Jenő úr kalandjai - 2. rész
Jenő úr felkészül
Miután Jenő úr visszaérkezett Tuskóvégfalváról a fővárosba, azonnal megszokott otthonos belvárosi lakásába sietett. A bérház kispolgári lakása, mit Jenő úr az otthonának nevezett, szinte puritán jelleget öltött minimalista berendezésével, és szinte semmi egyedi jelleget nem hordozott magán, kivéve Jenő úr szüleinek nagyméretű fényképét az egyetlen apró szoba falán.
Nagy szusszanással vetette bele magát legkedvesebb berendezési tárgya ölébe, egy divatjamúlt hatalmas karosszékbe, majd szemét lehunyva azon morfondírozott, hogy miképp közli a főnökével vidéki útja sikertelenségét. Amíg ezen törte a fejét, megcsörrent a szék melletti kis asztalon díszelgő telefon, amit nagy sóhajjal vett fel.
Még be sem tudott mutatkozni, máris hallotta Kos Elemér, a lap főszerkesztőjének és egyúttal a főnökének öblös, parancsoló hangját:
– Egy órán belül várom a kéziratát az asztalomra – és már bontotta is a vonalat.
Szegény Jenő úr homlokán vastag erekben kezdett az izzadság csorogni, hisz cikket nem sikerült rövid és ijesztő vidéki útján összehoznia, ám a parancs az parancs. Kézirat kell Kos Elemér asztalára. Nos, ha kell, akkor kell, dünnyögte Jenő úr, majd egy rövidke beszámolót kopogott le viharverte írógépén a kis kalandjáról, majd kabátját a karjába véve elindult a szerkesztőség felé.
Amint odaért munkaadó lapjának, a Kacsacsőr nevezetű magazinnak az épületéhez, a nem létező bátorsága is cserben hagyta. Remegve kullogott fel a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, majd nagy levegőt vett, és keresztet vetve belépett az oroszlán barlangjába. Az előtérben Rózsika a főszerkesztő mindenről is tudó titkárnője fogadta Jenő urat fülig érő mosollyal.
– Nocsak, nocsak. Előkerült a főnök liblingje is –mondta nem kis éllel, arra célozva, hogy Jenő úr nem éppen a legkeresettebb tollforgatók közé tartozott Kos Elemér noteszében.
Szegény hősünk eddig is hajszálon függő önbecsülése a felejtés mély dagonyájába veszett és hirtelen ötlettől vezérelve a táskájából elővarázsolt összeütött kéziratát Rózsika asztalára ejtette.
– Megkérhetném drága, hogy bevigye ezt a főnöknek? Ugyanis nekem sürgősen egy mellékhelyiség után kell néznem – próbált cinkosan kacsintani a titkárnőre, ami inkább egy grimasznak tűnt.
– Hogyne drága. Magának bármit –kacsintott rá Rózsika és ellibbent a főszerkesztő irodája felé.
Szegény Jenő úr valóban úgy érezte, hogy a szükség azonnal rátör, ezért a mosdó felé vette az irányt, de egy harsogó üvöltés megállította lépteit és a szívét.
– Jenő! Hozzám! Azonnal!
Még a bejárati ajtó üvege is beleremegett Kos Elemér hangjába, ugyanis ő követte el ezt a harci indulónak is megfelelő üvöltést. Jenő úr leszegett fejjel kullogott főnöke irodája felé és a félelemtől kissé remegve benyitott az ajtón.
Kos Elemér a nevének megfelelve leszegett vöröslő fejével és nagy szakállával, mint mindig, most is félelemmel telítette el Jenő úr gyengéd lelkét.
– Remekmű! Remekmű a javából, ha mondom – lebegtette meg hősünk kéziratát a levegőben.
– Mit tetszik mondani? – Célzott ennek a lehetetlen mondatnak az értelmére Jenő úr.
– Hát, hogy remekmű maga marha! – vette el a kis örömvirág szirmát hősünktől a főszerkesztő.
– Köszönöm kérem. Még soha nem gondoltam magamra, mint remekműre.
– Maga a marha, az írása lenne a remekmű! – zihálta lila fejjel a dühös Kos úr.
Jenő úrral madarat lehetett volna fogatni, olyan boldog volt, pedig olyan állatot nem sokat teremtett az Úr, amit meg mert volna érinteni.
– Ez a csodálatosan érzékletes és nyers leírás szinte egy teljesen új műfaj. Zabálni fogják az olvasók – célzott Jenő úr cikkszerűségére, amit vidéki kalandjairól gépelt le.
Kos Elemér a nagy tekintélyű főszerkesztő fel, s le rótta köreit az irodájában, és foghegyről odavetette Jenő úrnak:
– Csomagoljon maga zseni! Világ körüli útra fog menni.
– Mire kérem? – kerekedett ki a szeme a szerencsétlen Jenő úrnak.
– Mondom világ körüli útra, amit a lap fizet, maga meg ilyen leírásokat küld nekem kétnaponta a tapasztalatairól – nézett a manóméretűre zsugorodott Jenő úrra, és elmélázott kicsit önnön nagyságának képén, amit a jövő bizonytalan fénye rávetített.
– De kérem, én Tuskóvégfalvánál messzebb sohasem utaztam – morzsolt el egy könnycseppet Jenő úr a szeme sarkában.
– Most fog! –emelte fel amúgy sem alacsony hangját a főszerkesztő. – Pakolja össze a holmiját, váltson útlevelet és egy hét múlva jelentkezzen nálam. Addig kicsit promotálom a cikksorozatot a lapban.
– Igenis kérem – mondta sírós hangon hősünk és kihátrált zord főnöke irodájából.
Miközben hazafelé ballagott megszűnt körülötte a valóság. Ő és a világ körüli út. Nos, e két fogalom oly távol áll egymástól, mint az a bizonyos Makó a szentföldtől. Mi lesz vele? Hiszen még idegen nyelveket sem beszél, csak édes anyukájáét, és azt is csak ímmel-ámmal.
Az elkövetkezendő napokban Jenő úr annyira elfoglalt volt, hogy még enni is csak néha evett, akkor is csak megszokásból, Útlevelet készíttetett magának, valamint a könyvtárakat bújta különböző útikönyveket tanulmányozva, felkészülésképpen a nagy kalandra, ami rá vár. Különösképpen megrettentette egy Afrikai vadászkalandokról szóló könyv, amelyben olyan borzasztó fenevadakról volt szó, amiket eleddig csak a televízióban látott majdnem, ugyanis, ha egy hasonló szörnyeteget mutattak, ő mindig eltakarta a szemét. Mi lesz vele? Állandóan ezen rágódott. Hogy lesz ebből cikksorozat? Hiszen gondolataiban már úgy Bécs környékén fel fogja falni valami vadállat. Viszont itt a lehetőség a kitörésre kispolgári létéből. Világhírű utazó lesz, gondolta önnönmagát vigasztalva.
Elmúlt a félelmekkel és álombéli reményekkel teli egy hét, és Jenő úr halálra váltan kopogott be főnöke ajtaján.
