállítása, pengék élének ellenőrzése. A szokásos rutin. Parancsra előkerülnek a vérlobbantó italok. Ennek a mágikus szernek a hatására emberfeletti erőre és gyorsaságra tesz szert az, aki elfogyasztja, de nagyon könnyen a szer hatásának szűntével a szív meghasadhat. Még sohasem kaptunk parancsot senkitől arra, hogy ezt megigyuk. Most igen.

A fajzatok sorai között mozgolódás támad, és a sorok közötti hézagokban, dárdavető gépek tűnnek fel. Egy lófarkas zászló lendül, mire a dárdavetők elkezdik ontani felénk az ember hosszúságú szárnyas dárdákat. Az első sorozat a dombunk lábánál ér földet és ártalmatlanul csapódik be.

Ekkor a mi íjászaink is elkezdik szórni a tüzes lövedékeket. A tüzes vesszők füstcsíkokat húzva szelik át a levegőt, majd csapódnak a köd fiainak sorai közé. Azonban nem okoznak túl komoly sérüléseket, mivel íjászaink az északi barbárok ellen készültek fel, akiknek páncélzatát simán átütötték a könnyű vesszők, de a szörnyek testét fedő szarupikkelyek komolyabb védelmet nyújtanak a viselőiknek, mint holmi lemezvért. Így csak a testükön található apró fedetlen felületekbe csapódó nyilak okoznak halálos találatot. Ennek ellenére volt értelme a tüzes zápornak, mert a lövedékek egy része a fák közé is beröpül. A zord rengeteg lassan itt-ott lángra lobban. A gyantás tűlevelű erdő pillanatok alatt lángtengerré változik, és a fajzatok mögött elzárja az utat.

A dobok erre feldübörögnek, és a dárdavetők kilövik a második sorozatot is. A dárdák most már jó íven szállnak felénk. Parancsra pajzsfalat emelünk az érkező lövedékekkel szemben, melyek egy része így ártalmatlanul csapódik be, de nem egy utat talál magának és gond nélkül döfi át, aki elé kerül.

A fajzatok úgy látszik, nem szeretik a tüzet, mert nem várnak tovább, hanem támadásba lendülnek. Alakzatot tartva szemmel láthatóan jól összeszokottan indulnak felénk. Az első sorokban érkezők lándzsákat markolnak, míg a hátsó sorokban állók gigászi pallosokkal, csatacsillagokkal, csatabárdokkal vannak felfegyverezve.

Mikor megteszik a fél távot seregeink felé, a mi oldalunkon is megszólalnak kürtök, és támadást parancsolnak. A lovasság megmaradt egységei hangos csatakiáltást hallatva zúdulnak a közeledők sorai közé és tűnnek el a szemünk elől, ahogy az első sorokban állók utat nyitnak nekik. A lovasságunk nyomában a nehézgyalogság egységei is nekilendülnek.

Ekkor én, Angus Vorf, a Vörös Kvadrát zászlóhordozó hadura, még egyszer végignézek a társaim sorain, akik vérgőzös tekintettel, remegve várják, hogy végre indulhassanak. Nincs itt szükség nagy szavakra, sem biztató szózatokra. Tudom, hogy az áhított vérpecsétek nem véletlenül kerültek a papiruszokra. Vörös sörénnyel díszített sisakomat a fejemre téve akasztom le hátamról híres pallosomat, melynek pengéjét kezem érintésére zúzmara futja végig. Hideg légáramlat csap meg és hallani vélek egy reszelős hangú, visongó nevetést, miközben levegőbe lököm a két ölnyi pengét. Dörgő hangomra dübörögve, vérért üvöltve indul meg az áradat...

Előző oldal Placebo
Vélemények a műről (eddig 1 db)