Őskori lélek

Fantasy / Novellák (1674 katt) mazsola7
  2011.12.29.

A mű részt vett a VI. Lidércfény Pályázaton.

Egyedül vagyok, valahol. Valahol, a nagy zöld mindenség közepén. Éhes vagyok. Harmad napja nem csúszott le más a torkomon, mint kukac és egy kis zöld. Élelmet kell találnom. Egy kis forrás mellett lakom, ágak és levelek adnak menedéket. De nem vagyok biztonságban. A szerencsének köszönhetem, hogy túléltem a múltat, és nem estem áldozatául, hatalmas, gyilkos karmoknak. Meghatározni nem tudom, mi lény lehetett, számomra ismeretlen, de magam is az vagyok. Mi vagyok? Honnan jöttem? Egyedül vagyok? Van két hosszú testrészem, amivel futok, van két másik, amivel széttépem áldozatom, ha jelt kapok, hogy élelmet kell adjak testemnek. Ilyenkor furcsa morgó hangot ad ki.

Annyi kérdés lenne, de nincs kitől megtudni a válaszokat. Ki teremtett, de ha én létezem, létezik más is?! Még soha nem találkoztam magamfajtával, csak szőrös óriásokkal, fákon ugráló, hozzám hasonlító hasonmásokkal. Talán van hozzájuk valami közöm?! A felkelő izzó korong a mindenség felett utasít az ébredésre, és amint eltűnik, a visszavonulásra.

Világosságban töltött időmet élelemszerzéssel és annak kutatásával töltöm. A forrásomban úszkáló finom falatok már nem adnak elég táplálékot. Van, hogy egy ébredés után furcsát érzékelek. Az első ilyen tapasztalat volt, amikor az a hosszú szőr a búbomon, ott fent, még hosszabb lett. Miért? Miért lesz egyre nagyobb az a fényes valami a futó testrészem végén? Milliónyi kérdés, válaszok nélkül. De én tudni akarom, miféle vagyok.

Ezért indultam el azon a napon, még a korong felkelése előtt. Vadászni nem akartam, csak felfedezni. Elindulni a nagy semmibe és találni valamit, vagy valakit. A hatalmas, sűrű, ágas-bogas, mindenségig nyúló zöldek között rohantam. Többször elestem, fájdalmat éreztem, és olykor piros lé is folyt belőlem. De nem törődtem vele. Hajtott valami tovább. Útközben találkoztam valami újjal, a bozót mögül figyeltem. Olyan volt, mint én, de még sem. Az, amivel látok, neki nagyobb és sötétebb volt. Alatta világos csíkok és pontok mindkét oldalon. Fura anyag fedte testét, nem értettem, miért kell az. Hosszú testrésze végében egy ágat tartott, és annak a tetején csillogó, élesnek tűnő valami volt. Egy kődarabon ült. Mint aki nincs magánál, a látója csukva volt, teste ide-oda mozgott és mormolt. Hogy mit, azt nem értettem.

Közelebb akartam hozzá kerülni, megnézni jobban. Nagy igyekvésembe ráléptem valamire, és a reccsenő hangnak köszönhetően az idegen a kőnél egy pillanat alatt felpattant, és érdekes támadó pózt vett fel. Végigkémlelte a sűrűt, gyanakodva ugrott minden sötét zúg mögé. Nem mozdultam. Nem akartam, hogy tudja, nincs egyedül. De amíg én magamban beszéltem, az általam kifejlesztett motyogással, az ismeretlen eltűnt. Rohanni kezdtem, nem akartam elveszíteni. Rövid időn belül feltűnt előttem. A távolságot megtartottam, jobbnak véltem, ha nem vesz észre. Majd egyszer csak kitért előlem.

Megtorpantam. Lassan, lopakodva néztem körül, hogy vajon hol lehet, míg meg nem pillantottam egy egész csoport olyat, mint én. Egy nagy tálhoz hasonlító, csak mélyebb és nagyobb, fénylő szerkezet csüggött a lobogó tűz felett. Körülötte a furcsa nép táncot járt, és énekelt. Hangos dob hallatszott a levegőben, majd mindenki elhallgatott. A tömeg közepéről kilépett egyikőjük, és elkezdett beszélni. Számomra ismeretlen nyelven, buzdítóan harsogott, a többi örvendetesen üvöltött és ujjongott. Majd miután visszavonult, körbeülték a tüzet és lakmároztak. Ez eszembe juttatta, hogy már napok óta nem jutottam élelemhez. Időközben a nagy fehér korong felváltotta az izzót, és sötétség borította a mindenséget.

Meg kell próbálnom. Igyekeztem magam lebeszélni, hogy ez túl veszélyes, és ha meg akarom érni az újabb világosságot, nem szabad közéjük merészkednem. De a testemet vonzotta az illat, ami a nagy tálból csalogatóan hívogatott. Egy bozótban lapulva megvártam még mindenki elszenderül. Olyan óvatosan lépkedtem, ahogy még soha, minden mocorgás, ami az idegenektől jött, félelemmel töltött el, de éhes voltam.

Mire odaértem az illat forrásához, a rettegéstől reszkettem. Kikaptam egy nagydarab húst a tálból, és ahogy csak bírtam, elkezdtem vele rohanni. Csak remélni mertem, hogy nem vett észre semmi és senki. Mire visszaértem a jól ismert ágakból és zöldből kreált lakomba, alig tudtam állni a fáradtságtól. Az utolsó cafat húst is betömve állapítottam meg elégedetten, hogy végre jól laktam. A forrásból nyert nedvesség kielégítette szomjam, majd nyugodtan hajtottam búbom pihenésre.

A következő időket ott töltöttem őket figyelve. Mit csinálnak? Miért csinálják? Hogyan csinálják? Bátorságom nem vitt közelebb hozzájuk többé, mint a kis bokor. Kérdéseimre választ nem leletem még, talán majd egy világosságkor úgy ébredek, hogy tudom őket, hiszem a szőröm is nagyobb lett, ez is megtörténhet. De addig csak idegenek maradnak számomra, akik olyanok, mint én.

Előző oldal mazsola7
Vélemények a műről (eddig 2 db)