Linktár

Lélekkesztyű

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/1 számában.

A fekete telivér tajtékzott, vágtája visszhangot vert a föléjük boruló fenyők árnyékában. Jules szinte szájában érezte a boszorkány vérét; sosem járt még ilyen közel hozzá.

– Mindjárt ott vagyunk! – kiáltotta Pierre a baljáról.

Jules felpillantott az út végén omladozó LeBlanc várra. Szeme villámokat szórt a benne összecsapó forró gyűlölettől és hideg bosszúvágytól. Ha nem vakítja el a düh, akkor sem láthatta volna Madeleine-t, a gyönyörű boszorkányt a vártorony ablakában. A nő figyelte közeledtüket megbűvölt, macskáéra emlékeztető szemével. Kecses ajka gyengéd mosolyra húzódott, mert minden a tervei szerint alakult.

A vár kapuja fenyegető szájként ásított a két jövevényre. Ők visszafogták lovaikat, majd Jules azonnal leszökkent, és tegezéért kapott.

– Te maradj itt! – adta parancsba.

Az Európában tevékenykedő Boszorkány Tanács látnoka árulta el nekik, hol találják a boszorkányt, valamint hogy miféle védelemre számíthatnak. Madeleine akárhol szállt is meg, földelementálokat hívott életre testőrség gyanánt.

– Miért?! – csattant fel Pierre. – Segíthetek!
– Itt maradsz! – felelte Jules. – Ez az én harcom!

Futólépésben rohant át a kapun. Észre sem vette, hogy rátaposott egy szövetbabára. A gombszemű játékszer tompán placcsant alatta, mialatt Jules előkapta nyílvesszőjét, és illesztette. Megcélozta a baloldali elementált, és lőtt. A behemót lény elsöpörte kardjával a nyílvesszőt, de még így is megtántorodott tőle. A kesztyűtől származó erő ugyanis nem csak viselőjét járta át, hanem annak fegyverzetét is.

Jules hangosan káromkodott, majd ismét lőtt. Az elementál újfent hárított, míg társa meglepő sebességgel lendült támadásba. Elhúzódott az első lövés elől, de a második mellkason találta. A nyílvessző lyukat robbantott a testébe, és megállította. A boszorkány igézete megtört, az elementál megrogyott, és kezdett darabokra hullani. Jules úgy érezte, semmi sem állhatja útját. Csakhogy a másik monstrum áttörte magát társán, testét pernyeként vetve szét minden irányba, majd elsodorta az íjászt, aki ettől eszméletét vesztve dőlt el.

* * *

– Mi a baj? – kérdezte Marie.

Jules kinyitotta szemét, és a közöttük lengedező fűszálakon át a lány zöld szemébe nézett. Hagyta, hadd járja át Marie jáde tekintete, mielőtt válaszolna.

– A versenyen gondolkodok.
– Ugyan, nem lesz semmi baj! – Marie felkönyökölt. – Megnyered a versenyt, lenyűgözöd apámat, és áldását adja ránk.

Jules mosolyt erőltetett arcára. Órákat gyakorolt minden nap, és még egyszer sem talált a céltábla közepébe.

– Ha te mondod, biztosan így lesz.
– Mérget vehetsz rá! És most ha megbocsát, Ambelain úr, haza kell térnem, hogy rendbe szedjem magam a délutáni verseny előtt.

Felállt, illedelmesen pukedlizett, és elsietett. Jules le sem vette szemét róla. Még hosszú idővel távozását követően is kézzelfoghatónak érezte a lány illatát és látványát.

Kis ideig ejtőzött, majd felkerekedett. Nehéz szívvel tartott hazafelé vállára vetett mellénnyel, és csalódottan szemlélte a lépteire váró aljnövényzetet.

– Szegény férfi, súlyos gond nyomja szívét – búgta egy hang a fák közül. Jules megtorpant, és az elé lépő gyönyörű, szőke nőre nézett, aki folytatta: – Azt hiszem, tudok segíteni a problémádon, jó uram.
– Ki maga? Sosem láttam még erre.
– Mondjuk, hogy egy csodatévő tündér vagyok – válaszolta a lány, és kacéran elmosolyodott. Arcán egyszerre ült zavarba ejtő nyíltság és megfoghatatlan rejtély. – A nevem Madeleine LeBlanc, és ahogy mondtam, van gyógyír a bajára.

Közelebb merészkedett Juleshoz, és előhúzott háta mögül egy fekete bőrkesztyűt. Óvatos mozdulattal nyújtotta a férfi felé.

– Ha ezt viseli a versenyen, győzni fog – súgta halkan, és amikor látta, hogy Jules nem áll kötélnek, tovább ütötte a vasat: – Persze, ha nem elég fontos élete szerelme…
– Várjon! – mondta Jules, de habozott. Sok történetet hallott mágikus, de bajt hozó tárgyakról. Amikor azonban képzeletbeli mérlegre helyezte a fennálló veszélyt és Marie szerelmét, a döntés egyértelművé vált.

Átvette a kesztyűt, és felhúzta. Úgy illett kezére, mintha ráöntötték volna.

– Csodálatos – mondta, és Madeleine szemébe akart nézni, csakhogy ő eltűnt.
– Nagyon szívesen – érkezett a válasz, akárha a szél hozta volna valahonnan távolról.

Jules gyors léptekkel távozott a dombtetőről. Haza nyargalt, felkészült a versenyre, majd új szerzeményének hála magabiztosan tért vissza a városba.

Hihetetlennek tűnt, ahogy egyik nyílvesszőt a másik után repítette bele a céltábla közepébe. A döntőig jutott Lord Morin ellenében, aki közvetlenül a piros kör középpontját találta el. A tömeg egyként ujjongott, Marie-t leszámítva. A lány érezte nehezebbé váló szívét, mert tudta, Jules legjobb esetben is csak döntetlent érhet el. Bátorító mosolyt küldött szerelme felé, pedig már látta darabokra hullni közös jövőjüket.

Jules a kijelölt helyre lépett. Mélyet sóhajtott, amelyet valóságos ágyúdörrenésnek hallott a tömeg visszafojtott lélegzete mellett. Felajzotta íját, és célzott. Érezte a kesztyűjéből áradó erőt, ami körülölelte, és önbizalommal töltötte fel. Útjára engedte a nyilát, és telibe találta a Lord nyílvesszőjét. Kettéhasította hosszában, és öklömnyi lyukat robbantott a tábla közepébe. A tömeg felhördült, majd kurjongatott, tapsolt, míg Jules a célpontot bámulta.

A pulpituson ülő Marie és az apja felé fordult. Tekintete akaratlanul is összefonódott a főnemesével, mire ő elégedetten bólintott, ezzel egyszersmind áldását adta a frigyre.

Marie és Jules a néppel ünnepeltek az este folyamán, ahol sokan felöntöttek a garatra, táncoltak, és a vándorcirkuszosok műsorát figyelték.

– Nem akarod levenni? – kérdezte Marie. Puhának, mégis erősnek érezte a csípőjén nyugvó kesztyűt.
– Nem is tudom – válaszolta Jules, és tényleg nem tudta megmagyarázni, miért nem veti le az eszközt.

Lágy ringással ütköztek neki a mellettük álló férfinak, Lord Morinnak. Jules hiába kért elnézést, a Lord fejébe szállt az ital, és kiabálni kezdett. Csalással vádolta Julest, és hamar tőrt rántott. Mielőtt bárki beavatkozhatott volna, a Lord vagdalkozni kezdett, majd saját tőre áldozatává vált, annak markolatán Jules kezével.

Marie szájára szorította kezét, miközben Jules a földre engedte a jogos önvédelemben elhunyt férfit. A borzalmak azonban itt nem értek véget. A kesztyű zöld fénybe borult, és magába szippantotta a Lord lelkét. Amikor végzett, Jules szörnyülködő tekintetekkel szembesült, és elmenekült. Visszatért oda, ahol a nővel találkozott, és addig kiabált, míg meg nem hallotta lágy nevetését.

– Mit tettél velem?! Elátkoztál!

Tépni kezdte kesztyűjét, de nem tudta levenni. Térdre rogyott a fák árnyékából előbújó nő előtt, akinek arcát sejtelmes fénybe vonta a Hold.

– Nem tudsz megszabadulni tőle – kezdte a nő. – A kesztyű eggyé vált veled, és örökre így is fog maradni.
– De megölt valakit! – csattant fel Jules. Nem tudta, hogyan írhatná le a kesztyű önálló cselekedetét, amellyel a Lord szívébe mártotta a pengét.
– Igen, és még sokakat meg fog. A kesztyű magába szippantja a lelküket, és neked táplálnod kell. Ha ellenállsz, leírhatatlan szenvedéssel fog sanyargatni.
– Vedd le rólam! Pusztítsd el!
– Eszem ágában sincs – búgta a nő. – A kesztyűt Tegraton démon nagyúr viselte egy évszázadokkal ezelőtt vívott harcban. Sedonia sárkánylovasai legyőzték, és csak ez a kesztyű maradt utána. Még én sem vagyok olyan erős, hogy megsemmisítsem. Találkozunk még, Jules Ambelain.

A nő felszívódott. Jules tudta, hamarosan menekülnie kell az ünnepségen történtek miatt. Az éj leple alatt találkozott Marie-val, hogy elbúcsúzzon tőle.

– És most mit fogsz tenni? – kérdezte a lány.
– Megkeresem őt, és kényszerítem, hogy megszabadítson a kesztyűtől.
– És ha nem segít?

Jules összerezzent a velőbe vágó kérdéstől, amelyre nem tudott választ adni. Ráadásul hatalmába kerítette a kesztyű sóvárgása: lelket követelt.

– Muszáj megpróbálnom. – Jules el akart tűnni, mielőtt a kesztyű a szerelmére támadna. A lányhoz lépett, és megcsókolta. Felpattant lovára, majd útnak indult, de még hallotta Marie búcsúzását: – Várni foglak!

* * *

– Várni foglak! – visszhangoztak a szavak az íjász fejében.

Jules szeme kipattant, és megpillantotta a fölé tornyosuló elementált. A férfi oldalra gördült a felé nyúló kéz elől, majd felugrott, és kilőtt három nyílvesszőt gyors egymásutánban.

Madeleine az ablakból figyelte, amint a monstrum elveszti egyik karját és lábát, majd a harmadik lövés szétrobbantja a fejét. Jules ezt követően futni kezdett a torony felé.

A gyönyörű boszorkány beljebb sétált, és eltűnődött, milyen sikeresen vezette el magához a férfit a Boszorkány Tanácshoz eljuttatott információkkal.

Sajnálta az elementálokat, mert kiváló testőrök voltak. Persze sosem kötődött hozzájuk annyira, mint az általa felélesztett babákhoz. Lágy mosolyt csaltak arcára az emlékek, amikor az udvarban lakó gyerekek babáit életre keltette. Szalmával tömött, gombszemű játékszerek voltak, és első pillanataikban kiszökkentek az őket tartó apró kezekből. Rohangáltak az udvarban, a kislányok pedig kergették őket.

Apja büszkeséggel tekintett lányára, amitől melegség kerítette hatalmába a nőt.

Szülei emléke azonban rossz dolgokat idézett fel benne, és a jó érzést hűvösség váltotta fel. Lelkét eleven sebként marcangolta a pestisjárvány képe. Az emberek tömegével haltak meg. Az életre keltett babák barátok nélkül maradtak, és mozdulatlanságba dermedtek. A LeBlanc-udvar kihalt, és úgy maradt az elmúlt száztíz évben.

Madeleine-t megvédte mágikus ereje, és örök bűntudatra ítélte. A nő most mégis felszegett fejjel sétált a szoba közepére, és várta, hogy mindent meg nem történtté tehessen.

Az íjász hamarosan felbukkant az ajtóban, kifulladva, tettre készen felajzott íjával.

– Állj! – üvöltötte Madeleine.

Jules megmerevedett, keze tehetetlenül remegett a fegyveren. Madeleine odasétált hozzá, körbejárta, és végigsimított vállán.

– Régóta vártam ezt a találkozást. Engedd le az íjat, és gyere velem.

Jules engedelmeskedett minden megfeszülő idegszála ellenére. Követte a boszorkányt a romos bálterembe, ahol varázskellékek fogadták őket a hatalmas ebédlőasztal körül.

– Tedd le a fegyvert, és feküdj az asztalra.

Az íjász továbbra is próbált ellenállni, mégis engedelmesen hanyatlott hátra. Madeleine egy kristályt tett a feje mellé, majd kántálni kezdett. Monológja közben bizsergés járta át a mágiától és a pillanat hevétől.

– Mit fogsz tenni velem? – kérdezte Jules megfeszített állkapoccsal.
– Tegraton kesztyűje nem csak felemészti a lelkeket, hanem lámpás módjára magában is tartja azokat. Kivonom őket a kesztyűből, majd leveszem rólad.
– De azt mondtad…
– Hazudtam. El lehet távolítani, de csak én vagyok rá képes. Ha követed a parancsaimat, meg is teszem. Most pedig ne mozogj!

* * *

A kristály felfénylett, ahogy sejtelmes, zöld energia áramlott bele Jules testéből. A férfi érezte, minden pillanattal halványul a kesztyű ereje. Nem tudta, mi lesz a lelkekkel, de megnyugtatta a tudat, hogy rászolgáltak sorsukra: az évek során csak gyilkosokkal, erőszaktevőkkel etette a kesztyűt. Ha másra nem is, arra büszke lehetett, hogy sosem végzett ártatlannal.

A fény felszívódott a kristályban, ami tovább ragyogott. Madeleine felsikkantott örömében, és ettől valahogy még gyönyörűbbnek tűnt. Jules csaknem belefeledkezett szépségébe, de Pierre látványa kizökkentette. A fiú bearaszolt a bálterembe, megállt a boszorkány mögött, és tőrét döfésre emelte.

Madeleine megpördült, és felkiáltott: – Állj!

Kezüket egymás felé nyújtották, és mozdulatlanná meredtek.

– Ez lehetetlen! – ordította Madeleine. – Neked hatalmad van!

Jules fel akart kelni, de nem bírt. Érezte gyengülni a boszorkány rá gyakorolt erejét, de még nem tudott kiszabadulni a hatása alól. Csendben figyelte, ahogy a két ellenfél kántálni kezd, és ekkor érte a felismerés: a társa is varázsló.

Megelevenedtek benne az emlékek, amikor Pierre megpróbálta kizsebelni utcafiúként, de ő rajtakapta. Hamar megkedvelte a beszédes, talpraesett fiút, és maga mellé vette. Nem értette, hogyan tudta eltitkolni előle ezt az adottságot. Egyáltalán a Boszorkány Tanács hogy nem vette észre?

Jules számára ismeretlen szavak hagyták el Pierre száját, mire tőre kirepült kezéből, és Madeleine vállába fúródott, ezzel padlóra küldve őt. Az íjász nekiveselkedett, de továbbra sem tudott mozdulni.

Madeleine zokogott a fájdalomtól, teste alatt vértócsa gyülekezett.

– Eljött a pillanat, amire vártam – kezdte Pierre, és megforgatta a kést Madeleine vállában puszta gondolatával. A nő ordított, mialatt a fiú tovább szónokolt: – A Tegraton kesztyűjében tárolt lelkek nem csak számodra jelentenek erőt. Ha megszerzem őket, a legnagyobb varázsló leszek. El sem tudod képzelni, mennyit kellett küzdenem az elmúlt hatvan évben, és mégsem kaptam meg a nekem járó elismerést.

Jules gyors fejszámolást végzett, és rájött, ahogy Madeleine LeBlanc esetében sem látszik a kor, úgy a fiúnál is megtévesztő.

Pierre a boszorkány mellé lépett, és tenyerébe reptette tőrét.

– Csak te állsz az utamban, úgyhogy zárjuk rövidre!

Magasba emelte a fegyvert, de lesújtani már nem maradt ideje. Hátára vetődött a sáros, gombszemű baba, két keze között üvegcserepet szorongatott, és belevágta a fiú vállába. Pierre ordított. Forgolódott, és próbálta letépni magáról a megbűvölt babát.

– Öld meg! – ordította Madeleine Jules felé.

Ambelain felült, ám nem önszántából. Lemászott az asztalról, és íja felé kapott, de Pierre ekkor leverte a kristályt. A lelkek tárolója szilánkokra hasadt, és a benne rejlő energia robbanásszerűen szabadult fel. Megrengette a roskadozó épületet, és pár pillanatig félő volt, hogy a fejükre omlasztja.

Madeleine sikított a veszteség láttán. Pierre letépte magáról a babát, és kettészakította. Ahogy a baba szétvált előtte, úgy tűnt elő mögüle Jules a rá szegezett íjjal. A nyílvessző útnak indult, átütötte a fiú testét, és mélyen a falba fúródott.

Pierre összeesett, majd Jules Madeleine felé pördült, miközben újratöltött. Legnagyobb megdöbbenésére mégsem tudott végezni a boszorkánnyal, pedig mindennél jobban kívánta.

– Mi az Isten?!

A boszorkány felkelt, intett neki, hogy engedje le a fegyvert, és a kristály darabjaihoz sétált. Halkan szipogott, de nem a vállában égő fájdalomtól, hanem a kudarc lángjaitól. A lelkek erejével akarta feltámasztani a pestisben elhunytakat.

– Miért nem tudlak megölni? – kérdezte Jules.

Madeleine letörölte könnyét, mielőtt válaszolt volna.

– Tegraton kesztyűjét csak Tegraton viselheti. De találtam egy kiskaput. Létrehoztam az utódját, téged, aki felveheti. – Szembefordult Julesszal. – Emlékszel Marie-ra, a faludra, az ott élő emberekre? Mind hazugság. Emlékek, amelyeket én teremtettem, hogy gyűlölj engem, üldözz, és visszatérj hozzám a kesztyűvel, ha eljött az ideje. Azt hiszed, a te döntésed volt, hogy csak bűnözőkkel végzel? Én nem akartam ártatlan áldozatokat.
– Miről beszélsz?
– Nézz oda! – A széttépett baba irányába intett. – Egykor ilyeneknek adtam életet, de már nagyobb babákkal játszom.

Julesban megszületett a felismerés, és keserű epeként tolult fel torkába.

– Nem… Én igazi vagyok. Volt apám, volt anyám és szerelmem. Én születtem, nem teremtettek!

A boszorkány odalépett hozzá, és végigsimított arcán.

– Emlékezz.

Jules megrogyott a felvillanó képek súlyától. Madeleine utasítására nyitotta ki először a szemét már felnőtt férfiként. A boszorkány ráruházta a kesztyűt, és parancsba adta, hogy ne öljön ártatlanokat. Útnak indította a belé plántált emlékekkel Marie-ról, korábbi életéről, és az árulás gonosz tévképével, hogy vadássza le őt.

Az íjász a földön térdelt. Korábban Jules Ambelainnek hívták, de már nem tudta, ki valójában. Érezte a személyiségében végigfutó repedést, akárha kettéhasadna. Könnyek mardosták szemét, ezek első cseppjei a porba hulltak.

– És most mit teszel velem? – kérdezte Jules, és szinte remegett a vágytól, hogy Madeleine véget vessen szenvedésének, de a boszorkány nem tehette.
– Nem tudtuk befejezni a feladatunkat. – Pierre pillantott, majd leereszkedett az íjász mellé. – De újból megpróbáljuk.
– Ne tedd, kérlek!

Madeleine szíve majdnem meghasadt teremtménye fájdalmától, de ha vissza akarta kapni szeretteit, meg kellett tennie.

– Jules, azt akarom, hogy keress megszállottan, és közben csak a rá érdemesekkel végezz. És most elmondom, mire fogsz emlékezni.

Nem sokkal később Jules szorosan lovához simult a föléjük boruló fenyők árnyékában, háta mögött a zsugorodó LeBlanc várral. Kesztyűs kezével erősen markolta a gyeplőt a mélyről feltörő gyász hatására: Madeleine nem csak Marie-val közös jövőjüket döntötte romba, hanem megölte Pierre-t is. Jules megfogadta magában, átlövi a boszorkány szívét, ha végre utoléri.