Álom

Szépirodalom / Novellák (1407 katt) bel corma
  2012.01.29.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/2 számában.

Egy régi, lakótelepi panelház tetején üldögéltem, lábaimat a nagy semmi fölött lógatva. A levegő langyos volt, és a nap is előbújt a fehér felhők mögül. Az egész annyira harmonikus volt. Tökéletes. Mint egy álom. Igen, akkor értettem meg, hogy álmodom. Vagyis inkább éreztem. Mélyen magamba szívtam a virágzó akácfák édes illatát.

- Gyönyörű, nem igaz? – csendült fel mellettem egy lágy, dallamos hang.

Lassan, ráérősen a hang irányába fordítottam a fejem. Egy nagyjából huszonöt év körüli lány ült mellettem. Fehér nadrágot és pólót viselt, sűrű fekete haja a vállaira omlott, világoskék íriszén huncut táncot járt a napfény. Formás ajkai halvány mosolyra húzódtak. Engem nézett. Ösztönösen feltettem neki az első kérdést, ami eszembe jutott:

- Angyal vagy, ugye?
- Ez a te álmod, én pedig az vagyok, aminek látni szeretnél. Most épp egy kedves, fiatal lány.
- Miért jöttél?
- Te hívtál engem, már nem emlékszel? – lehunyta a szemeit, és élvezte a simogató napfényt.
- De én nem...
- Amikor lefeküdtél, egy kérdés zakatolt a fejedben. Fontos döntés előtt állsz. Azért jöttem, hogy segítsek.
- Megmondod, miképpen döntsek?
- Nos, az igazság az, hogy te már döntöttél.
- Akkor?
- Segítek neked megérteni – újra rám nézett. Szemei most bölcsen, időtlenül csillogtak. – Segítek abban, hogy elfogadd a saját döntésedet.
- Miért ilyen nehéz? – lassan lehajtottam a fejem, úgy éreztem, elhagy az erőm.
- A kétségeid teszik nehézzé. Meghoztad a döntésedet, most már csak ki kell tartanod mellette – halkan felsóhajtott, tekintetével most a ködös horizontot fürkészte. – Idővel könnyebb lesz, hidd el! Tudod, az elcsépelt közhelyek néha igazak.

Sokáig ültünk szótlanul. Én próbáltam megemészteni azt, amit mondott, ő pedig tapintatosan hallgatott. Azonban volt még valami, ami nem hagyott nyugodni:

- Szeretnék…
- Kérdezni még valamit? – ajkain keserű félmosoly játszott.
- Miért van az, hogy ha mindennél jobban vágyunk „valamire”, és végül megkapjuk azt, onnantól kezdve elveszíti a varázsát? Ha annyira áhítozunk utána, akkor később miért dobjuk el, mint egy megunt kacatot? Mondd meg, miért?
- Azért, hogy a veszteség, és a fájdalom megtanítson titeket azokra a dolgokra, amik a legfontosabbak az életben.

Már tudtam a választ, ő mégis kimondta, halkan, csendesen:

- A megbecsülésre, a tiszteletre és a szeretetre.

Előző oldal bel corma