Linktár

Nyár, limópor és az első csók

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/7 számában.

Azon a nyáron jártuk ki a hatodik osztályt. A következő tanévben már csak a nyolcadikosok lesznek idősebbek nálunk. De az meg kit érdekel? Mi sokkal menőbbek voltunk. Bárki megmondhatja. Na szóval tombolt a nyár. Kábé egy hónap volt még, amíg nagymamámhoz utaztam vidékre a szokásos nyaralásomra. Addig maradt az Újpesti lakótelep. A betondzsungel, a játszóterek, a pingpongasztalok.

Abban az évben ismertem meg a legjobb barátomat. Az ő anyukája takarította a lépcsőházat, és anyum két perc alatt ismerkedett meg vele. Igen, akkoriban még szóba álltak egymással az emberek. Erzsi néni elmesélte, hogy nemrég költöztek ők is ide (pár lépcsőházzal feljebb laktak) és van egy velem egykorú fia, aki ugyanúgy unatkozik otthon, mint én.

Erzsi néni! Hányszor ettem a finomabbnál finomabb főztjéből!

Na de vissza a sztoriba. A két anya ismertetett össze bennünket.

Kint ültem a lépcsőn, amikor megjelent a srác. Vékony volt és pár centivel alacsonyabb nálam. Ez jó, gondoltam „én vagyok az erősebb” A franc se tudja ez miért volt fontos, de ez volt az első amire gondoltam. Aztán a fiú odajött hozzám, én felálltam és ekkor néztünk először egymás szemébe.

Kézfogásra nyújtotta a kezét
– Szia! Attila vagyok.
– Robi – kezet ráztunk. Aztán leültünk a lépcsőre. A nap még csak akkor kezdett erőre kapni. Előttünk terült el a házakkal körülfogott kis mező, mi csak „fű”-nek hívtuk. „Találkozzunk a füvön”-mondtuk. Vagy „tudod kit láttam a füvön?”

A nap már kezdte kiégetni a zöldet. Senki sem locsolta, így nyár végére mindig szárazon, sárgán, kiégetten rontotta a látványt. Szóval ültünk ott és Ati megkérdezte:

– Na és mit lehet itt csinálni? – Ez jó kérdés volt. Mi sem régóta laktunk ott még akkor.
– Gyere, megmutatom!

Hát így indult az egész barátság. Aztán mindketten kulcsos gyerekek lettünk. A szülők dolgoztak, mi meg kulccsal a nyakunkban, zsebünkben mindenféle kincsekkel – drót, kavics, söröskupak – és hat forinttal rohangásztunk. Röhöghetsz de az nem is volt kevés.

A Fény moziban a matiné előadásra két forint volt a jegy. Régi filmeket ismételtek. Bud Spencer filmek, Az ezüst tó kincse, sok-sok rajzfilmet meg ilyeneket.

De így elment a délelőtt és a szülők is nyugodtak voltak, hogy nem valami baromságot csinálunk éppen. Kéki Tibit – brutál rossz gyerek volt – pofon vágta a mozis jegyszedő néni. Hogy miért? Mert a híradó alatt, igen a film előtt nem reklám volt meg ajánló, hanem híradót adtak. (Ez egy baromi unalmas doksi film volt általában és az ember alig várta, hogy kezdődjön a film.) Na szóval Tibi a könyökhajlatával fingó hangokat produkált, és ezen persze visítva röhögött mindenki. Közben a vásznon egy nagyon öreg faszi beszélt, olyan hosszúra nőtt fülcimpákkal, hogy rendesen lengedezett ahogy magyarázott.

A háború borzalmait ecsetelte. Senki sem figyelt rá.

A barna köpenyes, zseblámpás néni, valahogy kiszúrta a Tibit ahogy marháskodik, és egy istenes pofont csavart le neki. Csend is lett egyből. (Nem volt szó feljelentésről, gyermek elleni erőszakról, Tibi megérdemelte és ennyi volt.)

Aztán mozi után irány a közért. Mert ugye a maradék kis pénzt el kellett verni!
Nyalóka, cukor, golyórágó.

Ám én szinte mindig limó italport vettem. A kasszáknál volt egy dobozban. Három ízben árulták, citrom, narancs, feketeribizli. Pici üveget formázó műanyag flakonban volt. A cirtomos volt a kedvencem. Szerintem alapból vízzel kellett volna higítani, de én sosem próbáltam. Egyből öntöttem a számba. Savanyú, és egyszersmind édes is volt. Még most is folyik a nyálam, ha csak rágondolok. Aztán néztük kinek sárgább a nyelve. Órákra befestette.

Ebédidő volt. Mindenki hazaszaladt enni. Cetli a hűtőn: „Kaja a frigóban, melegitsd meg! Puszi Anya” Aztán délután megint tali. Foci, fogócska, bújócska.

Persze mi Atival egy új, és felnőtt szemmel igen veszélyes dolgot találtunk ki. Az új négyemeletes házsor építkezési területére lopóztunk be. Az őr elöl hallgatta a rádiót, mi meg egy gesztenyefáról beugrottunk a körülkerített területre. Senki nem volt ott. Talán szabadnap, vagy nem volt anyag? Mit tudom én, a lényeg, hogy csak mi voltunk. Kalandra fel!

A házaknak még csak a szerkezete állt. Mint hatalmas, kartonból hajtogatott dobozok magasodtak ott előttünk. Csak a közfalak, a lépcsőház volt még készen. A homlokzati elemek is hiányoztak. Házgyári építmények voltak.

Verseny a másodikra! Felrohantunk. Ma már nem értem, de nulla félelemérzettel, kiálltunk az emelet szélére és onnan nézelődtünk.

– Milyen magas az a homokdomb – mutatott le Attila. Hatalmas homokdomb, és mellette kavicsdomb támaszkodott a félkész ház oldalának, és emelkedett majdnem az elsőig.
– Szerinted rá tudnánk ugrani? – Ati rám nézett és vigyorgott.
– Simán! – tudtuk, hogy innen már nincs visszaút. Aki nem csinálja meg, gyáva.
– Jó de előbb próbáljuk az elsőről – ez jó kis kompromisszum volt. Leszaladtunk egy emeletet. Nem tudtuk eldönteni ki ugorjon először, így egyszerre ugrottunk. Szuper volt. Jó két méter zuhanás a puha homokba. Rohantunk vissza. Vagy tízszer ugrottunk amikor felnéztünk a következő emeletre, és eszünkbe jutott, hogy ez csak a próba volt.
– Na akkor mehet a másodikról? – kérdezte Ati.
– Alap! – mondtam lazán, de a gyomrom azért összeszorult. Már nem rohantunk felfelé.

Megint ott álltunk a betonpadló szélén. Tornacipőnk orra a meredély szélén. Most már nem is tűnt olyan magasnak az a homokdomb.

És ekkor nevetés hangjait hozta a szél. Füleltünk. Ezek bizony lányhangok voltak. Összenéztünk.

– Kapjuk el őket!
– Futás! – na nem akartunk mi semmi rosszat, ez is egy játék volt. Elkapni a betolakodókat.

És az ugrás?
Az várhat.

Egész délután ment a fogócska. Három lány volt. Néha megpillantottuk őket, de olyan gyorsan futottak, hogy csak a hátukat láttuk.

– Úgyis elkapunk! – üvöltöttük

A leggyorsabb és a legbátrabb lány, egy barna vékony kis teremtés, néha hátranézett és kinevetett minket. Ingerkedve megállt, szinte bevárt. Aztán ahogy közeledtünk, felvette a nyúlcipőt és elszelelt. Adta magát, hogy innentől csak Nyúlcipőnek nevezzük. Aznap nem sikerült elkapni, de pár nap alatt megtaláltuk a lakótelepen. Jól összebarátkoztunk. Leveles Móni volt a neve. Egy évvel volt fiatalabb nálunk, így aztán úgy éreztük meg kell védenünk mindenkitől.

Ati és én is nagyon megkedveltük a cserfes, mindig vidám kislányt. Azon a nyáron mi hárman elválaszthatatlanok lettünk.

Pár hét múlva történt. Az addigi egyszerű gyereklét egyszerre bonyolult, ám izgalmas életté alakult.

Aznap is estig játszottunk, amikor is eljött az idő, haza kellett mennem. Ez szigorú dolog volt. Nem lehetett késni mert az szankciókkal járt. Tudtam, hogy két barátom is mindjárt indul, így könnyű szívvel intettem és hazasétáltam.

Már a fürdéssel is megvoltam, egy képregényt olvasgattam, amikor csengettek. Nyolc után ez már kuriózum volt. Apu már egy szál gatyában nézte az esti tv híradót, anyu meg a másnapi ebédet porciózta. Hallottam ahogy kinyitja az ajtót. Aztán benyitott a szobámba.

– Attila barátod van itt. Valamit mondani akar.
– Jövök! – gyorsan kipattantam az ágyból. Felrántottam a rövidgatyámat és az ajtóhoz mentem.
– Öt perc Robika. Mert apád mérges lesz! – Anya visszament a konyhába.

Kiléptem inkább a lépcsőházba és becsuktam az ajtót.

– Nem kéne már neked is otthon lenned? – szegeztem Atinak a kérdést.
– De csak történt valami, amit el akartam mondani. – Látszott, hogy nagyon izgatott. Egy pillanat alatt átragadt rám is.
– Mi van? – leültünk a lifttel szemben a lépcsőre. Nem nézett rám, de belekezdett.
– Te csókolóztál már? – kérdezte, bár persze tudta, hogy nem, hisz mindent tudtunk egymásról. Nagyon jó barátok voltunk.
– Tudod, hogy nem – mondtam türelmetlenül. Sejtettem, mi jön, de inkább vártam, mit mond.
– Mert én az előbb csókolóztam! – mondta és mosolygott. Erre már én is elvigyorodtam. Szoktunk néha hantázni egymásnak, aztán persze elmondtuk, hogy kamu volt az egész, de ezt most éreztem, hogy igaz.
– Kivel? – kérdeztem.
– Mónival! – és csak vigyorgott. Nagyon elégedetten vigyorgott.

Én meg csak ültem ott, mint egy balfasz. Aztán persze beugrott, hogy csak ezt az egy lányt ismerjük, ráadásul nem egész egy órája váltam el tőlük. Honnan is kukázott volna ennyi idő alatt valami másik csajt? Aztán rögtön utána az villant be: de hiszen Móni a barátunk! Valahogy, ez ugrott be.

– Na jó, de hogyan?! – most már az egész érdekelt.
– Hát amikor te hazajöttél tudod…
– Tudom! – vágtam rá, és addig nem is éreztem, hogy picit dühös vagyok.
– Na én meg felkísértem Mónit – Móniék a negyediken laktak, kettő lépcsőházzal feljebb, és sokszor együtt mentünk fel gyalog, hogy még dumálhassunk addig is. Általában Móninak kellett mindig leghamarabb hazaérnie.
– Szóval leültünk a lépcsőre, fenn az emeletükön. – Láttam magam előtt. Én is ott szoktam máskor lenni. De nem ma! Ma nekem valamiért fél órával korábban kellett hazajönnöm. Mérges voltam a szüleimre, meg az egész igazságtalan világra.

Atinak van egy szokása (mai napig) hogy nagyon lassan, szinte képszerűen mesél mindent. Imádtam hallgatni, de most nem fért bele az öt percbe.

– Jó, leültetek. És?! – próbáltam sürgetni.
– Hát kérdezte, hogy akarok-e csókolózni, mert az egyik barátnője már csókolózott, és ki akarja próbálni ő is. Mondtam, hogy akarok. Erre odahajolt és megcsókolt. – Már nem nevetett, inkább picit zavart volt. Szemében láttam, ahogy újraéli a pillanatot.
– Igazán? – nyögtem – Úgy értem rendesen a szádon?
– Sőt átdugta a nyelvét is! – Most bezzeg úgy vigyorgott, mint a tejbetök.
– A nyelvét? Na és… izé… nem volt gusztustalan? – kérdeztem.
– Nem. Málna ízű volt a szája – mondta álmodozó hangon. Mondjuk milyen lett volna? Én vettem a málnás cukorkát ma délután, azt szopogatta amikor otthagytam őket.

Felálltam.

– Be kell mennem. Holnap beszélünk. Szia Ati! – bemenekültem a lakásba. Nem tudtam miért vagyok dühös. Nem is düh volt ez, inkább valami más, de nem ismertem ezt az érzést. Ma már tudom, hogy féltékeny voltam. Ha Ati megy haza hamarabb aznap, akkor lehet, hogy velem próbálta volna ki a dolgot!

Másnap, amikor felkapuztam (kaputelefonon felszólni), Erzsi néni azt mondta, Attila elment a nagyijához zuglóba.

Pff, ennek a napnak is lőttek. Jön a dögunalom. Aztán eszembe jutott Móni. Átsétáltam a kapujukhoz és felcsöngettem. Semmi. Nem voltak otthon.

Hazaballagtam és elővettem imádott képregényeimet. Három füzetem volt, egy angol nyelvű Hulk, és két német nyelvű Superman. Annyi eszem persze nem volt, hogy kiszótárazzam, miről szólnak. A képek alapján következtettem a sztorira. Ám Superman és a Hulk sem tudta elterelni a gondolataim. Valamiért mindig Mónit láttam. Vékony, fiús alakját, picit befelé forduló lábfejét, ahogy magas szárú tornacsukájában, piros rövidnadrágjában valahová rohan. Szinte mindenhová futva érkezett.

Tegnap estig nem is néztem meg igazán az arcát. Jó persze ismertem, meg minden, de a részletekkel nem is foglalkoztam. A barátunk volt és ennyi.

De már nem csak egy barát volt. Nem tudtam mi, de már nem sima barát. Most megjelent előttem vékony angyali arca. Amikor nevetett a szája sarkában ráncok képződtek. Bal oldalon volt egy pici dudor (mint egy szúnyogcsípés) de ettől a makulától is csak szebb lett. Barna félrövid haja is tetszett…

Ránéztem az órára. Talán már hazaértek. Gondoltam, megint felcsengetek. Látnom kellett őt!

Anyukája szólt bele a kaputelefonba

– Igen?
– Csókolom, Robi vagyok Móni lejöhet játszani?
– Igen de előbb megebédel! – Boldogság! Otthon van!
– Tessék megmondani neki, hogy lent várom.
– Rendben, szia!

Tényleg, az ebéd! Én meg el is felejtkeztem róla. Most jöttem rá, hogy aznap még a reggelin kívül semmit sem ettem. De nem is voltam éhes. Igaz is, miért nem vagyok éhes?

Leültem a kapuhoz vezető lépcsőre és vártam. Azt sem tudtam, mit is akarok mondani, vagy hogyan kéne viselkednem. Meg akartam mondani, hogy rájöttem, milyen szép, meg minden, de ez meg hülyeségnek hangzott még a fejemben is.

Vártam.

Aztán egyszer csak nyílt a kapu és ott volt. Tornacipősen, rövidgatyában, sárga pólóban, vigyorogva.

– Szia! – és leült mellém.
– Szia! – mukkanni sem tudtam. Pedig ez a Móni. Minden nap együtt játszunk. Most mi van?
– Attila nem jön? – kérdezte. Egy balos a gyomromba. Hát persze, hogy vele akar már csak lenni!
– Ma a nagymamájánál van.
– Jó, akkor mit játszunk? – látszólag nem is érdekelte, hogy Ati nincs. Ez kissé megnyugtatott. És olyan aranyosan mosolygott. Rám mosolygott! Én is elvigyorodtam.
– Menjünk a csövekhez. Hátha lesz ott valaki. – A „csövek” sok-sok betoncső volt, egymásra tornyozva egy üres telken. Persze tilos volt ott játszanunk, de minket ez nem érdekelt. A legjobb bújócska terep volt.

Eltelt a délután és én észre sem vettem, hogy egész nap nem ettem. Késő délután még eszembe jutott, hogy talán Ati megjelenik, de este hétkor már tudtam, hogy nem ért haza. Móni estig az enyém!

Boldog voltam.

Aztán a nap kezdett veszíteni a fényéből. Az árnyékok megnyúltak, és a srácok kezdtek szétszéledni, ki-ki elindult haza.

Valakinek volt órája és megtudtuk, hogy Móninak is mennie kell.

Hazakísértem. Szokásosan felgyalogoltunk az emeltükig, és ott velem is leült a lépcsőre. Mindenféléről csacsogott, én meg csak a száját néztem. Tegnapig nem is foglalkoztatott a csókolózás. Persze láttam filmeken, de semmi különös. Ám ahogy Ati elmesélte és azok a fura érzések, amik tegnap este óta kavarogtak bennem…

Teljesen megváltozott a világ. Rájöttem, hogy Móni a legszebb lány, akit csak ismerek. És én is meg akarom csókolni! A kérdés, hogy ő meg akar-e csókolni engem?

– Na megyek – mondta és készült felállni. Visszahúztam magam mellé. A szám zsibbadt volt, és teljesen kiszáradt.
– Maradj még! – csikorogtam.
– Jó, de nem is beszélgetsz csak bámulsz – mondta, és jobban megnézett. Aztán elmosolyodott, a Mónis mosolyával, picit féloldalasan.
– Akarsz smárolni? – kérdezte. Csak így, „akarsz smárolni?” semmi, bevezetés. Én meg magamba „jóhogy akarok, egész nap erre vártam”, de szólni nem tudtam, csak bólintottam. Mintha zselében úsztam volna, olyan lassan fordultam felé.

Ő meg minden cécó nélkül odahajolt és a számra tapasztotta a száját. Aztán megéreztem a nyelve hegyét az ajkaim között. Kissé kinyitottam a szám és a nyelveink összeértek. Mennyei érzés volt. Felbátorodva én is kutatóútra indultam puha szájában. A világ kettőnké zsugorodott. Sőt csak két összetapadt száj lettünk.

És baszd meg, tényleg málna ízű volt!
Aztán hirtelen vége lett.
Picit elhúzódott.

– Na milyen volt? – érdeklődött.
– Jó – nyögtem ki. Pedig a jó az nem fejezte ki az érzéseimet. Szinte forgott velem a világ. Még akartam.
– Na szia! Holnap tali – és indult is. Tudtam, hogy valamit mondanom kell. Valamit, ami egész nap ott motoszkált a fejemben.
– Várj egy pillanatot! – szóltam utána. Megfordult, kérdőn megdöntötte a fejét. – Azt akarom kérdezni, hogy akarsz-e velem járni?

Hát igen, a „járás”. Voltak barátaink, pár évvel idősebbek, na ők mondták, hogy járnak. Mentek az utcán, fogták egymás kezét, meg minden.

– Jó járjunk – vonta meg a vállát Móni. Aztán bevillant valami.
– Na és… izé… Atival mi lesz?

Móni a szemembe nézett.

– Ő nem kérdezte ezt.
– Ó! Értem.
– Na jó most már be kell mennem. Szia! – és már ott sem volt. Hallottam ahogy megfordul a kulcs a zárban belülről. Álltam még ott egy percig, aztán lerobogtam a lépcsőn.

Járunk! Móni és én!
Szép az élet!