Lélekvándor
Laci ma pontosan ötven éves, és piszokul elaludt, el fog késni. Na nem mintha akkora baj lenne, mert rendszeresen megteszi, hogy később ér be a munkahelyére, ám de az mindig az ő döntése. Nos, a mai nem az volt. Egyszerűen csak elaludt, maga sem érti hogyan. Talán az ébresztő nem tette a dolgát? Elvileg kilenc alkalommal volt rajta jelzés, az igenis próbálkozott. Ő mégsem hallott ebből semmit sem. Álmodott, ami nem számít különlegesnek. De az igen, hogy minden részletére élesen emlékszik. Beletenyerelt a dudába, hol jobbra, hol balra cikázva kereste a rést, ahová még befér a száz lóerőnél is erősebb majd harmincéves autójával. Álmában bíróságon volt, mint vádlott és elítélték. Mérlegre tették eddigi életét, és annak minden egyes percét kielemezve megmérettették és könnyűnek találtatták. Az ítélet halál.
Balról az egyik mazsola lekanyarodott és Laci észrevette a felszabadult helyet. Gázt adva kivágódott és előzni kezdett.
* * *
A tárgyalóteremben nem egyszerűen bilincsben volt a keze, hanem ő maga volt saját maga börtöne, a bilincs és a lánc is egyszerre. Igen. A lélek volt ő maga, teste pedig a börtön. Ezt ott és akkor tökéletesen értette, de itt és most valahogy nem áll össze a kép. Ezen gondolkozott, miközben beszáguldott a lekanyarodó kisautó helyére a reggeli csúcsforgalomban. Azaz, csak beszáguldott volna, ha egy Laci kaliberű versenyző nem ugyanarra a helyre pályázik ugyanakkor. Ahogyan egymásnak ment a két valamikori luxusautó mely már jobb időket is megért, hallani lehetett a gyűrődő fém ropogását, dübörgő nyikordulásait. Laci akaratlanul is, ki tudja miért, padlóig taposta a gázt, és az öreg Audi meglódult. Újabb lendülettől megperdülve egyenesen egy rönkszállító kamion elé. Laci kitette kezét, mintha csak azt mondaná, stop és ne tovább. Nem mintha ezzel bármit is el tudna érni. Amikor magához tért, már nem kétezerhúsz szeptembere volt és nem az autójában várta a halált.
* * *
Júlia teljesen kimerült a szülésben. Már nem zihált, de mindene csatakos volt a megerőltetéstől. Anyósa végig vele volt. Bár nem volt a viszonyuk mindig felhőtlen, most mégis kedves, szeretettel teli szavakkal dicsérte. Nagyon meghatotta, hogy jelen lehetett a vajúdásnál. Mit több, Júlia kifejezetten kérte, legyen ott unokája érkezésénél. De nem ma, mert nem így volt leszervezve. Egyszerűen csak így alakult. Az anyós ment volna dolgozni a Május 1 ruhagyárba, amikor menye szólt neki, itt az idő.
– Szép munka volt kedvesem! – Simogatta szeretettel Júlia fejét az újdonsült nagymama.
– Egészséges? Megvan mindene? – Aggódott Júlia.
– Igen lányom. Gyönyörű fiatok lett. Mi lesz a neve?
– László. Az apja után. – Pityeredett el. – Laci lesz.
* * *
Lacikát az édesanyja nevelte, mert apja még születése előtt meghalt. Látszott is a nevelésén, bár ez nem az édesanyja hibája. Megtett minden tőle telhetőt, ám de fia nem igazán becsülte meg azt, amit kapott. Csak az élvezetet és a pénzt hajszolta. Harminckét évesen egy napon halt meg édesanyjával. Megint az égi bíróság előtt állt.
– Nos, a legutóbb az apjára hivatkozott, amiért nem volt képes megtanulni azt, amiért lement a földre. Amikor újra visszament, az apját kivontuk a képletből. Mégis elbukott, újra, huszonkilencedszerre is. Tud valamit felhozni mentségére?
Nem tudott. Elrontotta és ezen most már nem tud segíteni. A bírák összenéztek, és a legvénebbnek látszó bólintott és fojtatta.
– Szóval nem. Tehát azt állítja, a kialakult helyzetért egyedül ön a felelős.
– Igen, egyedül én.
– Helyes, nagyon helyes. Végre idáig is eljutottunk, hogy felismeri és beismeri, mit rontott el. Ez nagyon dicséretes, fiam! Ez esetben kap egy segítséget.
A távolból egy lélek közelített. Fénye beragyogta az egész termet.
– Ildikó fog segíteni neked. Elkísér egész életeden keresztül. Ha letérsz az utadról, ő segít visszatalálnod. De tudnod kell, nem helyetted fogja a munkát elvégezni! Ha te nem akarod, ő sem tud megtanítani téged arra, amiért visszamentél. Amiért már huszonkilenc alkalommal visszamentél.
* *
Júlia teljesen kimerült a szülésben. Már nem zihált, de mindene csatakos volt a megerőltetéstől. Anyósa végig vele volt. Bár nem volt a viszonyuk mindig felhőtlen, most mégis kedves szavakkal dicsérte. Nagyon meghatotta, hogy jelen lehetett unokája érkezésénél.
A kórteremben Lacika folyamatosan sírt. Akkor is, amikor bevitték a többi gyerek közé, hogy az anyuka tudjon pihenni, akkor sem hagyta abba. Az orvosok keresték az okát, de semmit sem találtak. Amikor is két nappal később megszületett Kalocsai Márta Ildikó. Ahogy bevitték a gyermekmegőrzőbe, a kis Lacika elhallgatott. Nem nagyon tudták hová tenni a dolgot, de mint sok minden más furcsaságot, ezt is elfogadták. Aztán kiderült, a kis Márta és Lacika anyukája ugyanabban a kórteremben fekszenek. Mi több egy városban, egy utcában laknak. Az anyukák összebarátkoztak és később is gyakran találkoztak. Lacika és Márta egy bölcsődébe, majd egy óvodába, ott is egy csoportba járt. Az iskolában is egy osztályba kerültek, egy padban ültek. Lacika kezelhetetlenül rossz és türelmetlen gyerek volt, legalábbis akkor, amikor Márta nem volt vele. Olyankor teljesen megszelídült, és úgy viselkedtek egymással, mintha testvérek lennének, mintha mindig is egybetartoztak volna. Eljött hamar a pályaválasztás és a főiskola is. Márta és László egy pár lettek. Az egyetemi éveikben összeköltöztek, és saját életüket elkezdve Laci eljegyezte Mártát. Boldogan éltek addig a bizonyos napig.
– Lassabban vezess! Semmi értelme tolakodnod. Légy türelemmel!
– El fogunk késni és anyuék várnak.
– Ha elkésünk, az azért van, mert el kellett késnünk. Anyuék egyben várnak minket, nem darabokban. Légy türelmesebb!
Ekkor megtörtént a tragédia. A szabálytalanul kikanyarodó turistabusz oldalba kapva őket beletolta az árokba Laci autóját. Nem Laci volt a hibás, mégis tudta, ha türelmesebben, elnézőbben viselkedett volna, ez most nem történik meg. Mindketten beszorultak a roncsba, Márti szája szélén vékony vércsík jelent meg. Szerelmesen, szemmel búcsúzkodva néztek egymásra most még egyszer utoljára. Márta utolsó mondatával így búcsúzott tőle.
– Ha te nem akarod, én sem tudlak megtanítani téged arra, amiért itt vagy.
Akkor, Lacinak eszébe jutott minden. Az előző huszonkilenc élete, a hibák, amiket elkövetett. A bírák és Ildikó, aki azt ígérte, elkíséri egész életén át. És akit ő annyira, de annyira szeret. Ildikó lehunyta gyönyörű szemét és elment. Akkor Laci úgy érezte, ő is meghalt. A fájdalomba belehal a lelke. Bezúzta ez a kegyetlen világ. Megsemmisült végleg. Nem akarja ezt a nyomorúságos életet tovább élni! Nem akarja azt soha többé újra leélni! Fájdalmasan felüvöltött és abba sem hagyta. Ki akarta magából adni a kínt, ami gyötri. Keserűségét, csalódását az élet nevű játékban. Majd jótékony gyógyító csend és vak sötétség lepte el tudatát.
* * *
A lélegeztetőgép halkan dolgozott, pittyegtek a műszerek. Két anya ült összetörve az ágyánál.
– Hogyan mondjam el neki, ha felébred?
– Nem tudom.
– Kisbaba koruk óta egy pár voltak. Nem fogja tudni Mártát elengedni. Lányomként szerettem a lányodat.
Márti anyukája újra elsírta magát.
– Nem tudom, hogyan mondjuk meg neki. Tényleg nem.
* * *
Két gyötrelmes év telt el. Laci szenvedése cseppet sem mérséklődött. A balesetből szinte semmire sem emlékezett, csak arra, hogy türelmetlen volt, és emiatt nem tudta elkerülni az elkerülhetetlent. Nem sokat tudott feleleveníteni, de a Márta által hátrahagyott hatalmas ürességet igen. Rettenetesen hiányzott neki. Azt ígérte, egész életében vele marad, és nem is hazudott. Mindennap kíséri az emléke. Aznap Márta anyukájával ment el boltba, segített neki a bevásárlásban. A pénztárnál elé furakodott egy igen pofátlan, agyontetovált, kopaszra borotvált fejű tag. Legszívesebben a nyakánál fogva vágta volna ki a sorból, de rögtön Márta egyik intése jutott eszébe. Majd a kopasz ordenáré módon elkezdett üvölteni a pénztároslánnyal. Senki meg se mert szólalni. Laciban azonban ment fel a pumpa, próbálta magát minden erejével visszafogni. Igen halkan, de annál hatásosabban szólt oda.
– Na, idefigyelj te felpumpált fürdős kurvának kifestett bazári majom! Több tiszteletet a hölgynek! Ha nem megy, én nagyon szívesen megtanítom neked, hogyan is kell viselkedni emberek közt, hogyan is kell valakivel beszélni, aki a munkáját végzi – szólt a fél fejjel alacsonyabb taghoz.
Az nagy arccal megfordult és kissé meglepődve hátrább lépett. Laci egyáltalán nem számított a kis emberek közé. Kisportolt testalkatából, személyiségéből áradt az erő és a magabiztosság. Laci tudta, jobb lenne elkerülni minden konfrontációt, mert ha kirobban belőle az elmúlt két év fájdalma, akkor a tagot darabokra tépi. Most még visszafogta magát, de magára erőltetett türelme vészesen fogyott. Márta arca jelent meg elméjében, ámde most nem mondott semmit sem neki, csak várt. Szabad akarat. A döntés Lacié. Márta édesanyja belekarolt Laciba. Érezte, ha a fiú felrobban, akkor itt kő kövön nem marad. Az agyontetovált tag megrettent. Szemkontaktusukból ő lépet ki először. Beijesztett neki, mintha meg akarná ütni, de Laci szeme meg se rezzent. Akárcsak egy harcos a csata előtt, rezzenéstelen arccal megfeszült izmokkal várta az események folytatását. De a tetovált izomember nem támadott. Fizetett és távozás közben az ajtóból még gúnyosan visszaszólt.
– Kint elrendezzük, nagypofájú!
– Alig várom hóvirág! Alig várom!
Laci odanyújtott egy papír zsebkendőt a pénztáros kislánynak.
– Köszönöm! – rebegte az megilletődve.
Az ez eddig mindent ignoráló sorbanállók mind csak most kezdtek el hőbörögni. Laci tekintete elmerült a megrettent lányéban és lelke megnyugodott. A már csak a fejében létező Márta elmosolyodott. Mintha csak azt mondta volna, helyesen döntöttél. Sohasem kértem tőled, hogy megalkuvó légy. Csak annyit, légy türelmesebb. Hagyd, hogy az történjen, aminek történnie kell. Fogadd el sorsodat! Ne küzdj ellene! Fizetett és menni akart, ám de a pénztároslány aggódva nyúlt utána. Érintése akár csak egy hűsítő kendő a vérző szívnek.
– Mi lesz, ha az kint várja?
– Ne félj. Meg tudom magam védeni.
Természetesen az izomember nem várta kint. Eltelt egy hét, majd kettő. Lacit mindig is kényeztették anyukái, igen neki kettő volt. Mert Márta édesanyjával is igen jó maradt a kapcsolata. Ezért is készült annyira a születésnapjára. Júlia, Laci édesanyja nagyon titokzatosan kérdezgette. Mindenáron arra volt kíváncsi, Laci pontosan mikor érkezik. Laci érezte, ez most fontos neki ezért igyekezett nem elkésni.
Amikor ajtót nyitottak anyukái, szinte azonnal észrevette a pénztároskislányt, akit volt menyasszonya édesanyja és a sajátja hívott meg. Hát ezen mesterkedett a két nő, most már érti és cseppet sem bánta. Igen, ideje a múltat elengedni. Bár azzal tisztában van Márta élete végéig vele marad, ahogyan ígérte.