Mikor szilánkos a gondolat, az elmébe fúródik, és onnan csöpög a kín a lélekbe

Szépirodalom / Novellák (1109 katt) V.Katica
  2012.06.08.

Hanyatt fekszem, érzékelem a világot. Virágok és fenyők illatát érzem, hallom, ahogy susognak kint a fák, keserű íz a számban. Látom önmagam a hátamon fekve, kezeim a mellkasomon, érzem a ruhám anyagát a bőrömön. Kérdések, gondolatok cikáznak az elmémben.

- Hogy lehet ez, ilyen mélyen elaludtam?

Fel kéne ébredni, ki kéne nyitni a szemem. Hatalmas sóhajom hallom. Csak ez az iszonyat érzés múlna már el! Legalább álmodnék valamit, de semmi. Mindössze ez a feszítő érzés idebenn. Hallom, ahogy lépdel felém valaki, már egész a közelembe ér. Nem is egyedül jön ketten vannak, hallik a lépésük.

- Ó kisfiaim!

Szólni kéne nekik.

- Segítsetek felébrednem!

Érzem, hogy fölém hajolnak. Na! Szóljatok már! Akkor ki tudnám nyitni a szemem. Már fázok is, nagyon, legalább takarjatok be. Érzem, hogy néznek, egész közel hajolnak, az arcomra könnycseppek potyognak. Még csak megkérdezni se bírom:

- Mi a baj, drága kincseim?

Mozdulatlan dermedtség. Most már tényleg össze kell magam szedjem, ha felülök, iszom egy pohár vizet, jobban leszek. De hogy csináljam?

- Segítség! Hé, ne hagyjatok itt!

Csapódik az ajtó egymásután többször, vajon mért csapkodják?

- Te jó ég! De hisz ez nem is ajtócsapódás!

A koporsóm födelin zuhog a föld.

- Ne temessetek el! Még élek!

Végre megmozdul a kezem, a testem mellé esik a mellkasomról. Bele kéne markolni a takaróba és magamra húzni. Ha átmelegszek, vége ennek a rémálomnak. Meg van! Sikerült betakaróznom. Ó most már jobb lesz, jobb kell hogy legyen, csak kikecmergek ebből a kínzó gyötrelemből. De mért ilyen hideg, selyem?

- Nem! Ez nem lehet! Ez a szemfedőm!.....

Fúj a szél, kellemes langyos szellő cirógatja a könnyeket az arcomon. A szemfedőmet lebegteti köröttem. Két bársony jóságos tenyér fogja meg az arcom. Már nem is fázom. Ki tudom nyitni a szemem, hunyorgok, mindenütt ragyogó fény, és ez nem is a szemfedőm, mi itt lebeg. Szárnyam van. Hogy lehet ez? A lábam nem éri a talajt.

Lenézek oda, lenn kőkeresztek és egy maroknyi ember. De hisz őket ismerem! Sírnak, engem siratnak. Minden elsírt könnyüktől egyre könnyebb vagyok. Már nincs félelem, nincs bánat, kedves fény van idebenn is. Az emberi lét méhéből megszülettem vajúdva egy életen át.

- Hé! Ne sírjatok odalenn! Én vigyázok rátok!

Angyal lettem, ezt kiabálom, a saját hangomtól térek magamhoz. Gyorsan felülni, tökéletesen működnek az izmok, mert már ülök is fel. Iszonyat ütés a fejem, jesszus, mi ez?? Mi van itt felettem? Tapogatom körbe, sötétben nem látok, de a kezem érzi, egy fadobozba vagyok!

- Neeeeeeeeeeeee! - ordítom még hangosabban.
- Neeeeeeeeee, még élek!!!!!!!!!!!!!!!!!
- Ezek után még a halottak is felélednek. Mondja a férjem dörmögő hangon, és rázza a vállam.

Nézek rá, nem is tudom, félelem vagy megkönnyebbülés van a szememben. Az övében bosszúság csillog, nem kellemes így ébrednie az éjjel közepén.

Előző oldal V.Katica