A szív szava
A hatalmas csarnok fekete márványból épült, a halvány derengés pedig a falakba ágyazott apró, fehér kristályokból áradt. Sápatag, reszkető fénnyel világlottak, mintha csak szellemek lennének. Szellemek, akiket gonosz, sötét mágia láncol a hideg kövekhez. Ki tudja, talán valóban azok lehettek. Ambriel elszakította róluk a tekintetét, és lassan a boszorkány felé fordult.
Végre-valahára alaposabban szemügyre vehette őt. Miranda fél fejjel magasodott fölé, karcsú volt és izmos, göndör haja pedig vörös fürtökben omlott a vállaira. Testére könnyű, bordó-fekete bársonyruha simult. Bíbor lángban égő szemeivel kérdőn nézett reá, ajkain öntelt mosoly játszott.
- Veszélyes egy fiatal teremtésnek ilyen sötét helyeken kószálnia, nem gondolod? Miért nem maradtál inkább otthon a nővéreiddel? - csengő hangon felnevetett. - Persze, hiszen nincs már otthonod, a nővéreid pedig rabok. Az én rabjaim, és nálam az egyetlen kulcs, amivel eljuthatsz hozzájuk - hosszú karcsú ujjait megtáncoltatta felvillantva Ambrielnek jáde gyűrűjét.
- Elveszem tőled! - halkan beszélt, szinte suttogott. Érezte, ahogy a forró energia lüktetve kúszik az ujjai felé. A szív szava táplálta, és minden egyes dobbanással erősebb lett.
- Tudod, hogy csak egyszer próbálkozhatsz, de azt is hiába tennéd! - a parázsló szemek most felizzottak a félhomályban. - Mondd, megéri meghalni ilyen fiatalon? Megtennéd ezt... értük?
- Bármit megtennék értük!
- Vigyázz, kislány... - hangja elmélyült, ahogy átszőtte a gonosz mágia. - A tűzzel játszol!
Egyszerre mozdultak, és egy időben fogant meg a mágiájuk is. A boszorkány tenyeréből narancsszín tűzörvény tört elő, és dübörögve rontott az ifjú papnőre széthasítva a félhomály sejtelmes árnyait. Ambriel tenyeréből jégszilánkok záporoztak, és monoton, hideg áramlatai kitartó hullámokban terjedtek. A két energia félúton találkozott, és sikítva, pattogva birokra kelt egymással. Az elemek gyilkos násza volt ez, amiből forró pára született, amely most sziszegve, sisteregve tombolt körülöttük. Egymásnak feszültek, azután...
Ambriel varázslata egyre inkább veszített az erejéből. Fiatal volt még és tapasztalatlan, ezért csak nehezen birkózott meg a roppant energiával. Izmai fájdalmas lázban égtek, és ő egész testében remegett az erőfeszítéstől. Könnyek gyűltek a szemébe. Hátrált egy lépést. Miranda elmosolyodott. A rőt lángok lobot vetettek, és közelebb kúsztak leendő áldozatukhoz.
Újabb lépés...
Orrából vékony vérpatak indult útjára, forró, éltető cseppjei a rideg márványpadlóra hullottak. Az pusztító lángok már a közvetlen közelében tomboltak, a bőrét perzselte az emésztő hőség.
Egy gondolat...
Megszakította a varázslatát, és maradék energiáit egy lágy sóhajjal magába nyelte. Most már semmi nem védte őt. A tűzörvény ropogva elborította.
A boszorkány rekedt kacagása túlharsogta a lángok pattogását. Érezte, hogy közel a diadal, amikor... Egy alak bontakozott ki a tűzből. A lángok és a kristályok fényei narancsos-ezüstös táncot jártak a testén. Lassú áramlatok fodrozták a bőrét, mintha egy vékony, éteri fátyol takarta volna. Ha valaki most látja, hát biztosan angyalnak gondolja, akkor is, ha soha életében nem találkozott eggyel sem. Annyira gyönyörű volt. Miranda levegő után kapkodva szüntette meg a varázslatát. Tudta, hogy védtelen, de már elkésett. A jelenés kezében derengő, kékes pengéjű tőr lesújtott, és markolatig szaladt a boszorkány szívébe. Egy csavarintás, és a penge eltört. A bíborszín szemek elkerekedtek, tükrében kihunytak a fények, és Miranda lassan a padlóra hanyatlott. Teste gyors öregedésnek indult, bőre elszürkült, majd megfeketedett. Egy röpke perc alatt hamuvá omlott szét, és azzá lett, amiből született. Amiből mindannyian megszülettünk.
Ambrielről lassan lefoszlott a jeges fátyol. Óvatosan letérdelt, és a hamvak közül kiemelte a jáde gyűrűt. Hűvös áradt belőle, és még valami... Mérhetetlen szeretet. Felhúzta az ujjára. Csak lehunyta szemeit, és már ott volt az asztrál világban.
Már várták őt. Apró, kék gyertyalángok, amik tétován táncoltak, ahogy az éteri szél a testükbe kapott. Néha csak pislákoltak, majd lobot vetettek és fennen ragyogtak. Ahogy közelebb értek, úgy változtak meg lassan, de biztosan. Lángok helyett lelkeket látott, amik nem ragyogtak, inkább boldogan mosolyogtak. Nővéreire ismert bennük, akik most gyöngéden körbevették, és ő újra érezte határtalan szeretetüket. Szemeibe - immár másodszor - újra könnyek szöktek...
