Prufrock után
Szomorú vagyok.
Untat és bosszant minden,
vidám kacaj és emberek.
Minek élnek, minek vannak?
Játsszák, hogy boldogok és életük többet jelent,
ám merszük nincs, hogy megkísértsék a végtelent.
Igazán élek,
vagy csak vagyok?
Tehetetlen tuskóként vízben sodródok,
míg halk csobbanással vesztem nem lelem
egy márványszínű, ködös hajnalon?
Ki az, ki rám kiált,
és pusztából jőve utat mutatván
elég messze visz mindentől, mi fáj?
Hogy majd a homokból a vízbe lépvén
hullámok támadjanak vadul rám,
és elrejtsenek szemetek elől, ti ostobák.
Felelj, költő,
egykor prófétának mondtak,
ki ismer jövőt s múltat,
ám most némán állsz köztünk,
mint egy közülünk,
ki égi hangot nem hall tovább.
Fényre köd felel,
hangra csend.
És ez így megy végig,
míg az Úrnak kegyelméből
egyszer mindennek vége nem leend.
