A Távol szárnyai
Ahogy madárcsőrből egy drága üzenet
lassan földre hull,
Ahogy az égi levél hófehér pihéje
földdé elfakul,
Ahogy a szárnyaló érzelem a semminek
keblére halk’ simul,
Úgy száll már kicsiny madár,
Kinek nyesett szárnyára már
Süvítő szél fúj…
Ahogy a mennyei hírnök tolla
barna falevélként tükörbe néz,
Hamuvá szórja őt szét Idő vihara,
mint fájó szélvész,
S az Álom, mi megpihent égi ágon
most a Távolba vész…
...a Távolba, mely szürke port
könnyez szemekbe -
- Mégis mosolyog,
a világot szeretve,
Még akkor is, hogyha
romlott az a méz,
Melyet fullánkos csókú lények sepertek
szét a lelken,
S bájos ajakívvel suhantak borzongva,
s nesztelen…
Romlott balzsamot így kentek sebekre,
szemtelen -
Ahol a lélek zafírszárnya nem hordoz
többé Jövőt,
Ahol egyetlen édes fészek sem hord ki
többé Költőt,
Ahol a meghasadó tekintet szenvtelen…
…ott mosolyog a Távolból -
a világot szeretve
Álom-lomb, mely a szemekbe
- A szürke végtelenbe -
Távoli színeket fúj,
S ott repked már kicsiny madár
Kinek nyesett, barna pihéje most már
Angyalszárnnyá virul.
