A majomlány (Kisregény 7/7)
VASÁRNAP
Hódmezővásárhely, 1893. június 9.
1.
VASÁRNAP
Hódmezővásárhely, 1893. június 9.
1.
Heves kopogtatás riasztotta fel nyugtalan álmából Jáhni Richárdot. Fáradtan kikelt az ágyból, belebújt papucsába és köntösébe, majd ajtót nyitott. Rődner Szilárd állt előtte.
– Beszélnem kell veled – mondta a detektívfelügyelő.
A hírlapíró betessékelte vendégét, majd leültek a nappali szobában.
– Két dolog miatt kerestelek fel – kezdte Szilárd. – Először is a zátonyra futott barátságunkról szeretnék beszélni veled. A húgom elmondta, eredetileg milyen céllal jöttetek hozzám a kapitányságra tegnap reggel.
Azzal elmagyarázta Richárdnak, korábban miért helyezte kilátásba ő és Endrey Gyula letartóztatását.
– Most, hogy tudod, a jó szándék vezérelt, remélem, már nem haragszol rám – mondta végül a rendőr.
– Fenyegetőzés helyett őszintének kellett volna lenned – vetette szemére az újságíró. – Igaz, akkor sem rohantunk volna azonnal a rendőrkapitány úrhoz – jegyezte meg –, de legalább nem neheztelek meg rád.
– Hibáztam – ismerte el Rődner. – Tanultam belőle.
– Jól van. Többet ne beszéljünk erről!
– Ez azt jelenti, hogy...?
Jáhni mosolyogva bólintott.
– Drága barátom! – kiáltott fel örömében Szilárd, majd boldogan megölelték egymást.
A detektívfelügyelő ezután rátért látogatásának másik okára:
– Átokházy nem sokkal a kórházba szállítása után belehalt súlyos égési sérüléseibe – közölte. Richárdot természetesen nem rendítette meg a bíró halála. Azt érezte, a bűnös elnyerte méltó büntetését. – Az új városháza toronyszobájában lezajlottakról még az éjjel beszámoltam a kapitány úrnak, ekkor már értesültem Lénárd haláláról – folytatta Szilárd. – A kapitány ezután értekezett a polgármesterrel, majd tollba mondta nekem, hogy mi kerüljön az ügy jegyzőkönyvébe. Eszerint a közveszélyes szökevény nekirontott az őt megtaláló Átokházynak. Foggal-körömmel tépte, marta, ahol csak érte, a bírónak végül azonban sikerült felülkerekednie, és végeznie az életére törő Eszterrel. A toronysisak és a -szoba ekkor már lángolt, a tüzet egy villámcsapás okozta. Lénárd a tűz elől menekülve szerezte későbbi halálos égési sebeit. A szörnyszülött holtteste pedig felismerhetetlenségig összeégett a helyiségben.
– Hőst akarnak csinálni egy közönséges gyilkosból, elképesztő! – bosszankodott Richárd. – Belegondolva nincs is ezen semmi meglepő. Lénárd egy köztiszteletnek örvendő, nagy hatalmú ősi família sarja volt, ráadásul komoly tisztséget töltött be. A botrány súlyos foltot ejtene a család becsületén.
– Van még valami, barátom – szólt Rődner. – A kapitány úr azt üzeni neked, hogy a saját érdekedben felejtsd el örökre az elmúlt éjszakát. Az újságban pedig a hivatalos álláspont jelenjen meg. Nagyon sajnálom – a detektívfelügyelő hangjában szégyenkezés csengett.
– Hazugságot nem teszünk az olvasóink elé.
– Csak nem akarod megírni a történteket?! – kérdezte aggódva Szilárd.
– Semmit nem hozunk le a lapban – válaszolta a fiatal zsurnaliszta. – De hiszem, hogy egyszer napvilágra kerülhet az igazság, és akkor mindenki megtudja, miféle ember is volt valójában Átokházy Lénárd.
– Innen a hullaházba megyek, Richárd, elkísérsz? – kérdezte a detektívfelügyelő.
– Igen, szeretném még egyszer utoljára látni Esztert. Gondolom, a testét nem adja ki a rendőrség a szülőknek.
– Nem – bólintott Rődner. – Még ma jeltelen sírba kell temettetnem, a boncolási jegyzőkönyvet pedig haladéktalanul át kell adnom a rendőrkapitány úrnak.
– Aki megsemmisíti azt – mondta tehetetlen dühében a kezét tördelve Jáhni. – A Matuscsák házaspárnak mit kell mondanod, Szilárd, hol a lányuk holtteste?
– Felsőbb utasításra nem adhatok róla tájékoztatást.
– Ezt a választ nem fogják elfogadni.
– Kénytelenek lesznek.
– Ha szabad, a cirkuszba is veled tartok. Gyorsan felöltözöm, és indulhatunk a kórházba!
2.
A két barát útja az épülő új városháza előtt is elvezetett. Az éjjeli toronytűz híre gyorsan elterjedt a településen. Ezrek gyűltek össze a főtéren, hogy a saját szemükkel lássák a lángok pusztításának mértékét. Közben azt találgatták, mi okozhatta a tűzvészt. S ahogy ilyenkor az lenni szokott, vadabbnál vadabb elméletek kaptak szárnyra.
Richárdék nem álltak meg bámészkodni, de a hírlapíró menet közben azért felnézett az ötvenhét méter magas toronyra. Megrázta a látvány. A toronyszoba teljesen kiégett, a sisak faszerkezete pedig elszenesedett. Jáhni látta azt is, hogy a pallérok megkezdték a károk felmérését, amelyek miatt több héttel el kell halasztani a pazar középület ünnepélyes átadásának napját.
– Elmúlt április elseje, Rődner detektívfelügyelő úr – fogadta bosszúsan a boncteremben a két férfit a rendőrorvos. – Noha egy döglött csimpánz boncolásra küldésén akkor sem nevettem volna.
Szilárd biztosította az aranykeretes cvikkert viselő doktort, hogy szó sincsen tréfáról, amit ő majomnak hisz, az voltaképpen egy testi rendellenességekkel született ember.
– Olvashatott róla a Vásárhely és Vidéke hasábjain – jegyezte meg Richárd.
– Ez akkor is egy majom, uraim – kötötte az ebet a karóhoz a szakember. – Nézzék meg, ha nem hisznek nekem.
Kétkedve a boncasztalon fekvő, letakart hullához léptek. Rődner felhajtotta a lepedőt, és attól, amit látott, teljesen elképedt.
– Ez itt Rebeka, a Kürschner Vándorcirkusz agyonlőtt csimpánza – mondta az ugyancsak megdöbbent Richárd. – Matuscsákék Eszter helyett az állatot adták át a két rendőrnek.
– De hát miért cserélték ki a holttesteket? Ők nem tudhattak a kapitány úr parancsáról.
– Csak egy magyarázat van erre: tévedtem, és Eszter nem halt bele a bíró lövésébe – válaszolta barátja kérdésére a hírlapíró, akinek egy pillanat alatt elmúlt a bűntudata. A detektívfelügyelő sem bánkódott tovább az ügyben tanúsított hanyagsága miatt. – Szilárd, azonnal beszélnünk kell a házaspárral!
Konflissal a cirkuszhoz hajtattak, de annak már csak a hűlt helyét találták meg.
– Pirkadat előtt szedték a sátorfájukat, és odébbálltak – tudták meg egy közelben lakó férfitól. – Úgy tűnt, valamiért nagyon sietős a távozás nekik – tette hozzá.
A barátok ezután özvegy Lugosi Józsefné városszéli házához kocsiztak. Az udvart és a düledező házat tárva-nyitva találták. Szétnéztek, az idős asszonyra azonban sem kint, sem bent nem bukkantak. A ruhásszekrény üresen ásított, ahogy az ütött-kopott sublót fiókjai is.
– Hajnalban egy fogat állt meg a ház előtt, az ablakból láttam – kezdte Richárdék érdeklődésére a szemközt lakó asszony. – Egy magas, derék férfi ugrott le a bakról. Beszaladt, majd kis idő múlva Lugosinét támogatva jött ki. Nehezen jár szegényke, tudják. Felsegítette a kocsira, aztán visszament az épületbe, ahonnét két batyuval a hóna alatt tért vissza. Felpakolt hátra, és „Gyí, te paci, gyí, te ló!”, elrobogtak.
– A szabályzat szerint jelentenem kell a rendőrkapitány úrnak, hogy Eszter él, majd meg kell tennem a szükséges intézkedéseket a felkutatásához – közölte hivatalos hangon Rődner detektívfelügyelő Jáhnival, miután megköszönve a segítséget elbúcsúztak a nőtől. – De most kivételesen megszegem az előírást. Eszter hivatalosan halott, vagyis a parancs úgy szólna, hogy holtan kerüljön kézre. Nem asszisztálok egy emberöléshez. Komolyan el kell gondolkodnom azon, hogy egy ilyen ügy után van-e egyáltalán értelme rendőrnek maradnom. – Tanácstalanul sóhajtott fel, hiszen a hivatásának élt. Kisvártatva így szólt: – Rebekát földeltetem el a majomlányként. Abban pedig bizonyos vagyok, hogy a Kürschner Vándorcirkusz a jövőben messze elkerüli a vidékünket.
– Mi lesz, ha a rendőrorvos elmondja a kapitánynak, hogy nem Eszter került a boncasztalra?
– Nem fogja, tartozik nekem egy szívességgel – nyugtatta meg a barátját Szilárd.
– Göröngyös úton, igaz, de az a titokzatos Hang a fejében elvezette Esztert az igazi családjához – mondta meghatódottan Richárd. Sajnálta, hogy a Hang eredetére nem derült fény. – Remélem, megsúgja a lánynak azt is, hogy nem kell a rendőrségtől tartaniuk. Boldogan éljenek, míg meg nem halnak, ezt kívánom nekik!
3.
Lassan kinyitotta a szemét. Háton feküdt egy kényelmes ágyon, feje puha párnába süppedt. Még soha nem érezte magát ennyire gyengének. Moccant egyet a takaró alatt, mire éles fájdalom hasított a mellkasába. Felszisszent. Hirtelen lónyerítés ütötte meg a fülét, mintha mozgást is érzékelt volna, testének ringását, zötykölődést.
– Felébredt végre! – hallott közvetlen közelről egy kellemes női hangot.
Oldalra fordította a fejét. Látta, hogy hárman ülnek mellette: két nő és egy férfi. Utóbbiban a cirkusz igazgatójára, míg az előbbiek egyikében nevelőanyjára ismert rá.
– Hol vagyok? – kérdezte erőtlenül.
– Itthon vagy, Eszterkém, a Kürschner Vándorcirkuszban – válaszolta neki az előbbi hang tulajdonosa. – Súlyosan megsérültél, de rendbe fogsz jönni.
– Ki... Ki maga?
– Galina vagyok, az édesanyád.
Nagyot dobbant a szíve. Érezte, hogy az asszony hangja csordultig van szeretettel.
– Ő pedig az édesapád – pillantott anyja a cirkuszigazgatóra. Nem hitt a fülének. Szembesítésükkor tanúsított viselkedése alapján erre az eshetőségre nem számított. – Biztosan rengeteg kérdésed van hozzánk – folytatta Galina –, ahogy nekünk is hozzád. Ígérem, mindre választ kapsz, amint újra megerősödsz. Mi ezentúl mindig itt leszünk veled. Most pihenj tovább, kincsem.
Lehunyta a szemét. „Nem kell félned senkitől és semmitől, boldog élet vár rád a szeretteid körében” – suttogta a rejtélyes Hang a fejében, majd nyugodt, szép álomba merült.
Vége
