Sárkánylovasok – 6. rész
6.
A kis csoport gyalogosan haladt a nehéz, sziklás terepen. Lovaikat nemrég küldték vissza egy kísérővel a legutolsó pihenő alkalmával, mivel onnan csak gyalog járható ösvényeken folytatták. Stelius elszántan haladt a csoport közepén, pedig a fáradságtól már alig emelte a lábait. Aethisia lépett oda hozzá. A sárkánylovas lányon nem látszott fáradság. Ellenkezőleg, láthatóan nagyon élvezte a testmozgást.
– Meglepődtem amikor hajnalban csatlakoztál hozzánk varázsos – mondta.
Stelius csak megvonta a vállát.
– Talán zavar a társaságom, hölgyem? – csipkelődött.
– Ha nem tartasz fel bennünket, akkor engem egyáltalán nem érdekel, hogy itt vagy – jegyezte meg a lány gonoszkodva.
Stelius ránézett, és amit a szemében látott, abból az derült ki, hogy a lány igenis örül, hogy ő velük tartott.
– Amikor éjjel megkérdeztem atyádat, hogy veletek tarthatok-e, ő szintén valami ilyesmit mondott. Úgy nézek ki, mint aki meghátrál egy kis kihívás elől?
Aethisia elhúzta a száját.
– Te kis kihívásnak nevezed, ha sárkányokkal találkozhatsz? – Fölényeskedett a lány.
– Ha te túléled a dolgot, akkor azt hiszem, nekem sincs félnivalóm – vágott vissza a varázsos.
A lány komolyan dühös lett, de türtőztette magát.
– Majd meglátjuk, nagyképű uraság! – vetette oda, és otthagyta a szőke dalnokot.
Sárkány Storshen éleset füttyentett, mire mindenki megállt.
– Két óra pihenő! – kiáltotta, és kibújt kitömött hátizsákja szíjaiból. Körülnézett, hogy hova telepedjen le, aztán Stelius mellé lépett, aki egy magasból lezuhant, és szinte egyenesen letört sziklára telepedett. – Van még egy kis helyed varázsos? – kérdezte udvariasan.
Stelius kezével mutatta, hogy foglaljon helyet bárhol, hisz még vagy másik két ember is elfért volna a különös alakú sziklán. A klánfőnök lecsatolta a zsákja aljára szíjazott vastag prémet, leterítette, és letelepedett rá. A varázsos felállt a hideg kőről, leutánozta, és ő is leült a prémre, amit eddig észre sem vett a zsákja alján. A felszerelést Howard állította össze, de láthatóan tudta, mit csinál.
– Ideje egy kis csevejnek, varázsos uram! – nézett rá Storshen.
– Stelius, ha kérhetlek.
– Rendben, Stelius. Mondd el kérlek, miért vállalkoztál erre az útra velünk? – Közben belenyúlt a zsákja oldalzsebébe, s egy marék szárított húst vett elő, majd rágni kezdett. Stelius egy marék mogyorót eszegetett.
– Két oka is van. Az egyik, hogy szeretnék sárkányt látni – két ujjal szétroppantott egy mogyorót.
– Mi a másik? – kérdezte Storshen.
– El kellett jönnöm a fogadóból – mondta ki végre a varázsos.
A klánfőnök bólintott, mintha amúgy is tudta volna.
– Tudod Stelius, én még nem hallottam olyant, hogy valaki összetűzött a varázslótanáccsal, és élve megúszta volna a dolgot – kikötötte a bakancsa szíjait, levette a lábbelit, kirázott belőle egy kis kavicsot, aztán újból felvette.
A dalnok hanyatt feküdt, két karját a feje alá tette, és a fátyolfelhők borította égboltra meredt.
– Ebben valószínűleg igazad van főnök, de én ezzel akkor akarok foglalkozni, ha időszerűvé válik – motyogta. Szeme már félig csukva volt. A napok óta tartó alvásmegvonás és a hegymászás megtette a hatását. Hiába volt feszült a jövőt illetően, a szervezete megadta magát a fáradságnak.
Sárkány Storshen bólintott, csak úgy magának.
– Pihenj varázsos! Majd felkeltelek, ha indulunk.
A dalnok ezt már nem hallotta.
* * *
Saria Cagona kilovagolt Tedridből. A mágus lóhalálában vágtázott a várostól nem messze működő mágusportál felé. Az út a sivatag szélén vezetett. Az éjszakai vándorokat az út mellé levert cölöpök vezették. Mérföldenként egy kőkocka volt letéve, így ki lehetett számolni a megtett távolságot, mert a kietlen tájon semmi viszonyítási tereptárgy sem volt. A legtöbben vezetővel vágtak neki a sivatagi átkelésnek. Ám ha volt annyi pénzed, akkor a varázsportálok is rendelkezésedre álltak. A varázslótanács igyekezett egész Terrain világát behálózni a portálokkal, de igazán Hibberya birodalmát sikerült lefedni. Voltak olyan országok, ahol csak egyetlen portál működött, de így is rengeteg időt nyert, aki meg tudta fizetni a használatukat. A testes mágusra jó két órányi lovaglás várt, és ez nem tette boldoggá. Mire megérkezett a mágikus utazóportálhoz, rendkívül ideges volt. Por csikorgott a fogai alatt, és az éjszakai hűvös ellenére is izzadt. Megpróbálta kiköpni, de a szája teljesen száraz volt. Halkan káromkodott egy cifrát. Körülnézvén a várakozók sokasága is csak tovább rontott a kedvén. Elvileg, még egy mágus sem élvezett előnyt azokkal szemben, akik kifizették a portál igencsak borsos árú használatát. Cagona lecsusszant a kifulladt lováról, és korbácsával a combját csapkodva előre ment a várakozók mellett, hogy vessen egy pillantást, a portál üzemeltetőire. Abban bízott, hogy ifjú mágusokat fog találni, mert nekik akár parancsot is adhat, hogy előreengedjék. Tudta, hogy egyik ifjú varázsló sem merne szembeszállni vele. Ám összeszűkült szemmel vette tudomásul, hogy itt két vöröstaláros varázsos dolgozik. Nekik nem adhat utasításokat. Szemügyre vette a két mágiahasználót. Az egyikük egy idősebb, tagbaszakadt férfi volt, majd derékig érő fehér szakállal, a másik pedig egy jóképű ifjú, aki éppen egy csinos bögyös lánnyal évődött. A portálon egy szekérkaraván haladt éppen keresztül, egyik kocsi a másik után tűnt el a semmiben. Ezt az időt használta fel a két varázsos, hogy kicsit pihenjen.
Amikor az idősebb varázsos megpillantotta a sötétkék taláros mágust, megütögette az ifjú vállát. Az nemtörődöm módon hátrafordult, megnézve, hogy mit akarhat az öreg. Ő is felfedezte a gyalogúton közeledő Saria Cagonát, de őt semennyire nem nyűgözte le a mágus látványa, ehelyett visszafordult a lányhoz. Valami vicceset mondhatott, mert a fruska hangosan felnevetett. Cagona elsápadt dühében, biztos volt benne, hogy rajta nevetnek ezek a tiszteletlen senkik. Hát majd mindjárt letörli a mosolyt a képükről! Vonallá préselt szájjal odalépett a két varázsos elé.
– Saria Cagona mestermágus vagyok – csikorogta. – Azonnal el kell jutnom a Barnuum hegységbe – beszéd közben megsuhintotta a korbácsát, mintegy nyomatékot adva a szavainak.
Az idősebbik varázsos kissé meghajtotta magát, és szóra nyitotta a száját, de az ifjabbik megelőzte.
– Üdvözöllek a Tedridi portálnál mester! A várakozás – itt megállt és a tömött sorok felé nézett, aztán vissza Cagonára – körülbelül négy óra. – Jelentette ki, és önelégült mosolyra húzta a száját.
Mellette az öreg arckifejezésén látszott, hogy kellemetlenül érzi magát. A testes varázsló, ha lehet még dühösebb lett.
– Nem tudok annyit várni. A tanács ügyében járok el.
– Te is tudod mester, hogy itt senkinek sincsenek előjogai. A varázslótanács hozta ezt a törvényt.
– Tehát az a válaszotok, hogy várjak? – A mágus szemében felvillanó gonosz fényt úgy látszik csak az öreg varázsos vette észre.
A fiatalember, még mindig dacosan meredt a varázslóra. A fehér szakállú öreg most szólalt meg első ízben. Próbálta enyhíteni a feszültséget.
– Amíg várakozol, kérlek helyezd kényelembe magad a sátrunkban – intett a nem messze felállított, hatalmas sátor felé – odabent minden kényelemmel ellátunk.
Cagona rápillantott a hatalmas selyemsátorra. Gonoszul elvigyorodott. Korbácsával a fiatal varázsos mögött álló lányra mutatott.
– Hogy hívják a kicsikét?
Az ifjú varázsos ijedten ránézett a lányra, aztán visszafordult a mágus felé.
– Miribell a neve, és ő a menyasszonyom – mondta dacosan. Kivárt kissé, de aztán hozzátette a tiszteletadást. – Mester.
– Szóval a menyasszonyod – hagyta helyben Cagona.
Tudta, hogy a varázsosok megnősülhetnek, ha akarnak, ellentétben a mágusokkal.
– Amíg várakozok majd elszórakoztat engem – röhögött fel gonoszul a varázsló.
A fiú a lány vállára tette a kezét, aztán óvón maga mögé húzta, majd ezt mondta.
– Miribell éppen távozik. – A nyomaték kedvéért kissé meg is taszította a lányt, hogy az végre elinduljon. Az ifjú varázsos nem vette észre, hogy a mágus éppen varázsol. Cagona mágiával átitatott hangja zendült fel.
– Jöjj hozzám Miribell, és szeress engem! – mondta.
A kijelentés nevetségesen hangzott, de amikor a lány meghallotta az utasítást, üvegessé opálosodott szemekkel fordult a nagydarab varázslóhoz, és rajongó arckifejezéssel megindult feléje. A fiú megpróbálta visszatartani, de a lány kisiklott a kezei közül és a mágus elé vetette magát. Átkarolta az egyik vaskos lábát, és a köntösét csókolgatta. A döbbent fiú haragosan nézett Cagonára, aki a lány haját simogatta és halkan kuncogott. Ezt már nem bírta a fiatal varázsos, ökölbe szorított kézzel megindult a mágus felé. Az öreg megrettent arccal kapta el a forrófejű fiú köntösét, mert tudta, hogy rossz dolgok fognak történni, ha nem tudja megállítani.
– Állj Demerius!
Ám ekkor a mágus tenyeréből vastag kékes csóva csapott ki. Mellbe találta a fiút, aki jó három métert zuhant hátra. Csontrepesztő nyekkenéssel ért földet.
– Ott maradsz, szemtelen tacskó! – üvöltötte Cagona.
A háttérben a megrettent emberek a földre vetették magukat. Egy csecsemő felsírt. A dühös varázsló lenézett a lábánál térdelő lányra.
– Vedd le a ruhádat kislány. Hadd nézzelek meg jobban – mondta, és csettintett a nyelvével.
Látszólag cseppet sem érdekelték a körülötte lévő reszkető emberek. A lány álmatagon felállt és kibújt a ruhájából, felfedve fiatal gömbölyded testét. Hatalmas ruganyos keblein kívánatosan meredeztek a megkeményedett bimbók. Csak egy fehér alsónemű takarta szemérmét. Cagona a bugyira mutatott.
– Azt is vedd le! – utasította.
Ekkor a földön fekvő fiú kiáltott fel, de nem mert közelebb jönni.
– Uram, engedd el kérlek! – esdekelt, hangja remegett a felindultságtól. – Bárhová akarsz menni, mi odaviszünk. Egy percet sem kell várnod.
Miribell közben megszabadult egyetlen ruhadarabjától is. A varázsló a finom szőrrel borított háromszöget nézte. Érezte, hogy vágyai kezdenek éledezni. Elszakította a tekintetét a gyönyörű lányról, és ügyet sem vetve a fiatalemberre, az idős varázsoshoz fordult.
– Te is beleegyezel, hogy soron kívül áthaladjak? – Intett fejével a portál felé.
A két faragott kőoszlop között a szürke semmi, halványan derengett a sivatag éjsötétjében. Az éppen átkelő karaván utolsó ökröskocsija tűnt el, mintha sohasem is lett volna ott. Az öreg bólintott.
– Azt hiszem a Barnuum hegységet mondtad ugye?
– Igen. Juttass el a legközelebbi portálhoz – mondta a mágus.
– Az Északi territóriumban négy portál található – gondolkodott az idős varázsos. – Jöjj velem nagyuram, nézzük meg együtt a térképet!
Elindult a sátor felé. Cagona valamit mormolt, és kezével tett két mozdulatot a lány felé. Miribell magához tért a varázskábulatból. Ijedten nézett végig magán. Nem értette, hová tűntek a ruhái. Demerius fájdalmas képpel a mellét markolászta ott, ahol eltalálta a varázssugár. Sántikálva vitte oda a lánynak a ruháit. A nagydarab mágus elindult az öreg után, de azért még odaszólt az ifjúnak.
– Tanulj az öregtől, fiú! Soha ne akarj egy mágussal összeveszni!
* * *
A sárkánylovas csapat két napja volt úton. A terep egyre nehezebbé vált, de ahogy Stelius kissé összeszedte magát, kezdte élvezni az utat. A táj, a friss levegő, és a mozgás jókedvre derítették.
– Megállunk! – jött elölről az utasítás.
Az éles peremű sziklák, és kisebb nagyobb kövek között nem is volt könnyű, alkalmas pihenőhelyet találni, de a szemfüles varázsos már ki is nézett magának egy viszonylag kényelmesnek tűnő helyet. A göcsörtös törzsű csenevész fa tövébe dobta a hátizsákját, és már terítette is le a vastag báránygyapjút a sziklás talajra. Jó egy napja Adkath-al a klánfőnök fiával a nyomában mászott, és beszélgetéseikből, az jött le, hogy az ifjú sárkánylovas rendes fiatalember, aki azért ideges, mert valami beavatásfélén kell nemsokára átesnie. Igaz, erről csak igen keveset tudott meg tőle. Steliusnak úgy tűnt, ez valami titok, amiről idegeneknek nem beszélnek. A varázsos nem is faggatta hát, viszont meglepetésére egészen megkedvelte a hőzöngő, nagyszájú ifjút.
– Hé, Adkath gyere, csináltam neked is helyet! – kiáltotta Stelius a fiúnak, aki éppen Jagters-el beszélgetett.
– Jövök, Stelius!
Valamit még mondott az idősebb sárkánylovasnak, aztán csatlakozott a varázsoshoz. Kisvártatva már mindketten sovány uzsonnájukat csipegették. Szárított húst és némi aszalt gyümölcsöt. Főtt ételt csak az esti táborverésnél ettek, ám ilyenkor jócskán belaktak, hisz kellett az energia, az egész napos hegymászáshoz. Adkath többször Steliusra nézett, és látszott, hogy mondani akar valamit, de aztán inkább hallgatott. A varázsos látta az ifjú vívódását, de nem akarta, hogy azt higgye, titkokat akar kiszedni belőle. Némán ettek, amikor Adkath apja lépett hozzájuk. Stelius bólintott a főnöknek, és hellyel kínálta. Sárkány Storshen javarészt a csapat élén haladt, hisz ő tudta az utat, ezért ritkán volt alkalma a varázsossal beszélgetni. Letelepedett közéjük.
– Ideje beszélnünk, varázsos uram.
– Rendben, most éppen ráérek – mosolygott Stelius.
A klánfőnök is elvigyorodott.
– Mit tudsz rólunk? Úgy értem, a sárkánylovasokról – kérdezte a varázsos szemébe nézve.
Stelius egy verssel válaszolt, de csak prózában mert a lantját nem hozta magával.
Eggyé válni tüzes erővel
elragadni égtől szelet
térképpé törpült mezőkkel
átérni minden felleget.
Száguldani ordítva égen
izmokká gyúl varázs lelked,
hajbókol előtted ott minden
legelők, folyók, emberek.
Harcod csak hasonlókkal lehet
kegyetlen önfeláldozás ez,
megérted téged sosem feled
s köztetek tán kölcsön se lesz.
(Gyönyörű hugicám verse)
Sárkány Storshen halvány mosollyal az ajkain hallgatta a kis költeményt.
– Igen a dalok néha túloznak, de van bennük némi igazság is. A kiválasztottak több ezer éve lovagolnak sárkányokat. Hogy ki volt az első, az már a múlt homályába vész, de az biztos, hogy nagy hatalmú varázsló volt az illető. Az óriás sárkányok, és én, most a valódi sárkányokról beszélek, megzabolázhatatlan, varázserővel rendelkező, hatalmas lények. Mára csak kevés maradt belőlük, és azok is a világunk távoli pontjain élnek. Innen mindenesetre elköltöztek. Az első sárkánylovas klán még ilyen lényeken lovagolt. Mágusok egy csoportja képezte őket, és természetesen az ő parancsaiknak engedelmeskedtek. Aztán, amikor a második mágusháborúban elpusztultak az idomított sárkányok, a klánok elhagyták uraikat, a harci mágusokat, és ide, a távoli hegyekbe költöztek. Mára három klán maradt meg a tízből. A mi klánunk a legkisebb, és ha nem olvadunk be valamelyik másikba hamarosan, akkor el is tűnünk ebből a világból – itt elhallgatott, és megrázta a fejét –, de most nem erről akarok neked mesélni. Hol is tartottam?
– Elhagytátok az uraitokat – segítette ki Stelius.
– Igen. Szóval voltunk mi – itt körbemutatott a csapat tagjaira –, a sárkánylovasok, akiknek nem voltak sárkányaik. Próbáltunk vadászni, halászni, de valójában semmihez sem értettünk. Ekkor az egyik Sárkánynak – klánvezérnek – támadt az az ötlete, hogy szelídítsünk wyverneket. Ezek jóval kisebb sárkányok, inkább nagy repülő gyíkok.
– Azért ne beszélj úgy róluk, mint valami kis gyenge háziállatokról – nevette el magát Stelius.
– Igazad van, gyakorlatilag a nagy sárkányokon kívül nincs ellenfelük. Egy ember normál esetben nem is tudja megölni őket. De, hogy értsd, egy nagy sárkányhoz képest olyanok, mint egy kiskutya.
A varázsos egyszer látott egy wyvernt. Igazából a tetemét. Egy szemfüles vállalkozó valahogy szert tett egy elpusztult példányra, épített egy nagy ponyvás szekeret, de tényleg nagyot, és varratott egy sátrat is. Így utazgatta körbe az országot. Megállt, felverte a sátrat, és némi apróért meg lehetett tekinteni a halott wyvernt. Steliusnak még most is felfordult a gyomra attól a szagtól, amit a bomló tetem árasztott magából. Ám még a félig mumifikálódott példány is hatalmas volt. Emlékezett az óriási fejre, és az alkar nagyságú hegyes, kissé ívelt fogakra. Két vaskos lába volt a lénynek, az ujjain hosszú, visszahúzható karmokkal. Aztán ott volt a farka, aminek a végén egy pikkelyes csomóból félelmetes tüske állt ki. A wyvern tetem tulajdonosa szerint a tüske méreggel volt átitatva. A fickó szerint tüzet is tudott okádni, de Stelius azt már nem hitte el. Most megpróbálta elképzelni, hogy egy igazi nagy sárkány mekkora lehet, ha a wyvern a kicsi rokon. Storshen folytatta.
– Évekig próbálgattuk, hogyan lovagolhatjuk meg őket. Végül sikerrel jártunk, és azóta is ebből élünk.
– Szóval saját sárkányaitok vannak? – kérdezte Stelius, aztán elgondolkodott. – De akkor most hol vannak?
– Minden télen el kell őket engednünk, mert az a párzási időszak, náluk. Ilyenkor gyakorlatilag megzabolázhatatlanok. Tavasszal térünk vissza, hogy megint az uralmunk alá hajtsuk őket.
– Újakat is befogtok? – kérdezte Stelius.
– Igen, az ifjak, akiknek nincs még sárkányuk, ilyenkor fognak maguknak sajátot.
A varázsos Adkath-ra nézett, és már értette, miért olyan ideges a nagyszájú fiú. A klánfőnök is a fiára nézett, aztán folytatta.
– Egy férfinak saját wyvern-je van – jelentette ki Storshen.
Stelius bólintott. Érdekesnek ígérkezett ennek az útnak a vége. Wyvernek! A varázsos fantáziája meglódult. Nekem is lehetne egy, gondolta. Közben a klánfőnök felállt, és felnézett a nap helyzetére az égen.
– Este folytatjuk, most indulnunk kell – ezzel otthagyta őket.
A varázsos és Adkath pillanatok alatt összecsomagoltak, és készen álltak az indulásra. Hallották a sor elejéről a füttyöt, ami azt jelezte, hogy megkezdődik a nap utolsó, de leghosszabb mászása. Adkath a varázsos elé lépett és halkan megszólalt.
– Nem mondhattam semmit, Stel. Csak a klánfőnök dönthet, hogy kit avatunk a bizalmunkba.
– Értem, pajtás! Nincs harag – veregette meg az ifjú vállát, miközben az előttük baktató ember, már eltűnt egy szikla mögött.
– Menjünk! – mondta Stelius, és nekivágott a nehéz terepnek.
(folyt. köv.)
