Linktár

Bombaüzlet (negyedik, befejező rész)

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2007/10 számában.

Sok-sok évvel később

A hipertér szétmorzsolódó fénycsíkjai visszahulltak önmagukba, és távoli galaxisokká váltak. Mindegyik fénylencse egy teljes galaktika volt, ettől a tudattól megborzongott. A hátsó szenzorain egy gigantikus spirálalakzat lángolt vakító aurával. Ez a csillaghalmaz itt volt a szomszédban. Úgy hitte, felkészült a látványra, mégis benne ragadt a szusz, ahogy lenyűgözve bámulta a galaxist, az ő galaxisát. Fenséges látvány volt. Fényes és méltóságteljesen örvénylő, ha sokáig nézte, szédülni kezdett bele. Elszakította a tekintetét a látványtól. A standard időjelző szerint pontosan érkezett. Leendő üzletfelei azonban nem mutatkoztak.

Úgy döntött, hogy várni fog, ennyit megér a dolog. Ezen hely, ahol a találkozónak létre kellett jönnie, kívül esik a galaktikus ekliptikán. Eléggé meglepődött ezen, amikor megfejtette a kódolt üzenetet. Egy összetett számsor. A nagy semmi. A partnereiről nem tudott semmit, eddigi üzenetváltásaik szűkszavúak és kissé udvariatlanok voltak. Ők keresték meg, és nem kérdezték, hanem állították, hogy birtokolja a szobrokat. Azokat a szobrokat, melyeket mostanra szinte mindenki elfelejtett. Az utóbbi időszak drámai történései, melyek átformálták a galaxis politikai és gazdasági arculatát, fontosabbnak bizonyultak, mint holmi titokzatos és érthetetlen műalkotásokkal való bíbelődés. Úgy tűnt a számára, hogy rajta kívül ez már senkit sem érdekel. Homályos legenda lett belőlük. Neki viszont rögeszméjévé vált, hiszen rengeteg pénze feküdt bennük.

Megrázta a fejét, és ismét körülnézett. Még sosem járt a galaxison kívül, és ezért már a puszta tény, hogy idejött, jó kalandnak látszott. De azért éber maradt. Bekapcsolt pajzsokkal ugrott ki. Egyelőre azonban a térnek ez a pontja annyira üres volt, hogy még kósza gázmolekulákat sem jeleztek a műszerei. Ellenőrizte a pajzsokat, bekapcsolta a fegyvereit, ezután módszeresen pásztázni kezdte az űrt maga körül. Előtte az üres téren túl, több száz parsecnyire egy roppant kiterjedésű csillagközi porfelhő volt a legközelebbi, említésre méltó űrbéli tárgy. Olyan hatású volt, mint egy a horizont szélén tovavonuló viharfelhő. A csillagok pedig, akárha otthon nézte volna azokat. Csak ezek ismeretlen alakzatok voltak, és egész galaktikák, nem napok. Az iszonyatos távolságok okán látszottak gyöngén pislákoló pontoknak.

Miközben felderítette a környezetét, Al-alto jutott az eszébe. Akkor látta személyesen utoljára, amikor olyan kurtán-furcsán kidobta az irodájából. Valami látomás kerítette a hatalmába ezektől a vackoktól, amelyektől most végre talán sikerül megszabadulnia. Vajon mit láthatott? Már oly sokat töprengett ezen, hogy belefáradt, és ha eszébe jutott a jelenet, csak beletörődve sóhajtott egyet. Sosem tudja meg, kár is ezen vívódnia. A Bottasat politikus, közéleti személyiség és elvetélt Jedi lovag jelölt. A be nem teljesült lehetőség.

Értesült róla, hogy Al-alto az egyike volt a rebellis szenátoroknak, akik minden módon keresztbe tettek a császárnak. Egykori barátja a legkorruptabb gazemberekkel is összeszűrte a levet, csakhogy megakadályozza Palpatine-t a hatalma gyakorlásában. E közben gyakorlatilag tönkretette a saját hírnevét és karrierjét is. Zeveqal akkoriban értetlenül figyelte ezeket a fejleményeket és szomorúan. Ámde most, sok esztendő távolából már értette, miért harcolt olyan elkeseredetten a Bottasat. Csak azt nem, hogy honnan szerezte azt a meggyőződését, ami oly állhatatossá tette. Nem táplált illúziókat a sorsát illetően. Valószínűnek látszott, hogy régen halott. De még, ha nem is az, a szenátus feloszlatásakor bizonyosan menekülnie kellett.

Az űr megtelt energiával, ahogy a hipertér kiköpött magából egy tárgyat. A valós tér hullámot vetett, és ebből bukkant fel egy ismeretlen típusú, kettős alakzat. Kékes-vöröses színű, összeolvadt jégcsapokra emlékeztetett. A "jégcsapok" találkozásánál egy meglehetősen bonyolultan tagozódott kitüremkedés látszott, még ebből a távolságból is felismerte a lézerágyúk kaktuszszerűen felborzolódó tüskéit. A szenzorai egy majdnem teljesen lekopott, de még azonosítható calamari felségjelet mutattak, ez azonban nem jelentett semmit. A hajó azonnal sugározni kezdte a megbeszélt jeladást, és eközben jól láthatóan feléje fordította számos lézerágyújának többségét. Miután a sajátjával kiegészítve visszaküldte a kódot, eképpen kezdte az üzleti bájcsevejt.

- Nem erős oldaluk a pontosság. Elkéstek!

A válasz azonnali volt és goromba.

- Pofa be! Elhozta azokat az izéket?...
- Hát persze! - válaszolta Zeveqal.
- Akkor, ha el is kívánja adni a kacatjait, kormányozza közelebb azt a roncsot, amin dekkol, de gyorsan!...
- Ezért a modorért felárat számítok, ezt közölheti a megbízójával!

Az udvariatlan hang gazdáját érezhetően nem riasztotta meg ez a lehetőség.

- Jöjjön a fődokkhoz, ott kell átszállnia!

A hang egyértelműen parancsoláshoz szokott volt. Nem kért, utasított. Kelletlenül vállat vont.

- Rendben, de állig fegyverben leszek az ilyen fogadtatás után. Nem ajánlom, hogy bármilyen trükkel próbálkozzon!

A hang nem reagált erre a fenyegetésre, ehelyett újabb parancsot vakkantott.

- Az izéket is hozza magával!

Zeveqal elámult, aztán dühbe gurult.

- Teljesen idiótának azért, ha megkérhetném, ne nézzen már! Először beszélgessünk egy kicsit!!

A mogorva hang ezt felelet nélkül hagyta, és egyszerűen bontotta a kapcsolatot.

- Ennyire azért nem kellene lebecsülniük - morogta maga elé, miközben egy elegáns, félköríves manőverrel megközelítette az ikeralakzatot. Ahogy közelebb ért, elhatalmasodott rajta az érzés, hogy a hajó fedélzetéről valami rendkívül rosszindulatú dolog figyeli kajánul és alattomosan a repülését. A dokknál pedig megfogta egy vonósugár, a legerősebb, amivel valaha is találkozott. Ez éktelen haragra gerjesztette. Azonnal aktiválta a fedélzeti önmegsemmisítő rendszert. Vajon mifélék lehetnek a leendő üzletfelei? Ezen töprengett, némi pánikszerű csomóval a gyomra körül.

A szobrokkal kapcsolatban már volt néhány igen kellemetlen tapasztalata. Nem akart semmit sem kockáztatni. Amikor létrejött a kontaktus, már ott állt a rámpán. Elszántan ácsorgott ott, belebámulva az energiával kívül rekesztett űrbe, az átalakított, mélyűri hadviselésre is alkalmas mandalori csatapáncéljában. A csatapáncélból több különböző változat volt még a raktárában. Ezekhez egy nagyszabású üzlet keretében jutott, amelynek részeként egy régi hajóroncs első átkutatási jogát is megszerezte. Az egyik sértetlen helyiségben, egy rakás új, sosem használt páncélt talált. Hallotta, hogy egy hírhedt fejvadász, a Boba Fett nevű is ilyet hord. Ez néhányszor alkalmat adott rá, hogy kissé megkuszálja maga körül a dolgokat.

A sisak optikai rendszerén át látta, hogy egy mozgó hidat tolnak a rámpájához. Sóhajtott egyet és rálépett. A vákuumot kiszorító mágneses mezőn áthaladva, a másik hajó fedélzetére lépett. Pár lépés után dermedten megállt, és felmerült benne, hogy komoly bajba kerülhet. Habár számolt a kellemetlen helyzetek lehetőségével, ez minden várakozását felülmúlta. Egy osztag birodalmi katona várt rá, egy szürke egyenruhás tiszttel az élükön.

- Valamit nagyon elszúrtam! - futott át az agyán. Mielőtt észbe kapott volna, már le is fegyverezték. Megfosztották a sisakjától, hunyorogva állt az éles fényben. A tiszt megvetően mérte végig, aztán a hangszóróból ismert hang megtestesüléseként ráreccsent.

- Na, igyekezzen, maga pimasz fráter, az Uralkodó már várja arra a kis beszélgetésre!

És kárörvendően elvigyorodott, amikor észrevette az arcára kiülő pánikot. Zeveqal úgy érezte, hogy ez csak valami hülye rémálom, ahogy a fehér páncélos katonák közrefogták és elindultak vele. Olyan valószínűnek rémlett, hogy a folyosó kanyarulatánál elébük áll egy Nattotarr, vagy esetleg személyesen Jabba, és közli vele, hogy elrontotta a gyomrát, ezért álmodik ilyen borzasztót. De semmi ilyesmi sem történt. A katonák egykedvűen masíroztak vele a galaxis első emberéhez...

A helyiség, ahol szívében rémülettel és alázattal ácsorgott, rideg volt és kicsiny. Éles szögek uralták, és teljesen aszimmetrikus lévén, állandóan egy összeomló barlang benyomását keltette benne. Kellemetlenül érezte magát, és kényelmetlenül ácsorgott ebben a láthatóan utólag kialakított helyiségben. A pánikon kívül nem maradt benne semmi, nem tudott gondolni semmire.

Hosszú percek óta állt már ott néma csendben, lehajtott fejjel. Nem mert felnézni az előtte és felette trónoló kámzsás alakra, aki viszont rezzenéstelenül bámulta őt. Mindössze egyszer pillantott rá arra az arcra, amikor a katonák belökték ide. A lendülettől megtántorodott, elzuhant, és úgy is maradt. Magában továbbra is azért fohászkodott, hogy ébredjen már fel végre ebből a tébolyból. Képtelen volt elhinni, ami vele történt. Fektében ott érezte azt a pillantást, amibe - tudta! - nem kevés vidámság vegyült. De az a jókedv olyan ártalmas volt, mint a leghalálosabb méreg.

- Kelj fel és gyere közelebb!

A reszelős hang belemart az idegvégződéseibe, összerándult és esetlenül talpra ugrott. Ekkor pillantotta meg az arcot. Rémülten ismét a padlót kezdte nézni, miközben közelebb lépett, de csak addig a pontig, ameddig a még megmaradt bátorságmorzsái engedték. Közben idegesen hátra pillantott, az ajtónál álló két piros egyenruhás gárdistára. Úgy álltak ott, mintha a berendezés részei lennének. A Császár elégedetten kuncogott, és tanulmányozni kezdte. Ez a gonosz nevetés végképp megfosztotta minden méltóságától. Csak állt ott lehajtott fejjel és várt. Vártak.

A csendet, ami a helyiséget megtöltötte, fekete iszapnak érzékelte, amely lassan magába szippantja. Úgy érezte, kezd megbuggyanni, és ha még sokáig kell itt állnia a galaxis leggonoszabb lénye előtt, akkor menthetetlenül belehull az őrület torkába. Egy nyáladzó, szánalmas roncs lesz belőle. A csendet az ajtó nyílásának zaja törte meg. Ismét összerándult. Egy magas rangú, darabos arcú tiszt sietett be, energikus mozgással elsuhanva mellette. A kezében azt a kódzáras fémdobozt tartotta, amiben a szobrok voltak.

A meglepődésre már nem futotta az erejéből, csupán szomorúan konstatálta, hogy a hatékonynak tartott védelmi rendszerét néhány perc alatt semlegesítették. A tiszt láthatóan nem rettegett úgy a császártól, mint ő. Rideg volt és kiszámítottan precíz. Mozdulatai tiszteletteljesek voltak, de nem volt bennük megalázkodás. Az Uralkodót a felettesnek kijáró tisztelettel illette, de nyoma sem volt hajbókolásnak. Egy hideg technokrata állt a parancsnoka előtt. A Császár láthatóan éppen ezt a magatartást várta a tiszttől, aki miután átadta a szobrokat, meghajolt és egyenes gerinccel kicsattogott.

- Nos, lássuk csak, mit hoztál nekem!

A hang leplezetlen kíváncsisága és mohósága arra ösztönözte, hogy felemelje a fejét. Kínosan ügyelt azonban arra, nehogy belenézzen a csuklya alatti arcba. A kezeket kezdte el bámulni. Az egyik végigsimította a zárat, mire az magától kinyílt. Nem csodálkozott, fázni kezdett. A Császár egyesével kirakosgatta a szobrokat egy lebegő kockára. A kocka fényes felülete tükrözte Zeveqalt, akinek ettől újabb zsigeri görcsei támadtak. A mozdulatok, ahogy az Uralkodó megforgatta az ujjai között a szobrokat, alaposan megvizsgálva mindegyiket, Al-alto-t juttatta az eszébe. Ő is ugyanígy csinálta sok évvel ezelőtt. A csuklyás alak ránézett.

- A barátod jutott eszedbe - szólalt meg.

Zeveqal önkéntelenül bólintott.

- Habár akkor rútul cserbenhagyott, még mindig a barátodnak tartod őt.

Nem kérdezett, állított. A hangja önelégült lett.

- A Bottasat abban a naiv reményben ringatta magát, hogy a kis forradalmával kiüthet engem. Szánalmas volt a próbálkozása. Önmagát lehetetlenítette el.

A hangból nem hallatszott harag, csak némi megvetés.

- Mint politikus, csúfosan megbukott, amikor engem próbált meg besározni.

Egy pillanatra felrémlett Zeveqal előtt az a folyosó a Coruscanton, azon a sok évvel ezelőtti órán, és az elöl siető energikus politikus.

- Az ígéretét sem tartotta meg - folytatta a császár. - Így aztán a Nattotarrok megpróbálták elgáncsolni őt, ami bár nem sikerült, ismét sokat ártott a hírnevének - kuncogott. - Jó kis botrány volt! Mint az ülést elnöklő főkancellár, nem győztem csitítani a kedélyeket. Azt láttad volna, kis barátom, milyen show-műsor keretében igyekezett elterelni a vizsgálatot egy esetleges illegális ügylet gyanújáról! - szárazon felnevetett, és elégedetten elhúzta a kezét a szobrok felett. - Azok az őslakók terád is nagyon kíváncsiak voltak. Sokáig kerestek, de nem kell aggódnod! Megoldottam ezt a kis problémát!

Zeveqal pontosan tisztában volt vele, hogy ez mit is jelent. A Nattotarrok mára eltűntek a galaxisból. Ettől egy jeges nyilallás futott végig rajta. Az Uralkodó hangjából, ahogy a Nattoarrokat említette, csak úgy sütött a fajgyűlölet, bár nem emelte fel a hangját. De ez a rekedt, zörgő károgás még rosszabb volt. Egy pillanatnyi szünet után úgy tűnt, visszatért az eredeti gondolatmenetéhez.

- Sokat gondolkodsz azon, mit is láthatott a cinkosod akkor!

A Császár nem várta meg, hogy a döbbenet kifejtse a hatását, folytatta:

- Nos, kedves leendő üzletfelem, nem kell többet töprengened rajta. Fogadd el ajándékba tőlem az ő látomását!

Tátott szájjal meredt a rámosolygó arcra. Ezúttal nem kapta el a tekintetét. Az a démoni kifejezés rabul ejtette. A Császár elmosolyodott. A mosoly ezúttal atyáskodó volt, és valamiféle jeges érintés sugárzott belőle, ami elindított benne egy folyamatot. Leborult a kámzsás alak előtt, és a hála érzése dübörgött benne.

- Kelj fel, barátom!

A bizalmas megszólítástól eufória tört rá, és lassan, tisztelettel felegyenesedett. A Császár közelebb lépett, de ő már nem érzett félelmet. A jobb vállára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett.

- Az Erő hatalmas és sokrétű energia, mely ott lakozik mindenben, ami él. Azt hiszed magadról, hogy neked semmi közöd ehhez a hókusz-pókuszhoz, mi? Tévedsz, barátom! Az Erő benned is munkál, csupán másként, mint azt a beképzelt Jedik az ódon dogmáikban tanítani szerették. Köztes út vagy, Jedi az sosem lehetnél!

Itt felnevetett. Kísérteties kacagása betöltötte az összeomló barlangot. Megvetően legyintett.

- Mint ahogy Sith sem. De ne bánkódj emiatt! Majd én segítek, hogy bejárd a saját utad. Még most sem vagy elkésve.

Ismét elégedetten kuncogni kezdett.

- Sajna a galaxis kormányzása leköti az erőim. Nem könnyű feladat ez még egy mesternek sem. De a kezdőlökést megadom, felszabadítván benned az alvót - intett felé. - Jöjj csak velem!

Zeveqal a lebegő kockához lépett követvén a Császárt. Újdonsült mestere pedig előhalászott a köpenye alól egy mezőt. Zeveqal meglepetten pislogott, a Császár pedig nyájasan mosolygott.

- Igen-igen, ez ugyanaz, amivel egyszer már találkoztál.

Bólintott, mint aki mindent ért, holott ez távolról sem volt így. A mozdulatok, amelyekkel a szobrokat felrakta a mezőre, ugyanazok voltak, mint a Bottasaté. A különbség az volt, hogy a Császár fejből tudta a szabályokat. Így aztán sokkal hamarabb végzett, mint annak idején a barátja. Ezután hátra lépett, és hagyta, hogy tanulmányozni kezdje a kialakult összképet. Megcsapta az érzés, hogy valami különleges, elvont műalkotást lát, aztán elenyészett ez a benyomás. Semmi különöset sem érzett. A Császár bólintott. Ismét odalépett a műtárgyakhoz, és elkezdte átcsoportosítani azokat. A műveletet nem a kezével, hanem az Erővel végezte. Egyszerre több szobrot mozgatott, nem egyszer alakzatban.

- A kíváncsiságod nagyon erős - kántálta különös hangon, amelynek kongó visszhangja hullámgyűrűket vetett a lelkében. - Szeretnéd látni, amit a cinkosod is látott. Ez a te esetedben csak úgy lehetséges, ha tovább gondolom a végeredményt, kedves tanítványom!

Zeveqal lenyűgözve bámulta a levegőben röpködő szobrokat, melyek új formációt vettek fel, ami magával ragadta valahová.

- Lásd azt hát, amit látni szeretnél!

A mesterének hangja ünnepélyessé vált, és valahogy a Nattotarrokéhoz hasonlóvá. És Zeveqal látni kezdett...

Ő is és a Bottasat is, ott álltak abban a múltbéli pillanatban. Ő közömbös maradt, míg Al-alto tágra nyílt pupillákkal, elszörnyedve nézte a szobrokat. Vajon mi olyan rémületes bennük? Megváltozott az érzékelése, és azt tapasztalta, hogy valami a barátja felé húzza. Egyszerre csak Al-alto bőrében találta magát, az ő szemével látott. Az alakzat, amit bámult, elveszítette szilárdságát, és hirtelen felhígult kocsonyás masszává. Örvényleni kezdett és tekeregni, több ellentétes áramlattal. Ez az áramlat valahonnan kívülről jött, szétáradt benne. Megalvadt rögök sodródtak benne, egy pillanatra úgy érezte, hogy lyukak, de ez csak futó benyomás volt. Amit lyukaknak nézett, azok valójában buborékok voltak. Sorra szétpukkantak, apró füst vagy porszerű csíkokat lökve ki magukból.

Az egész hullámzás megdermedt, mintha hirtelen megfagyott volna. Kristályosan csillogóvá vált, azután matt fehérré. Ettől a fehérségtől megborzongott, miközben az repedezni kezdett és mozogni. Mozgott. Szabályosan, de nem gépiesen. Alakokra töredezett, a fehérbe fekete foltok vegyültek. Összehangolt mozgásuk könnyed volt és céltudatos. Felismerte őket, közben tudta, hogy annak idején a Bottasat nem tudhatta, kik is ők. Vakítóan vörös ívek cikáztak ezekből az alakokból. Felvillanva, vegyi hatású lobbanásokkal és fojtogató, tüdőt perzselő gőzzel, füsttel, ami egy folyosón gomolygott.

Heves csata folyt. A fehér alakok mögött egy rémséges, fekete látomás uralta a pusztítást. Őróla is pontosan tudta, hogy kicsoda, ezért tisztábban is látta, mint Al-alto akkor. Mögötte pedig egy másik alakot is megpillantott a távolban, az átlátszóvá vált falakon túl. A Bottasat őt már felismerte. Érezte az iszonyatát. El is szakította magát e látomástól épp úgy, mint ahogy a fuldokló igyekszik a víz felszíne felé. Egy pillanat alatt egy harsogóan zöld mezőn találta magát, ahol rengeteg, egymásra nagyon hasonlító alak állt, barnás, fémes tónusban a napsütésben. Az alakok droidok voltak, és fegyver volt mindegyik kezében. Egyszerre kezdtek el masírozni valahová. Minden lépésnél veszítettek a barnás színükből. Egyre fakultak, kifehéredtek és felpuffadtak. A sorok felbomlottak, egy őrült kavargásban. Az alakok többfélék lettek, mintha ugyanannak az alaptípusnak a különböző változatai - nem egyszer félresikeredetten - lennének.

Ő persze tudta, hogy ezek a rohamosztagosok különböző verziói, mintha valaki azt próbálgatná, melyik változat lesz a legjobb ehhez a jelenethez. Al-alto azonban egy kukkot sem értett az egészből. Érzékelte a tanácstalanságát és viszolygását. A szédült kavargás közepén ott állt a szenátor a folyosóról - a mestere - és mosolygott. Egy nőalak is állt a jobbján, aki üvegszerűen áttetszővé válva halványodott. Őt is látta már valahol! A szenátor mosolygott és sötétedett, csak a szemei világítottak. Az űr hidege lopódzott a látomásba. A hideg düh érzete. A veszteségé.

Az összevisszaság megszűnt, és ismét nyílegyenes sorok álltak fehér páncélban. A szenátor pedig egy fenyegetően sötét alakkal beszélgetett, közöttük lépdelvén. Ismerte a sötét figurát, naná hogy ismerte! Félelmetes volt és tiszteletre méltó. Furcsa vibrálás áradt belőle. Egyszerre látta benne azt a sziklák között vadul száguldozó kölyköt, akit a coruscanti folyosón látott, és azt a szörcsögő szörnyeteget. Egy pillanatra azt is tudni vélte, hogy a jelenet hol zajlik majd le. Ez az információ azonban kiütötte, és az egész kép szilánkokra hullt, olyan robajjal, mintha a világ omlana a fejére. Megtört a varázs, és látta önmagát, ahogy ott a múltban a padlóra söpri a szobrokat. Rögtön utána a mestere várakozó alakját, ahogy magához tért a révületből...

Zeveqal elégedett volt. A Császár bőkezű vásárlónak bizonyult. Olyan összeget fizetett neki a műtárgyakért, amelyek létezéséről már szinte el is felejtkeztek a galaxisban, amiből megalapozhatja a jövendő egzisztenciáját. Még előtte az élet nagyobbik fele! Elhatározta, hogy hazatér a világára egy kis megtisztulásra. Élvezettel gondolt egy kiadós lubickolásra a tengerben. Új útra lépett, ennek minden porcikája tudatában volt.

- Bomba üzlet! - mondta ki hangosan. Jelentéktelen faragványokért ekkorát kasszálni, valóban az. A Császár szenvedélyes műgyűjtő, és miért ne lehetne az? Megengedhet magának ilyen költséges szórakozást az, aki gazdag. Most már ő is az. Nem kis elégtétellel figyelte, amint a készpénzt és az értékes alkatrészeket a birodalmiak berakodják a hajójába. Mosolyogva biccentett az arrogáns tisztnek, aki már egyáltalán nem látszott olyan magabiztosnak, mint korábban. Átnyújtott neki egy adatkártyát, néhány biztonsági kóddal. Ezen jelentkezhet be őfelségénél, ha megtud valamit még a szobrokról.

Nagyon boldog volt, hogy végre megszabadult tőlük. Talán vissza is vonul az aktív üzleti életből. Érezte, most más dolga lesz, hogy mi, azt nem tudta még, de bízott magában. De mindenekelőtt is, irány haza! Visszakapta a sisakját és a fegyvereit. Kiváló hangulatban csörtetett át a felszerelésével a hajójára. Elszakadván a birodalmi hajótól, egyenesen a galaxis felé vette az irányt. Méltó módon, a meleg tengerben lubickolva fogja megünnepelni a bomba üzletet, amit tető alá hozott. Lányokra és ínyencségekre gondolt vágyakozva.

- Szép az élet! - gondolta. Vigyorgott, midőn belépett a hipertérbe...

VÉGE