Mágnespad
Az első esőcsepp huppanása felriaszt a révedésemből. Valaki ütemesen lépdel mögöttem. Lehet törődnöm kellene vele, mégsem teszem. A robotlábam a tér felé visz, amikor a második esőcsepp meg már a vállamon koppan.
Miután a téren át megérkeztem a klinikára, és meséltem a vizsgálóorvosomnak a vörösen izzó képekről, amiket időnként láttam, a műtősszoba speciális asztalára fektetett, hogy a mágnesbúra alatt leolvassa a chipem.
– Ilyet még a színes integrált áramkörű prototípusoknál sem láttam – mondta vizsgálat közben valakinek a fülesébe.
– Egészen biztos abban, hogy a tűzgolyóként felénk száguldó aszteroidát látja? – kérdezte vissza a gépies hang.
– Igen – felelte az orvosom.
– Vegye ki a chipjét! – parancsolta erre.
Utoljára ezt hallottam, majd szó nélkül leugrottam a vizsgálóasztalról. Az ajtóhoz szaladtam és jobb halántékomban lévő áramkörömmel távoztam. A portán nem állítottak meg, de nem is tudtak volna, akkor sem, hogyha bekapcsolják áramkörblokkolót. Bármi áron kijöttem volna a laborból. Így most az utcán sétálok. Pontosan olyan, mint máskor, legalábbis másoknak. Én tüzetesebben, aprólékosabban megnézem a szépségeit, hibáit. Szánakozón elmélázok modern épületein, a tükörfényesre csiszolt burkolatain, mert tudom, hogy hamarosan eltűnik – percek kérdése az egész.
Nem izgat.
Közönséges vattaréteggel bélelt fekete dzsekiben bámulom a talpam alatti gránitjárdáról felverődő fehér fényt. Érzékelt világomban legalábbis fehér. Nem tudom, az új modellek milyennek látják. Pedig nagyon vágytam rá, ezért jártam az orvos nyakára, mondtam el neki mindent, és hagytam, hogy a memóriámban vizsgálódjon. Ki szerettem volna cseréltetni a régi áramkörömet színesre, de a doki azt mondta, hogy sajnálja, az új kütyü más technológiával készült, nem fogadná be a rendszerem. Ezzel a csalódással rovom monoton a teret. Csepeg az eső, és az jár a fejemben, hogy amikor a telefonba azt mondja az orvosnak a gépies hang, hogy csipesszel vegye ki az alany halántékából a chipjét, az annyit tesz, hogy leselejtezik, vége.
Rohannom kellene, hiszen üldöznek, mégsem sietek, csak a hideg esőben kábán lépkedve vacogok. Az esőcsepp meg kopog a kapucnimon, ami átázott és a hajam is csurom víz. A dzsekim sapkáját csukjaként az arcomba húzom. A hajtincsemből lefolyik a víz a homlokomra, a szemhéjamra, és onnan tovább. Egy pillanatig megáll az állam borostás szőrszálán, majd felgyorsulva lehullik a járdára. Hideg, merengek el ezen – hideg és fehér. A színes chipesek is hidegnek érzik, de nem tudom milyennek látják az esőt. És már soha nem is fogom megtudni. Ezen a játékszabályon már nem tudok fordítani. Én voltam előbb. Nekem fekete-fehér áramkör jutott, az új robotoknak színes, amit bárhogy szerettem volna, nem kaptam.
Elég ebből!
A múlt hülyeségéről képzelgek, miközben átázott a steppelt dzsekim és fázom. Körbenézek. Üres padot keresek. A tér közepén áll egy: alkotórészei mágneshengerek. Odasétálok. Letérdelek elé, és elnézek a távolba összefutó hengerszálak irányába. Ebből a perspektívából nézve a végtelenbe nyúlnak. Minden a végtelenbe nyúlik vagy legalábbis remélem. Ebben a városban ilyen minden pad – végtelenbe futó hengerrúdból áll: felületük felül fehér, árnyékuk fekete. Gondolom, el voltak a vezetők ragadtatva ettől a designtól, hogy a padokat ebben az egyetlen formában hozták kereskedelmi forgalomba. Az aszteroidának más erről a véleménye – ő nincs a padtól elragadtatva. Nemsokára elpusztítja az összeset. De lehet, hogy a végtelenben azért egyetért a pad tervezőivel. Nem tudom. Nekem mindegy. Hanyatt fekszem a téren álló üres padon. A felettem elterülő nyugodtnak ható univerzumot nézem, amiből egyenletes sebességgel, fehér cseppekben meg dől az eső. Mire ideérnek a kommandósok úgyis késő lenne. Hisz elkésnek, mert a felénk száguldó aszteroidáról tudom, hogy igazi. Nem én találtam ki! Nekem ehhez nem elég dús a fantáziám, és nem is a chipem rendellenes működése. Most is látok egy villanást, tűzeset – a színét vörösnek saccolom –, és hamarabb ideér, mint a rám állított fegyveres osztag.
Sikítást hallok. Olyan hang, mintha a sikítozót ok nélkül bezárták volna az őrültek házába. A teret nézem: robotemberek rohannak a villamoshoz, abban reménykedve, hogyha felugranak a járatra, kicsúsznak a kommandósok karmai közül – ütemes trappolásuk behatol az elavult programjaim közé. Nem tudják, feleslegesen pánikolnak, mert értem jönnek.
A kommandósokat illetően tévedtem. Előbb érkeztek meg, mint az aszteroida. Fülsiketítő csetepatéban azt kiabálja a parancsnokuk, hogy körbevenni, leárnyékolni, chipet eltávolítani. Védősisakos katonák veszik körül a padomat, és ekkor meglátom az izzó aszteroidát, de az izgatott kiabálás pillanatra elvonja a figyelmem:
– Nem lehet leárnyékolni, valami megsemmisíti, technikai segítséget kérek! – üvöltik.
Hát persze, jut eszembe az aszteroidáról, hogy tömény vasérc. Meg az is, hogy így is úgy is kiveszik belőlem a chipet, amire nincs is szükségem. Jobb halántékomhoz nyúlok, kipöccintem a biobőrrel borított fedelét, a körmöm közé fogom a műanyaglap sarkát, majd kirántom, és hagyom, hogy önműködő filmvevőként színesben nézze a robotikus szemem a közeledő aszteroidát.
