Éji hóesés
Az éj fehér lepelt terít a tájra,
az ablakomba hópihék keringnek,
akárha mind csupáncsak arra várna,
hogy én közéjük állva elvegyüljek,
ma hagyjam itt a jó meleg világot,
kerengjek el velük megint a táncban,
de hát olyat furát ugyan ki látott,
hogy az sürögjön ott, kin ennyi ránc van.
Hisz oly kedélyesen kiinvitáltak,
feladva hát a kort, közéjük álltam,
feledve bent kabátomat, s a sálat,
kipenderedtem ím, az éjszakában,
az arcomat legott pirosra csípték,
ki is nevettek ők, ha jól figyeltem,
de jólesett velük megint a játék,
miként esett a régi, szép időkben.
