Prototípus
Szépirodalom / Novellák (371 katt) | Tumicz Krisztina |
2023.10.22. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/10 számában.
Tumicz Krisztina
Prototípus
– Nem tudom megérteni ezt a gonoszságot – valahol a világűr mélyén hangzik el a mondat.
Hallom, és nem tudom miért kell nekem az atomok rezgő részecskéi helyett ezt a mondatot hallanom. Az elhangzott szavak átfolynak a sötétség csendes falán, mint ahogy a porban mozgó cipőtalpak felpiszkálják a tüzet és a tűz ropogása felráz a békés álmomból.
Keresem a hang forrását.
– Nem tudom megérteni ezt a gonoszságot – ismétlődik.
Körülöttem a sötétség, mint a fekete motor olaja úszik, és benne az űr végtelen távolsága iszapos esőként ragad rá.
Figyelmeztetésként dörrenést küldök száguldva a málló csillagpor közé, forgószelet az óceánokra és villamos kisüléseket az űr minden irányába.
Süllyedek.
A moraj és bömbölés hangjai idővel megszűnnek. A feszültségem enyhül, de ekkor a sötét csendet ismét felkavarja az emberi beszéd:
– Nem kereslek már sehol, csak járkálok. Ezt csinálom most már nagyjából...
Összedől a csendből épült fal. Az üresség téglái kihullanak közüle. A számonkérő szavak a nyugalmamat százas szöggel deszkákba szögezik. Azt a keserves mindenit! Leereszkedem a szürkére meszelt földre.
Körülnézek.
Árnyékok vágtatnak a szemcsés sivatagon. Izom és vér, egy nyugtalan emberi lény formálja beszédre az ajkát.
Én vagyok a feje fölötti égbolt.
– Hiába várok rád? – félelmetes kopószeme majdnem felrobban.
Gitárjának húrjaira akasztja négy ujját. A lehulló porszemeket a karjáról szétfújja a levegőbe. Mire a haragom villámokat karcol a sáros földbe. A milliónyi földi prototípus közül az egyik hozzám kiált.
– Ki az? Hol vagy? – keresek rá újra.
– Nézd, itt vagyok! Már rég megszülettem – feleli.
– Milyen igaz, mégis sosem jutottál volna az eszembe!
Hajnali világok térképei rajzolódnak óvatosan ki az égen. Égitestek imbolygó árnyékai bujkálnak a hidegben, amikor a célt befogja csillagokkal átszőtt haragom.
– Olyant mondok, amit tudhatsz már – hallom.
Az ember felpillant rám, aztán vissza a gitárra és a tekintete megáll a húrjain. Odalent forró a levegő. Egy dallam tüze forrósodik az ujjbegyében. Nem akarok ránézni. Túlságosan élénk, felkavaró dalba kezd ez az emberi lény:
Valahol van valaki a számomra
Az élet ismétlés nélküli kombinációja
Nélküle a létem színtelen és zajtalan
Van, valaki a számomra esküszöm az égre
Veszem az adást, leplezem a csalódást és
Bámulom az eget, mint egy középiskolás
Mégis éjjel valami mindig felriaszt
A csillagom megint rossz irányba halad
Prototípus vagyok, akinek az a dolga
Az égre nézzen, és úgy gondolja
Egészen kedves lehet a mosolya
Tudom, hogy van valaki a számomra
Veszem az adást, leplezem a csalódást és
Bámulom az eget, mint egy középiskolás
Mégis éjjel valami mindig felriaszt
A csillagom megint rossz irányba halad
– Hallod-e? Most már az ölelésedre vágyom – szakítja szét az űr csendjét a prototípus hangja.
Valóban nekem mondja? Tűnődöm. Soha! Soha, gondolom magamban. Álljon fel és egyenesedjen ki! Győzze le a logika. Bánom is én, csak álmodjon ettől kevesebbet. Mit képzel ez a prototípus? Felperzsel a pimaszsága.
Besötétedik, aztán bumm, mintha repülőgépek csapódnának a hegynek. A kőlavina templomokat sodor el.
De az emberi lény énekel.
Látni akarja, vajon létre tudok-e hozni még valamit?
Repednek hidak. Szakadnak láncok. De a hangját követik mások.
Felnéz az ember az égre és így szól:
– Keresésnek vége.
Előző oldal | Tumicz Krisztina |