Linktár

A korona útja

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/6 számában.

Hazaérve egy sörrel és egy valami rágcsával beülök a gép elé. Olyan fáradtnak érezem magamat, hogy fizikai fájdalmat jelent ránézni az érkezett üzenetekre. Nem haragszom senkire, de most nem bírok beszélgetni. Nem tudok jópofizni, nem tudnék figyelni rájuk és leginkább nem akarom senki sajnálatát hallgatni. Így is minden nap bemegyek a melóba és eljátszom, hogy jól vagyok. Mosolygok, türelmesen válaszolok mindenre, miközben a nap végére már ki kell mennem inget cserélni, mert a zakó alatt szinte szétfolyok az izzadtságtól. Fáradt vagyok és őszintén kétlem, hogy bármit is jól csinálok. Rendszeresen kiszökök az irodából, hogy sóhajtsak. Nem csinálok semmit, csak nagy levegőket veszek és kifújom. A tömeg, a nyomás fojtogat, és ez a pár perc olyan, mint a medence aljáról feljönni levegőért. Nem is, inkább mint a viharos tengerből feljönni, mert már nem látom a partot.

Marad nekem a Korona Útja, egy Soul-szerű akció-szerepjáték, amiben egy lovaggal kell a romos világban visszaszerezni a hatalmat. A játékban egy életed van és az apró, szép lassan nagy egésszé összeálló tetteid döntik el, miféle uralkodó leszel, mikor a trónra kerülsz. A játék kegyetlenül nehéz, de nekem segít megnyugodni, még ha soha nem is sikerült eddig a trónra ültetnem senkit. Minden harcosommal elbuktam valahol. Viszont ma péntek van. Enyém a hétvége, hogy végre nyerjek. A gép elindul, a monitoron megjelennek egy romos birodalom maradványai. A csillagokon ki lehet rajzolni a koronát. Még egyszer visszanézek a telefonomra majd a játék felé fordulok. Kezdjük!

A lovagom egy összeomlott, félig a tengerbe csúszott kastély tróntermében ébred fel. Az első fegyver, amit meg tudok szerezni, egy dísznek kirakott kard, ami tiszta rozsda. Az egykor fehér falak zöldessé váltak és alga fedi a függönyöket. Mindenről csepeg a víz és a vár hangosan recseg, ahogy lassan összeomlik. Megtanultam már, hogy ha sokáig mászkálok a csarnokokban, akkor rám omlik az egész és megfulladok a tengerben.

Közben idegesen a telefonra pillantok. Nem akarok, de mégis odanézek. Beszélnem kéne apával, hogy még mindig nem tudom visszaadni neki a kölcsönt, amit pár hónapja kaptam. Nem dühös miatta, de nem bírok ki még egy „bezzeg az én időmben” tanácsadást. Nem akarom hallani, hogy csak többet kéne dolgoznom, mert ő ennyi idősen már apa volt és nem az ötödik munkahelyén dolgozott barátnő nélkül, mint én.

A játékban kiérek a várból és látom a ködös tájat. Romok és pusztulás, óriási alakok mindenfelé. Néhányát már felismerek, de akad, amiről elképzelésem sincsen, hogy mi a fene lehet. Ilyenkor mindig az égboltra nézek, ahol a csillagok lassan összeállnak a korona képévé. Tudnék puskázni és megnézni, mások hogyan lettek királyok vagy királynők, de én a saját utamat akarom járni, fel akarom fedezni a lehetőségeket.

Az első pár lépés után üreges emberek ébrednek fel. Fekete humanoid burkok, amik fegyvert fogva rátámadnak az élőkre, ha valaki túl közel megy, hogy közelebbről megnézze őket. A vérem cseppjeit magukba szippantják támadás közben, éheznek az életerőre. Elégszer ismételtem a játékot, hogy sértetlenül levágjam őket, és még a törékeny, vacak kardomat is meg tudom tartani. Állítólag van, aki végigjátszotta a játékot ezzel az ócska pengével, de én inkább elveszem az egyik üreges ember fegyverét.

Itt jön az első döntés: a térképen bármerre mehetek, de a végső cél az a sötétségben rejtőző kastélyrom, aminek a tornyai a levegőben forognak. Itt kell megölni azt, aki elátkozta a világot, a sárkányt és visszavenni a koronát. Megtanultam, hogy ha egyenesen előre megyek, az robbantja ki a legtöbb harcot. Minden szörnyet magamra húzok és a végére meghalok. Lehet, hogy valakinek sikerült így is megoldania, de én folyton csak elvérezek, ha erre próbálkozom.

Meg kéne néznem, hogy valaki válaszolt-e a társkeresőn, de a legutóbbi randim után egyszerűen nincs lelkem hozzá. Brutális volt a pillanat, amikor rájöttem, hogy a legnagyobb siker, amit elértem, amivel büszkélkedhetek, az az, hogy még élek. A csajszi viszont előléptetés előtt áll egy jó hírű gyógyszergyártó vállalatnál, saját kocsival és lakással, és valami komolyat keres. Én pedig megérkeztem a kis Suzukimmal, amit csak az akaratom és a melóból lopott apróságok tartanak egyben. Nem tudok egy nőt felhozni ide, de így meg nincs kivel összefogva kihúzni magamat a szarból.

Erre még nem jártam. A régi határőrség épülete. Arra emlékeszem, hogy ez az egyik hely, ahol lovat lehet szerezni, de tudom, hogy nagy az ára. Mikor megérkezek, látom, hogy a régi páncélok remegnek a fegyvertárban. Gyorsan felkapok egy buzogányt és egy pajzsot, ám mire egy sisakot is kiválaszthatnék, az elrepül és a vértek összeállnak egy remegő gólemmé.

Mi lesz egy eszközzel, ha csakis azért készült, hogy öljenek vele? Mi történik, mikor nem tud több vért ontani? Meddig tűri?

A lassú, de erős ütései elől elugrom, de így is repeszként repül minden felé a kő és fal, ami azért picit megtépáz engem is. Belegondolok, hogy milyen brutális hadjáratokra használhatták ezeket a fegyvereket és páncélokat, hány ártatlan ember vére szárad rajtuk és egy pillanatra elengedem a kontrollert. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy ez a dolog megérdemli a vért és nincs jogom elpusztítani. Az utolsó másodpercben nyomok ugrást, ahogy ráébredek, hogy éppen mit művelek. A karján földet érek, felfutok a válláig és a buzogánnyal fejbe zúzom. Az óriás nyikorogva üvölt és rádől a régi őrtorony vázára. Újra megütöm, ettől ledönti a tornyot és felborul. Tigrisbukfenccel landolok mellette, majd ráugrok a fejére és addig nyomom az ütést, ameddig a nyikorgás el nem némul és már csak a gombok mechanikus hangját hallom. A gólem szétesik. Felnyitok egy energiaitalt. A háborúra kovácsolt darabokra emelem az italomat és belehörpintek. Az almás-cukros íz pezseg a nyelvemen, de mégis keserűséget érzek a számban. Ebben a játékban senki sem érdemli meg azt, amit kap.

A nagybátyámnak köszönhetem a melómat. Az ő egyik autószerelő műhelyében tengetem a napjaimat. Először azt hittem, hogy nem lesz belőle baj, de most már érzem, hogy ez nem így van. Érzem a megvetést, a cinizmust. Ha jól csinálok valamit, abban biztos segített, ha elszúrok valamit, akkor csakis miatta nem vesznek elő. Nem igazán tudom, hogy csak elképzelem-e vagy tényleg így van.

Ebben a fura hangulatomban nem támadok meg pár kisebb kúszó szörnyeteget, amikor meglátom őket egy barlangban. Sőt, amikor várok egy kicsit, kiderül, hogy ezek emberek. Gondolom, ha megöltem volna őket, a végén derül csak ki, hogy emberek. Talán leesik róluk az álca vagy csak megyek tovább és sose derül ki a turpisság, mert mondjuk berúgom őket a máglyába. De így tudok velük beszélni. Csontsovány, éhező alakok, akik a sárkány uralma alatt szenvednek. Pár falatért cserébe, amit korábban találtam, szívesen segítenek nekem a megfelelő irányba indulni, megmutatnak egy járatot, amin keresztül ők is eljutottak ide. Ez bevezet a sárkány kastélyába.

A régi trónteremben már nem áll semmi. Le tudok szedni a falról egy címert, amin a korona díszeleg arany színekben. Mágikus eszköz, de még nem tiszta, hogy mire jó, leszámítva, hogy szívósabb, mint amit a gólemnél találtam. A terem szét van szaggatva, hatalmas sárkánykarom-nyomok mindenfelé. A trónból semmi sem maradt, csak egy égett nyom a falon, ahova az árnyéka vetült, amikor a sárkánylehelet felperzselte.

Az égésnyom hirtelen megmoccan.

– Méltatlan – mondja halkan búgó hangon egy árnyékokból álló, koronás alak. – Méltatlan!

Aztán üvöltve rám támad. Telibe talál, majdnem az életem felét leviszi egyetlen csapással. A következőnél a pajzzsal hárítok, ami aranylóan csillog. Az ütéseim meg se karcolják a király árnyékát, de ha nem elugrok, hanem hárítok, az egy pillanatra megtöri a lendületét. A címer fénye fáj neki. Nem tudom, hogy sebzi is vagy csak lassítja, de egyértelmű, hogy a buzogánnyal nem tudok neki ártani. A fegyverrel így a falat támadom meg, leszaggatom a függönyöket és lesöpröm a romokat az ablakok elől. A napfényben a király árnyéka egyre halványul. Nem kis küzdelem, de sikerül a termet fénybe borítani. Az árny inogva próbál talpon maradni. A monitoron megjelenik egy különleges támadás. Rányomok, mire a lovagom két kézre fogja a pajzsot és az élével beleszúrja az sötét alakba. A címer fényében semmivé foszlik a szörnyeteg. Az épület megremeg és a sárkány hörgését lehet hallani fentről. Körbenézek és felveszem a feketeségből álló köpenyt, amit a király hagyott hátra.

Megindulok felfelé a kastélyban, bujkálva a lángcsóvák elől, amik csak úgy berobbannak a folyosókon és termekben. Párszor már eljutottam eddig, állig felpáncélozva, nehézfegyverrel a kézben, de akkor itt olvadtam el, mert nem bírtam elugrani a tüzek elől.

A szomszéd megint gitározni próbál, de legalább most nem alszok. A pasi egy kicseszett óriás és amikor nem azt a szart pengeti, akkor valakivel veszekszik, az anyjával vagy a nőivel. Az egyik szebb, mint a másik. Én csak bámulom ezeket a szőke, modellalkatú lánykákat és nem értem, hogy nekem miért nem sikerül. Rágódom rajta, hogy a köszönésnél megvillanó mosoly egy remény, egy esély valamire és csak én vagyok túl bátortalan, hogy viszonozzam?

A sárkány a világ összes kincsén fekszik a vár nagytermében. Beugrok és a pajzsot belevágom. A szörnyeteg megfeszül, majd mindkét szörnyű feje felemelkedik. Ugrás az egyik harapás elől és hárítok a másiknál. Ismerem a járást. A sárkány hátáról arany csörgedezik le: a vére aranyból van. A kincsekből kirántok egy aranykardot és megvágom az egyik pofát, majd átcsúszok másik harapása alatt és az aranykupac mögé ugrok a lehelete elől. A fém megolvad és egy tócsányi csillogó nemesfém folyik a lábam alá.

Hány órája csinálom ezt? Mióta próbálkozok? Ha ránézek az órára, nem a sárkányra figyelek, de a fontosabb, hogy kiderül, ha valaki keresett. A kollégák zaklatása. A nagybátyám alaptalanul dicsérő szavai. Az apám ki tudja, miféle üzenete, aki bármit ír, az rossz: ha támogat, az esik szarul, ha leszúr, azt nem élem túl. Vagy valamelyik randimról egy lány, aki elmagyarázza, miért nem akar többé látni. A bankszámlám valamit megint levont. Reklámok dolgokról, amiket nem tudok megvenni. Vagy még rosszabb: senki se keresett. Senkit se érdekel, hogy mi van velem. Fel se merült nekik, hogy létezem, hogy írjanak nekem, mert egyedül vagyok ebben a lepra albérletben a kilátástalanságommal.

Ahogy elmerülök ebben a gondolatban, a sárkány egyik feje rámar a lovagomra. Azonnal megnyomom a támadást és az arany kardot a szemébe mélyesztem. A szörnyeteg vergődve eldob. A kijelző villog, mert haldoklom. A sárkány mérge belülről süti meg a karaktert. Fel kéne adnom, de hát épp most öltem meg az egyik fejet. Szóval felmászok az egyik oszlopra, onnan egy lebegő toronydarabra ugrok, és amikor pozícióba érek, levetem magamat a fájdalomtól üvöltő fej szájába, és letolom a torkán a pajzsot. A sárkány hanyagul kiköpi a lovagot, aki lihegve és rettegve maga elé kapja a kezeit, ahogy a sárkány készül lehelni, de a tűz megakad a címerben és pár pillanat után napfény tör elő a szájából. És meghal. A sárkány halott! Felrobbant a címertől! Ezt el se hiszem! Izgatottan össze-vissza mocorgok a fotelemen, ahogy a lovagom átmászik az aranyvértől csillogó kastély darabjain a trónhoz, ahol a korona van. Ám egy újabb halálközeli villanás jelzi, hogy a testem lángol. A lovagom füstölögve araszol előre, és mire a korona előtti lépcsőhöz érek, látom az égen a csillagokat összeállni a mintába. A lovagom testéből láva ömlik ki, a sebektől már csak kúszni tud. Felmászok és már elérném a koronát, amikor…

A JÁTÉKNAK VÉGE

Hátrazuhanok a fotelemben. A telefonomra nézek, de nem fogom meg. Csak ülök, kezemben a kontrollerrel és azon gondolkozom, hogy már éjfél is elmúlhatott. Holnap dolgozni kéne. Már senki sincs ébren. Nem tudok kinek írni erről, vagy bárkinek válaszolni. A képernyőn megjelenik a kérdés:

Megpróbálod újra?

IGEN – nem