Az Alku
Nem, nem volt mindig könnyű. Ott volt például a vándorlás előtti év, amikor alig volt vad, irtózatos hideg volt, és majdnem elvesztettem a párom. Mindent, amit tudtam, megtettem érte, amikor megsérült. Ismerem annyira a gyógyító füveket, mint bárki más a törzsből. Hiába ápoltam, hiába gyógyítottam, hiába tartottam melegen. A társam csak aludt, és szinte láttam, hogyan hagyja el az élet melege. Végül már csak fogtam a kezét és dúdoltam neki. Akkor egyszerre minden elenyészett körülöttünk. Mintha felkerültünk volna a csillagtalan éjszakai égre.
- A Szellemvilág! - ismertem fel.
Tek nem felelt. Itt is aludt, és a testéből lángokként távozott a Hő. Állt mellette Valaki. A kezét a lángokba tartva melegedett. A társam ereje átáramlott belé, mint sebből a vér.
Haldoklik! Az a Szellemlény meg fogja ölni!
A düh tüze lobbant fel bennem. Ragyogó lángként csapott ki a testemből. A Szellem észrevette és felém fordult. Megrettentem. Sokkal erősebb nálam. Engem is elpusztít? A következő pillanatban úgy olvadt el a dühöm és a félelmem, mint tavaszi hó a napon. Felismertem.
- Nív! - a szellemvilágban sem tudtam rendesen kimondani a másikak szavait. - Nív, mit csinálsz itt?
Nézett rám egy ideig csöndben, szomorúan, kutatón.
- Ln!. Fázom. Segíts! Kérlek.
Én is érzetem a Szellemvilág hidegét. Sajnáltam őt. Emlékeztem rá. A hegyen túl élt a törzsével. Ősszel és tavasszal meglátogatta egymást a két csapat. Cseréltünk és együtt töltöttünk néhány vidám napot. Nív mindig mesélt ilyenkor. Szép meséket tudott. Bárcsak hallhatnám még őket!
- Szívesen mesélek neked. Gyere!
- Nem lehet, Nív, sajnálom. Nem maradhatok soká. A Szellemvilág elrabolja az erőm, mint a tél. És a társamét is. Engedj minket vissza, kérlek.
- Vigyetek magatokkal! Itt hideg van, sötét, és én egyedül vagyok.
- Szegény Nív. Hazavinnélek, de nem tudom, hogyan. Mihez kezdenél test nélkül a Földön?
- Ott van a tiéd.
Ezen nevetnem kellett.
- Nem, nem, az az én testem. Nem férünk bele ketten. Meg aztán... nem hiszem, hogy szívesen adnál életet három hold múlva.
- Na nem, köszönöm! - Ő is kivillantotta a fogait néma nevetéssel. - Mit szólnál TKéhez?
Gyorsan visszafogom a haragom. Az úgysem árthat a Szellemnek, sőt erősíti a Melege. Én viszont elveszítem, és kihűlök.
- Figyelj, érte jöttem. Meg akarom gyógyítani őt. Ezért vagyok itt. Engedd őt el!
- Mi lesz akkor velem?
- Nem tudom. Szeretnék segíteni, de hogyan?
Hirtelen eszembe jutott a Medve, aminek a Melegem adtam, miután Tek elejtette.
- Szívesen adok a Melegemből. Akkor nem fogsz fázni.
- Most. Aztán te elmész, de én itt maradok. Egyedül.
- Visszajövök. Gondolok rád.
- Köszönöm. Jó lesz. Hozd a törzsed is! - vigyorodott el.
- Te pedig segíts minket! Jó? Csere? - vigyorogtam vissza rá.
- Csere! - nevetett fel megkönnyebbülten.
A kezem adtam, és a Melegem is, hogy megpecsételjük az Alkut.
A tűz mellett ébredtem fel. Körülvett a törzsem. Talán csak álom volt minden. Ránéztem Tekre. A párom visszanézett rám. Felébredt!
- Utánam jöttél - mosolygott rám, és végigsimított az arcomon.
- Persze, hogy mentem - nevetek én is megkönnyebbülten, mint a Szellem.
Esténként a törzs Szellemtáncot jár. Emlékezünk a mesélőre. Emlékezünk Nívre. Minden este meghívjuk közénk, és megosztjuk vele a törzsünk melegét. Megtartjuk az Alkut. A Szellem is betartja, amit ígért: azóta valahogy mindig kerül zsákmány, és mióta követjük az álmom, és a hosszú völgyben dél felé vonulunk, a hideg is enyhült.
