Sárkánylovasok – 7. rész
7.
Saria Cagona visszafogta a hátasát amikor a tömeghez ért, ami a kisvárosba vezető úton torlódott össze. Fél napja kelt át a mágusportálon, és már felettébb morcos kedvében volt. Mondjuk mikor nem? Megpróbált a zajosan diskuráló, de türelmes várakozók feje fölött előre nézni. Könnyen megtehette, mert az út meredeken vezetett felfelé a hegyi városba. Látta a nagy kaput, amin Duskfieldbe lehetett belépni. Egy ökrösszekér haladt át a hatalmas kapun. Tehát azért, ha lassan is, de megy a sor, gondolta a mágus. Meglegyintette a gyeplővel a ló nyakát, és sarkával irányítva, az út mentén előre ösztökélte hátasát. Ellovagolt a kialakult sor mellett, és pár perc múlva a kapuhoz ért. Két városi őr állta el a bejáratot. Cagona figyelte tanácstalan tekintetüket, mikor észrevették, hogy egy mágussal van dolguk.
– Üdvözlégy Duskfieldben nagyuram – hajtott fejet az értelmesebbik, mire a másik is észbe kapott, és ő is meghajtotta magát. Cagona válaszképpen biccentett.
– Pár órát maradok a városotokban, aztán megyek tovább. Segítsetek, hol tudnék egy jót enni, és kicsit pihenni? – kérdezte, és közben belenyúlt az erszényébe és két aranypénzt dobott a kikerekedett szemmel bámuló őrök elé.
Erre még a szájuk is tátva maradt. Majd egy évi zsoldjuk hevert a sárban. Hamar észbe kaptak, és egymás szavába vágva eligazították a mágust, hogy hol találja a legjobb vendégfogadót a városban. Cagona nem véletlenül szórta a pénzt.
– Meddig vagytok szolgálatban derék katonák? – Fordult vissza a nyeregben, miközben elléptetett mellettük.
– Holnap reggelig, nagyuram – válaszolt az eszesebb.
- Jó mert lehet, hogy kapuzárás után kell távoznom, remélem megoldható, hogy gond nélkül kimehessek.
Kényszeríthette volna őket, de a mágus szabály az volt, hogy a végsőkig szimpátiát kellett kelteni az emberekben. Ha a varázslók nagy ritkán kimutatták a foguk fehérjét, általában csak halottak maradtak utánuk, és mint tudjuk, a halottak nem beszélnek.
– Gyere bármikor, nagyuram. Csak zörgesd meg a bódénk oldalát és mi kiengedünk – hajbókolt a boldog őr, és alig várta, hogy felvehesse az aranyakat a földről. Cagona szó nélkül belovagolt a városba. Az őr egy jól irányzott rúgással, majd egy méterre repítette az utcagyereket, aki éppen le akart hajolni a csillogó érmékért. – Hord el magad, te koszos fattyú! – Dohogott, és végre a tenyerébe fogta az aranypénzt. Megtörölgette és fogai közé véve beleharapott.
– Igazi ez komám! – veregette meg a társa hátát. – Én most találkoztam életemben először mágussal, de ha mindegyik ilyen, akkor remélem, még sokukkal összehoznak az istenek – vigyorgott, aztán a kapu felé fordulva, intett a következő szekérnek, hogy jöjjön beljebb.
* * *
Saria Cagona besétált a kapusok által felmagasztalt vendégfogadóba. Hátasát az istálló előtt lébecoló két gyerek egyikére bízta, és már előre örült a pofonoknak, amit majd kioszt, ha nem lesz tökéletesen ellátva a lova. Körbekémlelt, semmi különöset nem látott. Átlag fogadó. A széles ajtón belépve, egy nagy terembe jutott, ahol körben asztalok álltak padokkal. Az emeletre lépcső vezetett, ott kaptak helyet a vendégszobák. A terem végében a konyha bejárata mellett hosszú söntéspult húzódott. Már most, ebédidő előtt is rengeteg vendég tartózkodott a hatalmas helyiségben. Valóban népszerű volt a hely. A mágus határozott léptekkel átvágott a kocsmán, és a pulthoz lépett. Egy fiatalember fordult felé, amikor meglátta, hogy egy varázslóval van dolga, azonnal hozzá lépett, és mélyen meghajolt.
– Nagyuram, tisztelettel üdvözöllek a Szürke szamár fogadóban. – A testes mágus türelmetlenül biccentett.
– Enni akarok, és utána tisztálkodni, majd pár órát pihenni. Kora este távozom. – Belenyúlt az övén függő bőrtarsolyba, és egy aranyat dobott a pultra. Az érme csilingelve nekigurult egy pohárnak, majd megállapodott. Az ifjú felvette és a köténye zsebébe rejtette.
– Kérlek, foglalj helyet nagyuram, azonnal elkészíttetem az ebédedet!
– A fürdőmről se feledkezz meg! – mordult Cagona, aztán a terem felé fordult, és üres asztalt keresett magának.
Majd minden ülőhely foglalt volt. A mágus felmordult, aztán elindult az egyik asztal felé, ahol három férfi iddogált és beszélgetett. Nekik eddig fel sem tűnt a mágus jelenléte. Cagona megállt az asztalnál, és lenézett a férfiakra.
– Hordjátok el magatokat! – Hangja parancsolóan zengett.
A férfiak meglepődve néztek fel, és eltelt pár pillanat, mire rájöttek, hogy egy mágus néz rájuk szúrós szemmel. Azonnal felpattantak, megfogták a poharaikat és villámgyorsan távoztak. A varázsló leült az immár üres asztalhoz, és türelmetlenül nézett a söntéspult, és a konyha felé. Nagyon éhes volt már. Egy lány közeledett az asztal felé, kezében fatálcát egyensúlyozott, rajta boroskancsó és pohár. Cagona elhúzta a száját, amit akár egy mosolynak is lehetett értelmezni. A lányt vizslatta apró disznószemeivel. A fruskát nem lehetett szépnek nevezni. Jókora orr uralta keskeny hosszúkás arcát, erős álla majdnem férfiassá tette az összhatást, amit csak világító zöld szeme tett mégis érdekessé. Keskeny ajkai mosolygósak voltak, és ennyi elég is volt, hogy a lányt ne lehessen igazán csúnyának nevezni. Ellenkezőleg, volt benne valami erotikus, amit Cagona egyből megérzett. A lány meglepően magas volt, de a durva zsákruha alatt, amit viselt, a varázsló kincset sejtett. Szélesen rávigyorgott a lányra, amikor az végre letette elé az italt.
– Saria Cagona mágus vagyok. Téged, hogy hívnak szépségem? – kérdezte, és közben elkapta a nő kezét, és két tenyere közé fogta.
Az nem jött zavarba, visszamosolygott a nagydarab varázslóra, és miközben finoman kihúzta a kezét a varázsló markából, bemutatkozott.
– Simila a nevem, nagyuram – mondta és meghajolt.
– Utánanéznél kedvesem, hogy a fürdőm készen lesz-e, mire befejezem az étkezést?
A lány kedvesen mosolyogva kissé meghajolt.
– Már elkezdték feltölteni a dézsát, jó meleg vízzel, nagyuram. Mire kedved tartja megfürödni, a víz pontosan a legkellemesebb hőfokú lesz, erről én gondoskodom. – Itt egy széles mosolyt villantott a mágusra. – Most pedig, ha megengeded, kihozom az ételt. – Ismét meghajolt, és elsietett a konyha irányába.
Cagona kedvtelve nézett utána. Ez a lány tényleg flörtölt velem? Hm, na ilyen sem fordult elő velem mostanában, gondolta. Hangosan felnevetett. Egy asztallal odébb egy férfi és egy nő ült, a nevetésére mindketten felé fordultak. Cagona visszanézett, és dühösen rájuk mordult.
– Mit bámultok parasztok? – Azok rémülten fordították el a tekintetüket. A mágus maga sem tudta miért, de dührohamot kapott. – Gyere ide! – parancsolta mágiától zengő hangon a nőnek.
A férfi félig felpattant, aztán észbe kapott és gyorsan visszaült. Helyes, talán volt már dolga mágussal. A nő rémülettől tágra nyílt szemmel a mágus elé állt.
– Nézz rám! – parancsolta neki Cagona.
Az asszony ránézett.
– Érdekes vagyok neked? – kérdezte tőle a varázsló.
Az asztal lapja alatt lecsatolta derékszíjáról a korbácsát. Éppen elképzelte, ahogy megparancsolja az asszonynak, feküdjön fel az asztalra, aztán véresre korbácsolja. Gondolatban látta az izgató sebeket a nő hátán, amit a korbács hasít. Érezte, hogy ágyéka kezd duzzadni. Ekkor egy férfi torokköszörülése hallatszott. Cagona odakapta a fejét. A pillanat elillant. Az asztala másik sarkánál egy kövér, szakállas ember állt.
– Mit akarsz? – Csikorogta a mágus.
A kövér férfi kissé meghajolt.
– Bocsánatát kérem, nagyuram. Benson Hogg vagyok, ennek a fogadónak a tulajdonosa. Most értesítettek, hogy uraságod abban a kegyben részesített minket, hogy nálunk szállt meg. Kellőképpen szerettem volna üdvözölni nagyuramat. – Ezzel mélyen meghajolt, amennyire csak nagy pocakja engedte.
Az asztalra tette az aranyat, amit a mágus adott korábban a pultos fiúnak.
– Ezt visszaadom, nagyuram – mondta a fogadós. – Kérlek, ne sérts meg azzal, hogy fizetni akarsz. Soha nem szállt még meg nálam igazi mágus – mondta alázatosan a férfi.
Cagona dühe elszállt, intett a rémült nőnek, hogy távozhat. Rájött, hogy jobb is így, hisz, ha megteszi, amit kigondolt, annak híre ment volna, és ő nem akart magyarázkodni a főmágusnak.
– Rendben, kocsmáros, üdv neked is! Elfogadom a meghívásodat. Tudsz esetleg róla, hogy jön-e már az ebédem? – kérdezte Cagona.
Hogg elmosolyodott és félreállt. Két fiú közeledett, kezükben hatalmas, étellel megpakolt tálcát hoztak, amit úgy cipeltek, mint valami saroglyát. Letették az asztalra, meghajoltak és távoztak. A vendéglős kést vett elő a kötényéből, és levágott egy emberes szeletet a hatalmas adag sült krumplin ülő sültből, és a varázsló tányérjára tette, köretet halmozott mellé, és egy szószos kiöntőből, meglocsolta barnamártással.
– Jó étvágyat nagyuram! – Ismét meghajolt. – Engedelmével most távozom. Amint elköltötte az ebédet, az emeleti fürdő a rendelkezésére áll.
* * *
Két kecskét sikerült elejteni napközben, és most az egyik állat húsa főtt ínycsiklandó illatokat árasztva a kis tábortűz körül. A sárkánylovasok az esti táborverések alkalmával mindig együtt ültek le, és kedélyes beszélgetésekbe bonyolódtak. A társaságnak igen jó kedve volt, hisz a klánfőnök azt mondta, holnap napnyugtakor elérik a Wywern fennsíkot, ahol már bármikor sárkányokba botolhatnak. Stelius most ért vissza a közeli kis pataktól, ahol végre sikerült lefürdenie. A víz szinte fagypont körüli volt, ám már olyan igénytelennek érezte magát, hogy inkább hősiesen megküzdött a fagyos patakkal. Ez volt az egyetlen dolog, ami hiányzott neki, a napi tisztálkodás, ezt leszámítva remekül érezte magát a sárkánylovasok között. Körbenézett, hová is tudna letelepedni, lehetőleg minél közelebb a tűzhöz, amikor Sárkány Storshen intett neki.
– Gyere varázsos, itt a helyed mellettem! – mutatott maga mellé.
Stelius bólintott, megkerülte a tüzet, és közben beleszimatolt a bográcsba.
– El a kezekkel jóember! – kiáltottak rá többen is. – Figyelni kell, mert egyedül felfalja az egészet. – Ugratták a lovasok.
– Nyugalom, csak megszagoltam, hogy minden fűszer benne van-e – kacagott a varázsos.
Többen is hangosan nevettek. Steliust boldogság járta át egy pillanatra. Rájött, hogy azért érzi ilyen jól magát közöttük, mert nekik nem jelent semmit, hogy ő varázsos. Nem hajbókolnak, nem udvariaskodnak képmutatóan. Őt magát tisztelik, avagy nem tisztelik. Őt, Steliust fogadták be, nem a varázsost, és neki ez nagyon megfelelt így. Leült a főnök mellé, aki azonnal a kezébe nyomott egy borral teli tömlőt.
– Igyál barátom, az étel egy jó fél óra és ehető.
– Azt hiszem, addig bőven éhen fogok halni – mondta Stelius, és meghúzta a borostömlőt.
– De legalább szomjaznod nem kell – nevetett Storshen, és visszavette az italt, majd ő is kortyolt párat. – Készen vagy, hogy folytassuk a minapi kis beszélgetésünket?
– Már alig vártam, Sárkány – nyúlt Stelius megint a tömlőért.
Pár nap eltelt már, mióta a klánfőnökkel elkezdték ezt a diskurzust. Azóta nem volt alkalmuk, hogy szót váltsanak.
– Lehet, hogy úgy gyorsabb lenne, ha te kérdeznél, Stelius – nézett a varázsos szemébe Sárkány.
– Rendben – a varázsos kicsit elgondolkodott, aztán feltette az első kérdését. – Mi haszna van, hogy wywernen lovagoltok?
Storshen a távolba meredt, közben megérintette az égési sérülést az arcán. Stelius már tudta, ezt olyankor teszi, ha töpreng.
– Eleinte csak azért lovagoltuk meg őket, mert hiányoztak a sárkányok, hiányzott a repülés. Aztán rájöttünk, hogy vadászni is tudunk velük. De a legfontosabb a harci értékük – mondta ki komolyan az utolsó mondatot.
A varázsos felvonta a szemöldökét.
– Harci érték? De én még nem hallottam, hogy bármikor is bevetettek volna háborúban wywerneket. Nagy sárkány sem harcolt már vagy ezer éve – gondolt vissza a tanulmányaira Stelius.
A klánfőnök megint csak bólintott.
– Ez így van. De tudnod kell, hogy a sárkánylovasok még mindig a harci mágusok segédeinek tartják magukat. Ha egy harci mágus csatába hív minket, akkor készen kell állnunk. Szív, erő, mágia! – Amikor kimondta az utolsó szavakat, öklével háromszor a szívére ütött.
Stelius kíváncsivá vált.
– Mi volt ez? Olyannak tűnt, mint egy jelmondat.
– Mert az is. A sárkánylovasok jelmondata.
– Harci mágus? – töprengett hangosan a varázsos, de közben felvillantak előtte Uvius szavai „Hisz régóta nincsenek harci mágusok, Storshen.”
– Most nincsenek! De később, ki tudja? – mondta meggyőződéssel a sárkánylovas.
Közben az egyik férfi megkavarta a tűz fölött fővő ragut, és igazán finom illatok találtak utat az orrukhoz. A főnök odaszólt az aznapi szakácsnak.
– Mond, hogy kész van Olgro!
– Kész van Sárkány, ehetünk! – mondta a férfi, és leemelte a tűz fölül a bográcsot. Ráhelyezte az előre odakészített kövekre. Storshen felállt.
– Vacsora lovasok! – kiáltotta, és mosolyogva hallgatta a boldog nevetést és a vicces megjegyzéseket.
Mindenki elővette a tálkáját, és kezdtek csoportosulni a hatalmas bogrács mellett. Stelius is felállt, aztán elhúzta az orrát. A szellő valami nagyon büdös, de halványan ismerős szagot hozott. Hiába volt éhes, a gyomra teljesen felkavarodott, és valamiért a veszélyérzete is bejelzett. Már éppen szólni akart, amikor Sárkány Storshen is beleszagolt a levegőbe, és miközben a földre hajította a tányérját, felüvöltött.
– Trollok! Fegyverbe mindenki! – A zsákjához ugrott, és a mellette fekvő kardjáért nyúlt.
Stelius kinyitotta a belső szemét, kiterjesztette varázserejét és körülnézett. Elsőre nyolc, a varázslatban méregzölden izzó lényt számolt. Fejük körül gonosz lila ködként kavargott a vad öldöklési vágy. A sziklák közül rontottak elő, és meglepően gyorsan mozogtak. Különös pengéjű kardok és lándzsák voltak náluk. Furcsa visító, hörgő hangjuk mindenfelől hallatszott. De a szaguk volt a legrosszabb. A sárkánylovasok rendkívül gyorsan reagáltak. Pár másodperc sem kellett, és mindenkinek fegyver volt a kezében. A gyorsan leszálló esti sötétségbe bámult mindenki. Ekkor egy különösen nagy troll felüvöltött, és rávetette magát az egyik lovasra, aki kissé távolabb állt a tűztől. Ez lehetett a jel, mert minden irányból megindult a támadás. Megkezdődött az élethalál harc.
* * *
Cagona bevonult a tágas fürdőbe, és megállt a terem közepén. A falak mentén öt hatalmas dézsát számolt, de most mindegyik üres volt, senki sem fürdött. A vendéglő tulajdonosa, Hogg kiürítette a helyiséget, hogy a mágus egyedül maradhasson. Cagona szerette, ha a rangjához méltóan viselkedtek vele, tudta, hogy ez kijár neki. Helyeslően felmorrant. Gyorsan kioldotta derekán az övet, és éppen kibújt a köntöséből, amikor az a magas lány, Simila óvakodott be az ajtón. A mágus zordan elmosolyodott, őszintén megörült a nőnek.
– A baloldali a tiéd, nagyuram – mutatott a lány, a gőzölgő vízzel teli dézsára a fal mellett.
A varázsló ledobta a földre a köntösét, és vetkőzni kezdett, hogy az összes ruhájától megszabaduljon. Simila elfordult, és távozni készült. A nagydarab férfi az utolsó ruhadarabjától is megszabadult, és a lány után szólt.
– Nem lenne kedved itt maradni velem, kislány? – Búgta Cagona.
A lány megtorpant az ajtónál, és a férfinak háttal állva válaszolta.
– Sajnálom, nagyuram, de lent van dolgom az étteremben. – Lenyomta a kilincset, hogy gyorsan távozzon.
Cagona nem volt hozzászokva, a visszautasításhoz, ám most maga sem tudta miért, megpróbált kedvesen közeledni a lányhoz.
– Pedig lent az étteremben úgy éreztem, valami szikra van közöttünk – búgta a mágus.
Simila félénken visszafordult, és igyekezett nem észrevenni a varázsló meztelenségét.
– Jól érezted, nagyuram. Tudom, bolondságnak fogod tartani, de kislány koromban volt egy mesekönyvem, és abban volt egy hozzád hasonlatos mágus. Az volt a kedvenc mesém – suttogta zavartan a lány.
Cagona egész közel lépett. A lány csak pár centivel volt alacsonyabb nála, ez igen furcsa volt a hatalmas termetű férfinak.
– No és mit csinált az a te mágusod, abban a mesében? – Faggatta a pironkodó nőt.
Simila nem mert a férfi szemébe nézni.
– A mágus beleszeretett egy királylányba, és éltek amíg meg nem haltak. – Suttogta a nő.
Cagona magában csak nevetett. Vagyis éltek amíg a királylány meg nem öregedett, és a varázsló le nem cserélte egy fiatalabbra, gondolta. Hangosan felkacagott. No és persze a rózsaszínű, romantikus álmaidban, te voltál az a királylány, gondolta gúnyosan Cagona. Hirtelen megragadta Simila derekát, és magához húzta. A lány megfeszült a karjaiban, és tétova kísérletet tett, hogy kiszabaduljon, de a mágus erősen tartotta. Másik kezével durván megmarkolta a lány jobb mellét.
– Itt az alkalom, hogy átéld a mesebeli királylány kalandjait – lihegte Cagona, aki teljesen felizgult a lány közelségétől.
Simila nagyon megijedt. Ha a varázsló nem tartja ilyen erősen, lábai nem is tartották volna meg.
– Ké… kérem nagyuram – nyöszörögte – félreértett. Nekem vőlegényem van – mondta a nő.
Ám a varázsló már nemigen figyelt a szavaira. Egy pillanatra elengedte a lányt, aztán két hatalmas tenyerével megragadta elöl a ruháját, és derékig letépte róla. Hófehér hibátlan bőre, hatalmas mellei, még inkább felizgatták a férfit. Simila megpróbálta eltakarni magát kezével, és közben hangosan felkiáltott.
– Segítség!
A Mágus ekkor veszítette el teljesen a józan eszét. Segítség?! Izzott vörösen a szeme előtt. Majd segítek én neked te ringyó! Öklével a nő arcába vágott, aki az ütéstől elterült a földön. Törött orrából vér csorgott szájára, állára. A meztelen varázsló lehajolt, és a padlón heverő ruhái közül előhúzta kedvenc korbácsát. Simila közben négykézláb az ajtó felé mászott. Cagona egy lépéssel utolérte, és korbácsával lesújtott meztelen hátára. A kínzóeszköz szíjai végére csomózott piciny fémtüskék feltépték a lány hibátlan bőrét. Vére a falra fröccsent, sikolya betöltötte a termet. A mágus elmosolyodott. Kezdte élvezni a dolgot. Talpát a négykézláb imbolygó nő tomporára tette, így kényszerítve hasra a padlón. Simila némán zokogott. Ekkor valaki benyitott az ajtón. Egy feldúlt képű fiatalember volt. Cagona odakapta a tekintetét, és a fiatal férfira ismert benne, aki a söntéspult mögött dolgozott lent a fogadóban. A fiú a földön fekvő lányra nézett, és iszonyattal telve felkiáltott.
– Ne!
– Takarodj ki innen! – Kiáltotta Cagona.
Ekkor olyan történt, amire a mágus nem számított. A fiú artikulátlanul üvöltve rohant a mágusra. Izmos nagydarab fickó volt, és mivel Cagona erre végképp nem számított, könnyedén feltaszította őt. A varázsló nagy nyekkenéssel vágódott a kőfalnak. Ám a támadás ezzel nem ért véget, az eszét vesztett fiatalember, a közben a fal tövébe rogyó mágusra rontott. Két ökle cséphadaróként járt. Az ütések fájdalmasan zuhogtak a varázsló arcára.
– Megöllek te nagyképű féreg! – Hörögte a fiú.
Cagona két karjával védte a fejét, és végre magához tért. Szájából kígyósziszegés szerű varázsige röppent a támadója felé. Kékes füst burkolta be az ifjú nyakát. Cagona felé emelte az egyik kezét, kockáztatva ezzel, hogy eltalálja egy lendülő ököl, de ez végül nem következett be. A mágus intésére a füst megszilárdult és összeszorította az ifjú torkát. A kékes ragyogás vaspántként szorult a nyakára, amit a dühös fiú két kézzel próbált lefejteni magáról, persze mindhiába. Közben az őrületig feltüzelt mágus felpattant a padlóról, és most ő állt a közben a lábai elé rogyott fulladozó fiú felett.
– Mégis hogyan mertél megtámadni egy mágust?! – üvöltötte magából kikelve.
Hatalmas markával megragadta a félholt fickó nyakát. Az ő keze simán áthatolt a kékes fojtogató pánton. Egy mozdulattal tépte ki az ifjú torkát. A vére magasra fröccsent, jócskán befestve a vicsorgó mágus arcát is. A véres ín és húscafatot Cagona messzire hajította. Varázslattal bevágta maga mögött az ajtót, és ugyanolyan kékes füst szilárdult meg a záron is, mint ami a fiút fojtogatta. Ott már senki sem hatolhatott be eztán, csak ha a mágus megengedi. A padlón magzatpózba összegömbölyödött lány felé indult.
– És most veled is eljátszadozom, királylány – morogta baljóslatúan.
Simila rémülten még jobban összehúzta magát, de tudta, hogy hiába minden, nem menekülhet ez elől a szörnyeteg elől.
(folyt. köv.)
