Naplóbejegyzések I.

Szépirodalom / Novellák (1329 katt) Amaranth
  2012.02.05.

Kedves Naplóm!

Még nem ismerjük egymást, ideje bemutatkoznom: Miss Folyton Gondolkodó és Fecsegő Elmekisasszony vagyok. Nagyon örülök. Remélem, te el fogsz viselni. Az utolsó reményem vagy. Mert egyébként tök egyedül vagyok. Igen, úgy, mint a tök. Vagy még úgy sem. Indáim már nincsenek, kapaszkodni nem tudok. Egy dolog biztos velem kapcsolatban: egyedül vagyok. Magam. És nem bírom elviselni magam!!!

Az egész azzal az őrült rögeszmével kezdődött, hogy én más vagyok, mint a többiek. Ez abból adódott, hogy a normális, elvárt, civilizált életnek nem tudtam megfelelni. Az „életképtelen” jelzőt ragasztották rám már egészen korán. Óvodás lehettem. Úgyhogy így lettem közel tizenöt évre Miss Életképtelen. Cuki szerep volt: mindenki lenézett, főleg én saját magam és persze mindent mások csináltak meg helyettem.

Majd jött egy rövid, nagyjából 2-3 éves Miss Halál Után Vágyakozó periódus. Ez is édi volt, mindenki engem vigasztalt. Azóta a Miss Folyton Gondolkodó és Fecsegő Elmekisasszony énem élem, megszakítva néha a Miss Halál Után Vágyakozó és a Miss Életképtelen időszakokkal. Most új szakaszba lépett az életem: Miss Céltalan lettem.

Mint írtam, folyton kattog a kerék bent, így sokszor mélázok el azon, ennek így kell lennie, vagy csak én látom rosszul a dolgokat? Minden spirituális könyv azt csacsogja, hogy az elme, közismertebb nevén az ego az, aki becsap minket, így minden minket sújtó balszerencse csupán elménk kivetülése. Rendben, fogadjuk el, hogy ez tényleg így van. A vallási hívők többsége hisz egy Istennek nevezett valakiben és azt mondják, hogy Isten sokszor próbák elé állít minket. Ha az igaz, akkor felmerül a kérdés, a minket sújtó akadályok elménk kitalációi vagy Isten nagyszerű, számunkra ismeretlen és megismerhetetlen művének tervei? Hogy is van ez?!

Továbbá kiderült, hogy gyerekként igazam volt: tényleg más vagyok, mint a többiek. De nem is lehetek ugyanolyan. Hiszen minden ember más! Közhely, de igaz. És mivel igaz, nem értem, az emberek miért nem élnek így? Miért akarnak mindent ugyanúgy végezni? Miért van bajuk azokkal, akik nem követik az általuk felállított szabályokat? Ez is az elme működésének köszönhető vagy Isten tervének része?

Ki vagyok én? De mielőtt válaszolnék erre, válaszolnom kellene arra is, ki az az én?! Bevallom, fogalmam sincs, ezért zavart vagyok. Ez a hét, nem volt ez én hetem. Csekély harmincezerrel csökkent a fizetésem, nem mertem elmenni hastáncórára, mert féltem, hogy nem jutok haza. És inkább ezzel van baj: félek. De mitől?! Miért félek?! Miért hagyom, hogy elnehezüljön a szívem?! És miért fáj, ha szétesik körülöttem minden? Az elmúlt napokban ez és ehhez hasonló kérdések özönlötték el amúgy is gondterhelt elmémet.

Továbbá kínoz egy álom.
Álmomban régi szerelmem látom,
megölel, csókot ad nekem,
de ez lehetetlen.

Évek óta nem láttam,
felesége fekszik mellette az ágyban,
kislánya van, élhető élete,
csak én nem vagyok a terveiben benne.

Amúgy is reménytelen ez a szerelem,
hiszen túl közeli rokonságban van velem,
Mégis szép volt, minden egyes csókja,
életem egy-egy koporsója.

Eltemettem magam már ezerszer...
És fáj, hogy egyetlen egyszer
engedtem, s bűnbe estem:
megbocsátani magamnak azóta sem mertem.

Hogyan lehet megbocsátani, ha kínoz az élet? Hogyan lehet elfelejteni szerelmet, reményt, álomképet? Mert mi a valóság, mi az álom? Egyszer talán a kérdésre a választ megtalálom.

Mára ennyi, Kedves Naplóm! Örülök neked és köszönöm szépen, hogy meghallgattál! Remélem, nem ítélsz el nagyon. Én szeretlek, óvlak téged féltőn, szabadon (?). Nem tudom, mikor írok legközelebb, de ne aggódj: a könyvespolcomon kijelölt, tiszta a helyed!

Előző oldal Amaranth
Vélemények a műről (eddig 6 db)