Búcsú Nyugattól
Itt hagylak, pedig nem érdemled.
Kinyújtott karod hátamra mutat,
S én lehajtott fejjel bámulom
magam előtt az utat.
Messzire megyek, el, tőled el.
Térdre rogyva hallgatod cipőm
kopogását a földön, s mire
eszmélsz, eltűntem a ködben.
Már messze járok gondolatban,
Lelkem örökre marad, kiszakadt
belőlem, s mérgesen felém ugat.
Üresen kongó mellkasom megverem,
hogy síró hangom senki meg ne
hallja, mások örömét
zokogásom fel ne falja.
Felszállok a vonatra, minden
lépésem lomha, hátamon kőtömbök,
Tudom, hogy vársz majd rám,
Vársz, míg újra el nem jövök.
De most mennem kell. Vár
a gyász, a kies föld, az iga,
(hosszú idő után)
két Világom rosszabbika.
