A köd átka

Fantasy / Novellák (1551 katt) Ebenezer
  2011.12.19.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/12 számában.

A mű részt vett a VI. Lidércfény Pályázaton.


Gonjak boldog volt, hiszen megélte a tizennyolc hideg évszakot és a mai napon először mehetett vadászni a horda férfiaival. Habár ez az első alkalom csak annyit jelentett a számára, hogy vihette a kőhegyű dárdákat és cipelhette az elejtett prédát, mégis végre igazi harcos lett, igazi vadász és igazi férfi. Ennek a beavatásnak része volt, hogy a többiek a zsákmány vérével összekenték, de nem bánta, mivel ez volt a szokás. Tudta, hogy amikor az égen járó fényes korong lebukik a hegyek mögé, egy sokkal kellemesebb szertartásra is sor fog kerülni: leülhet a Nagy Tűz mellé a vadászokkal és részese lesz a férfias beszélgetéseknek, továbbá megízlelheti végre azt a különleges, halványbarna italt, amelyet csakis a harcosok fogyaszthattak, az asszonyok és gyerekek sosem.

Nagy izgalommal várta a sötétedést, amikor a nők és az ifjak visszahúzódtak a hatalmas barlangba, ahol a horda élt és a férfiak a folyóparton körbeülték a Nagy Tüzet, majd a jéghideg folyamban tömlőkben hűtött nedűt fából faragott, durva kupákba öntötték és némi csendes iszogatás után valamelyikük elkezdett egy régi történetet. Gonjak sokszor figyelte őket titokban eme kitüntető tevékenység közben, különösen az elmúlt hónapokban, amikor elérhető közelségbe került számára, hogy ő is hamarosan ott lesz köztük. Rog, a Nagy, a horda vezére, egy bivalynyakú harcos, kiosztotta a kupákat és öntött a tömlőből. Gonjak eddig még nem látta leshelyéről, de most észrevette, hogy az egyik idősebb, kopasz férfi elé két kupa került és Rog mindkettőt csordultig töltötte sörrel.
- Egy neked, egy Rohannak – mondta a vezér.

Gonjak érdeklődve figyelte a jelenetet. Az öreg inni kezdte az italát, de a másik kupa érintetlenül állt mellette a fűben egy lapos kődarabon. Mindenki ivott, hosszú, lassú kortyokat. Gonjak először összerezzent a kesernyés íztől, de igyekezett komoly képet vágni a közös sörivás méltóságához. Azon az estén hűvös volt, a vadászat kimerítően hosszúra nyúlt és senkinek sem akaródzott elkezdenie a mesélést.

- Ki az a Rohan? – törte meg a csendet Gonjak, de azonnal érezte, hogy túl korai volt a többi harcoshoz szólnia rögtön az első estén. Összehúzott szempárok villantak felé, amelyeknek baljós vöröses izzást adott a lángoló tűz.
- Rohanra! – emelte magasba kupáját Rog.
- Rohanra! – dörögtek a többiek, és nagyot húztak a sörből.
Rövid némaság után a vezér Terk felé biccentett bozontos üstökével.
- Te kezded – jelentette ki megkérdőjelezhetetlen felsőbbséggel.

Terk, a Nyomolvasó, egy középkorú vadász, kezével megtörölte sörtől csöpögő szakállát és mély hangján belekezdett a történetbe, a többiek pedig csendben hallgatták.

- Valamikor sok-sok hideg évszakkal ezelőtt, amikor te még anyád emlőin csüngtél, Gonjak, a horda vezére Rohan volt. Soha azelőtt és azóta nem szült anya olyan hatalmas harcost, mint ő, akinek ereje három izmos emberével ért fel, és aki ha elüvöltötte magát, a tigrisek is meglapultak félelmükben. Kétszer olyan messze hajította a dárdáját, mint bárki más és mondom neked, Gonjak, azt a dárdát még felemelni sem tudnád. Egyetlen csapással zúzta be a bivalyok fejét, és puszta kézzel fojtotta meg azt a medvét, amely előttünk ebben a barlangban élt.

A horda harcosai egyetértően mordultak fel, még Rog, a vezér is lehajtott fejjel bólogatott. Terk ivott egy kortyot, majd folytatta:

- A hordánk biztonságban élt, megvolt mindenünk, zsákmányunk bőven, asszonyaink békességben, fiaink gondtalanságban és sámánunk a szellemek kegyelmében. De egy nap minden megváltozott, gonosz idők jöttek ránk. Reggel, amikor felkeltünk, sűrű pára takart mindent. Egy dárdahajításnyira sem láttunk a szürkés ködben, és az égi korong fénye is alig jutott el hozzánk. Mélységes csend volt, az állatok vackukban remegtek vagy tán szörnyethaltak a szakadékokban, ahová beestek vakságukban. Senki nem tudta, mi volt, mi van és mi lesz. A sámán elő sem jött a szellemodújából egész nap.

Valaki egy új fadarabot dobott a tűzbe és a felcsapó lángok egy pillanatra élesebben bevilágították a harcosok arcát, amint azok kupáikat markolták, és Terkre bámultak oly izgalommal, mintha még sosem hallották volna ezt a történetet.

- Napok teltek el így, a baljós köd nem szűnt meg, csak gomolygott, még a barlangba is benyúlt, mint egy vadállat mancsa. Nem tudtunk vadászni, az asszonyok féltek kimenni gyűjtögetni, a gyerekek pedig odabent ültek összekuporodva.

Rog felemelte kezét, és odaintett Dergnek, hogy most ő beszéljen.

- Miután az idő nem változott meg, és mindenkinek hiányzott a friss hús és gyümölcs, - folytatta Derg, a Tigrisek Gyilkosa, - Rohan úgy döntött, mégis vadászni mennek. Egy éjszakát voltak távol, de csak egyetlen szarvast ejtettek, amely a ködben véletlenül feléjük szaladt, és Rohan villámgyorsan ledöfte futtában. Sok idő telt el, a köd nem engedett, és a horda fuldoklott. Egy reggel aztán iszonyatos zajra ébredtünk, mintha egy őrült bivalycsorda száguldott volna el a barlang előtt. Dobolás, rikácsolás és kiáltások harsantak, mi pedig harcra kész tigrisekként ugrottunk fel, és fegyvereinket megragadva törtünk ki, hogy szembeszálljunk az ellenséggel. Természetesen Rohan volt az első, aki harsány csatakiáltással kirobbant a barlangból, ám nem volt ott sem bivaly, sem más vadállat, még csak ellenség sem. Csak a sámán állt ott dobokkal, csörgőkkel és izzadtan zihált, immár teljes csendben, ám szikkadt ujját Rohanra szegezte.
- Téged választottak a szellemek, Rohan – hörögte a sámán fáradtan – mert te értél ki elsőnek a barlangból a horda harcosai közül. Te mész fel a Nagy Hegyre, és vetsz véget a ködnek, amely a hordát rettenti. Válassz egy társat, kapaszkodj fel a csúcsra és öld, amit ott találsz. Csak így múlik el a köd és lesz újra bőség. A szellemek szóltak, így kell legyen.

- A szellemek szóltak – hallatszott a babonás suttogás a tűz körül ülő férfiak ajkairól – a szellemek.

- Rohan felkerekedett hát, maga mellé vette Gogort, összeszedte hatalmas fegyvereit, és elindult a Nagy Hegyhez, amely minden másiknál magasabb még ma is, és amely mögött az égi fénykorong a legforróbb nap után nyugszik le.

- Gogor – szólalt meg a vezér – innen te mondod tovább, hisz csak te voltál Rohannal.

Minden fej egyszerre fordult a kopasz öreg felé, aki mellett a fűben továbbra is ott állt a másik, még mindig teli kupa.

- Nehéz út volt a Nagy Hegyhez, de még annál is nagyobb kín volt felkapaszkodni rá abban a mindent betakaró ködben – kezdte Gogor, az Agg, miután minden szem kíváncsian meredt rá.
- Csak fúrtuk magunkat előre a semmiben, Rohan elöl, én a nyomában, és csak akkor láttuk a veszélyes árkokat és éles köveket, amikor már szinte áldozatául estünk aljas csapdáiknak. Sok állat tetemét láttuk, amelyek szétzúzódtak a sziklás meredélyeken egy óvatlan szökkenés után és láttunk remegve lapuló vadakat is, akik még akkor sem mertek elugrani vagy tovafutni, amikor oly közel haladtunk el mellettük, hogy akár meg is érinthettük volna őket. A köd egyre sűrűbb volt a hegyhez közeledve, egy meggondolatlan lépés a halált jelentette embernek és állatnak egyaránt.
- Nem sokat beszéltünk, törtünk előre és fel, csak ziháltunk és a szellemeket szólítottuk segítségül. Másztunk egyre magasabbra, de nem láttunk semmit az alattunk lévő tájból, csak a köd kavargott, mintha vissza akarna rántani minket. Számtalanszor csak Rohan erős karja mentett meg attól, hogy alázuhanjak, de ő mindig ott volt és megfogott.

Az aggastyán végigsimított kopasz fején és egy pillanatra elrévedt a tekintete, mint aki a múlt ködébe merül, hogy felidézze az emlékeit.

- Nem tudom mennyit mentünk, sosem jártam a Nagy Hegyen azelőtt és azóta sem, de hamarosan eltűntek a fák, a bokrok és csak a csupasz kövek között baktattunk, fel és fel. Ha nem egy hegy csúcsára tartottunk volna, bizton eltévedünk, de így, hogy csak az egyre magasabb és magasabb helyekre kellett mennünk, határozottan haladtunk. Én nehezen vettem a levegőt és éreztem, hogy tagjaimból tűnik el az erő, de Rohan csak ment tovább. Amikor megpihentünk, láttam tekintetében a türelmetlenséget, de soha egyetlen szóval sem jelezte, hogy hátráltatom, sőt maga győzködött, támogatott, hogy tartsak vele. Végül mégsem bírtam tovább, és én kértem, hagyjon hátra és folytassa az utat egyedül, bízván benne, hogy a csúcs már nincs oly messze.
- Magamra maradtam a néma ködben, amely úgy sompolygott körülöttem, akár egy vadászó éhes tigris, hogy rám vethesse magát. Telt az idő, de semmi sem történt, mígnem a szemem sarkából észrevettem valami mozgást. Lassan fordultam oda, nehogy elriasszam, és megláttam egy gonosz szellemet.

A horda tagjai izgatottan hördültek fel, és hitetlenkedve néztek egymásra.

- Milyen volt? – kérdezte valaki a tűz mellől.
- Kicsi, alacsony és vékony. Mint egy kisgyerek, de nem ember volt, mert a teste még a fakó ködben is csillogott, és nem volt igazi arca, hanem csak két hatalmas fekete szeme. Felugrottam és lándzsát ragadtam, de mielőtt rádobhattam volna, eltűnt a kavargó ködben. Csak álltam ott dárdámat felemelve, ám nem jelent meg újra. Meghallottam azonban Rohan ordítását, amit akkor hallatott, ha prédára vagy ellenségre vetette magát. Különös hangokat hallottam akkor, amelyeket azóta sem hallottam sehol, de semmit sem láttam. Rohant szólítottam, de nem mertem elmozdulni a helyemről, csak tehetetlenül markoltam a lándzsát. Aztán a Nagy Hegy megremegett, mintha le akarna vetni minket magáról és iszonyút sikított. Egy hatalmas árnyék húzott el fölöttem, és én az ijedtségtől és a rázkódástól a földre zuhantam, majd amikor a csúcs felől kövek kezdtek alágurulni, az egyik fejbe vert és minden elsötétült előttem.
- Amikor felébredtem, Rohan állt mellettem még mindig a korábbi harc hevétől zihálva, és verejtéke valami feketés folyadékkal keveredett izzadt testén. Azt mondta, az a feketeség a hegy gonosz szellemeinek vére volt, akiket bunkójának csapásaival megölt. Nem tudom, milyen őrült küzdelem folyhatott odafent, de Rohan mocskos bőrén nyoma sem látszott sérülésnek, ugyanakkor fáradtnak és kimerültnek érezte magát. Elmesélte, hogy több szellem elmenekült előle, egy óriási állatra felkapaszkodva elrepültek.
- Együtt jöttünk le a meredeken, és mivel szerencsére a köd kezdett ritkulni, épségben jutottunk le a Nagy Hegyről. Mire leértünk a síkságra, már az égi fénykorong melegét is éreztük. De innen mondja valaki más, én nem tudom befejezni mi volt ezután – fejezte be elcsukló hangon Gogor.

- Rohan a horda hőse volt – vette át a történet mesélését maga a vezér, Rog, a Nagy és kupáját a kőlapon álló érintetlen sörös edény felé emelte. Így tettek a többiek is, és Gonjak igyekezett pontosan követni a mozdulataikat.
- Méltatlan, csecsszopó halála volt, nem érdemelte ezt a szellemektől, akik gyáva és csúfos bosszút álltak rajta bátorsága miatt. Harcban nem tudták legyőzni, de még csak megsebezni sem, csalárd varázslatot küldtek hát ellene, amit sámánunk sem tudott elűzni. Rohan ereje elszállt, haja elfogyott és saját vérével kevert ürülékében hunyta le szemét miután az égi korong harmadszor tűnt el a hegyek mögött. De Rohan nem halt meg, erősebb ő a ködszellemek átkánál! Visszatér majd egy napon és mi addig is minden este várjuk őt a kupájával, amit sörrel töltünk fel neki, ha kell az idők végezetéig. Rohanra!
- Rohanra! – zengett a vadászok kórusa, ahogy mindenki egyszerre a sápadt éji korong felé emelte a maga kupáját és Gonjak tudta, hogy egy napon ő is felmegy majd a Nagy Hegyre, mégpedig ahogy az ereiben lüktető sör sugallta, nem is olyan soká…

Előző oldal Ebenezer
Vélemények a műről (eddig 2 db)