Vérvörös égbolt I.

Fantasy / Novellák (1956 katt) Tracker
  2012.07.14.

A kietlen keleti síkságon, a Szabad Szelek földjén kövér füstoszlop szállt fel egy falu belsejéből. Amint a nap lassan nyugovóra tért a nyugati hegyek mögött, egyszerre feltűntek a füstfelhők nyomán a terebélyes, vörös lángok. Egyre sötétebb lett, és faluhoz közeledve úgy tűnt, mintha lángszínű ördögök marcangolnák a nádtetős vályogházakat. Az első háztól pár száz lépésre a tűz fénye elvakította a vándort. Orrát az égett hús szaga csapta meg, szemét s tüdejét a füst marta.

Amint lassan a sikátorokat fürkészve lépdelt a lángoló házak közt, tompa hangok ütemes zaja ért el fülébe. Az egyik mellékutcából nyerítést hallott, majd megfordult, mire egy lovas vágtatott elé.

- Félre, halandó! - kiáltotta a lovas, ki hegyi állatok prémjét viselte, s fején egy hatalmas ragadozó koponyáját viselte sisakként, s oldalán hatalmas meztelen kardot viselt.

A vándor egy lépést sem tett. Se a barbár, se a sikátorok felé. Egyszerű vászonruhát viselt, szakadt és kopott öltözéket, s arcát csuklya fedte el a kíváncsi szemek elől.

- Nem hallod, átkozott, kotródj innen, vagy felkoncollak! - ordított a barbár. Talán azt gondolta, hogy álruhás herceggel van dolga, ki arannyal váltja meg életét, s ezért rá akart ijeszteni. Fenyegetően elrántotta kardját, melyen a lángoló házak fényében megcsillant a vér. Emberek vére.

A vándor nem mozdul. Halkan ismeretlen nyelű szöveget mormolt. Arca helyén, a csuklya árnyékában két fénypont tűnt fel, egyre élesebb fényt árasztva. A barbár megdermedt a félelemtől. Semmivel sem találkozott, mit le ne győzött volna, se férfi, se nő, sem állat nem győzte, nem győzhette le, nem sebezhette meg vérben fürösztött testét. De tudta, eljön a nap, mikor eléri a végzet. Valami, ami mindenkit elér egyszer. Úgy remélte, dicső módon csatában esik el, s jut el a helyre, hová hite szerint az elesett hősök jutottak el. Arcát sebhelyek borították kegyetlen csaták emlékeként. Nem félte a kardot, se a nyilat, sem a tüzet. Csak a bölcsek meséiben hallott arról, min nem kerekedhet felül a legbátrabb harcos sem...

- Mágia - szólt a félelemtől remegő hangon.

A vándor szemei egyre fényesebben égtek, a barbár az eleven poklot látta viszont vakító fényükben. Bár a nap fényével vetekedtek szemei, a vándor arca az éj sötétjébe borult. A barbár csak a lova ijedt ágaskodásától tért magához. Sok szörnnyel nézett már szembe, de mit most látott, a hidrák nézésével vetekedett, kik kővé dermesztették azt, ki a szemükbe nézett.

- Átkozott... ÁTKOZOTT!!! - ordította, s megsarkantyúzta hatalmas éj fekete telivér lovát, magasba emelte pengeéles kardját, melyről még szemerkélő esőként hullt a vér, emberek vére. Minden erejét megidézve, karja minden izmát megfeszítve sújtott le. A barbár a vándorra.

Már szinte érezte, hogyan hatol a puha húsba kardja pengéje, hogyan zúzza össze az ellenfele csontjait, már látta maga előtt, ahogyan beborítja őt az összeroncsolt testből felszökő vér. A pillanatot végtelennek élte meg, s már-már öröm töltötte el kőszívét, amit a penge egyre közelebb került a szakadt ruhát viselő ellenfeléhez, ki meg sem mozdult. S amint testét érte a halálos csapás, egy szempillanat alatt, még mielőtt megsértette volna a vértől mocskos kard pengéje, a vándor köddé vált, eltűnt, akár a lángoló házak füstje az éj sötétjében.

A barbár ismét megdermedve állt, és azt hitte, ellenfele a semmibe veszett. A fájdalom jéghideg tőrként hasított testébe, megsarkantyúzta lovát, de az holtan esett össze a hatalmas barbár alatt, kinek élettelen teste a vereség tompa hangját harangozva hullt a lángoló falu vértől és szennytől mocskos utcájára. Hátán vérző seb hirdette a barbár utolsó csatájának emlékét, de semmilyen fegyver nem volt testében, sem hatalmas pöröly, sem barbár csatabárd, az amazonok nyilai sem fúródtak hátába. Csak a szakadt vászonruhát viselő vándor állt a barbár vértől és bortól bűzlő hullája fölött. Keze tűzben lángolt, mely olyan fekete volt, hogy az éj sötétje is úgy tűnt, mintha a Nap fényében fürdött volna. Kinyújtotta jobb kezét a halott fölé, majd balra húzta el fölötte. S a barbár óriási teste megfordult.



Magasan járt a gyönge nap a vörös égen, amikor Folyamhíd erődjére leszállt a csend. Az egyébként nyüzsgő város élete megfagyott egy fél órára, mikor a hatalmas kapukon egy lovára borult sebesült vágtatott be, s a rémült állat megzavarodva futott végig a zsúfolt utcákon a főtérre. Béke uralta a vidéket évek óta, senki fejében meg nem fordult, hogy ilyen megeshet.

A tömeg a Vér Rendjének temploma előtt gyűlt a lovas köré, s valaki megpróbált a rengeteg paraszton, kofán, baráton és gyermeken átvágni, akik kíváncsian kérdezősködtek egymástól. Aki végül megfogta a ló kantárát, s közelebbről is megvizsgálta a lovast, egy fényes páncélt s vérvörös köpenyt viselő középkorú férfi volt szürke szakállal.

- Theramor! – kiáltotta. Egy másik páncélba öltözött, köpenyt nem viselő fiatalember lépett elő. A húszas évei felénél járhatott, s frissen borotvált arca még fiatalabbnak tüntette fel.
- Kapitány?
- Itt az egyik apród, akit két napja küldtünk a faluba. Vidd le a régi tömlöcbe egy kis... beszélgetésre!
- Ahogy kívánja, uram. Adjak parancsot tömegoszlatásra?
- Természetesen.

A kapitány ezután eltűnt a tömegben. Már egy ideje feltűnés nélkül körbevették a bámészkodókat a helyőrség katonái, akik a kapitány helyettesének, Theramor intésére kardjaik lapjával bíztattak néhány parasztot a sietős távozásra. Ez elrettentő például szolgált a többi lakosnak is, aki pár perc múlva eltűntek a térről. Már csak a bőrpáncélt viselő talpasok, Theramor, és a lovas álltak a hatalmas szürke kövekből rakott téren.

- Hozzátok utánam! – mutatott a helyettes a sebesültre, mire két embere lekapták az apródot a lóról, s követték felettesüket.



A régi tömlöc az északi torony pincéje volt, a város első épülete alatt. Mivel évtizedekkel ezelőtt volt az utolsó háború, kongott ürességtől. A terem közepén egy oltár állt, amin a Vér Rendjének papjai tartottak sötét rituálét hadifoglyokon.

- Tegyétek az oltárra és menjetek! – szólt Theramor, amint belépett nyomában embereivel. Az apród még élt, de hátán hatalmas, szúrt seb volt, talán kard által, s meg is volt égve. Pár perccel később két idősebb ember, mindketten barátcsuhában, csatlakoztak a lovaghoz.
- Vorik kapitány Galwin atyát és engem küldött ide – szólt a magas, vékony, hosszú szürke szakállú pap, kinek elnyűtt, sötétzöld köntöse volt. A másik alacsony, tar, pufók ember, fehér ruhában.
- Ő is csatlakozik hozzánk?
- Igen – szólt Galwin egy rövidke mosollyal arcán, s a haldoklóra nézett. Közelebb léptek a simára csiszolt, fekete márvány oltárhoz, amit hosszú talpakon álló gyertyák világítottak meg.
- Mi történt vele? – kérdezte a hórihorgas barát.
- Mit számít, Moran? Akár Sötét Atyánkhoz is küldhetném... – felelte Galwin.

Theramor egy szót se szólt, csak felültette a hátán fekvőt, hogy megmutassa a hátán ejtett sebet.

- Gyönyörű – suttogta szinte némán Galwin, s keze megindult a heg felé, de ökölbe szorította kezét s erőt vett magán. Moran észrevette a tétova mozdulatot.
- Még csak ne is álmodozz róla, ez mérgezett seb!
- Valóban? – felelte a tömlöcbe leereszkedő kapitány. – Eszméletéhez tér még?
- Reméljük, nem – felelte Galwin.
- Már csak egyet tehetünk vele, ami hasznunkra van. Nézzük meg, mit látott! – szólt Moran, s ruhája alól a halál egyszerű, dísztelen eszközét vette elő, egy tőrt.
- Várjunk, miről is van szó? – kérdezte Theramor, aki érezte valami olyasmi történik, amire rég nem volt példa.
- Csak egyszer vettem részt ilyen rituálén, de nem volt kellemes – Vorik aggódva nézett a csillogó tőrre.
- Ha eredményeket akarsz, gyorsan dönts! – Moran ellökte az oltártól a kíváncsiskodó társát.
- Legyen hát! – szólt a kapitány.

Az okkultista pap tőrének hegyével szabályos hétszöget vágott a nehezen lélegző apród homlokára, majd megvágta mutatóujját.
- Ha látni is akartok valamit, utánozzatok! – szólt a két lovaghoz Moran. Mindannyian megvágták ujjaikat, s a hétszög egy-egy csúcsára helyezték.
- Mit fogunk látni?
- Az emlékeit, az utolsó... emlékeit – felelte különös hangsúllyal Galwin.

Moran egy ismeretlen szöveget kezdett kántálni, s Galwin is csatlakozott hozzá, bár sokkal mélyebb hangon. A következő pillantás után mindannyian ugyanazt látták és érezték. Egy fekete levelű fákkal szegélyezett úton lovagoltak. A nap magasan járt az égen, élénk vérvörös égbolt alatt, és gyanúsan néma volt minden, a szél sem kapott a lombkoronákba. Hat másik királyi lovas volt előttük teljes fegyverzetben. A kép elmosódott, mintha a tenger egy hulláma fedte volna el. Egy új kép tűnt fel, egy falu füstölgő romjai között álltak lovaikkal, nyomokat keresve. A következő képen a hat lovag egy hatalmas hegyi emberrel küzdött, akinek hátán szintén fekete seb volt. Könnyedén aprította kétkezes kardjával a királyi lovagokat, ügyet sem vetve a kardjaiktól szerzett sebekre. Nyeregbe ültek, s halálos félelmet érezve elvágtattak, majd éles, hideg fájdalmat éreztek hátukban, s minden elsötétült.

Előző oldal Tracker
Vélemények a műről (eddig 13 db)