Emberevő babakocsi

A jövő útjai / Novellák (567 katt) R. Harbinger
  2023.10.20.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/10 számában.

Akkorra erővel landoltam a frissen nyírt pázsiton, mint jófajta rodeós, amikor ledobja a vadló. Fájó hátsóm mégis eltörpült a felismerés mellett, hogy magába szippantott egy babakocsi!

Csak meg akartam nézni a bébit. Annyira édes volt kék szemével, szőke hajacskájával, majd jött az a vörös fény, és itt találtam magamat. De hol is pontosan?

Ahogy körbetekintettem, egy kaptafára készült házakat láttam, és elfogott a Pleasantville-érzés: a hely álmos amerikai kisvárosra emlékeztetett, ahol az újság a verandán hever korán reggel, a szomszédok köszönnek egymásnak munkába menet, és még a füvet is vonalzó mellett nyírják rövidre.

Feltápászkodtam, és megigazítottam szoknyámat, szemüvegemet, majd a telefon nullás térerejére meredtem. Magasba emeltem, hátha elkapok egy kósza hullámot. Nyavalyás iPhone!

Kétszer csengettem a legközelebbi házba, azután kopogtam. Ha őszinte akarok lenni, dörömböltem, ami már illetlenségnek számít, úgyhogy felejtsük el!

Nem felelt senki, ezért benyitottam. Rendezett bútorok, frissen takarított ház illata fogadott, köszönésemre azonban senki sem válaszolt. Miután üresnek találtam, átmentem a következő házba. Kiköpött mása volt az előzőnek, még a fényképeken mosolygó család is ugyanaz volt.

– Mi a franc?!

Körberohantam a földszinten, majd fel az emeletre. A hálószobában ugyanolyan piros kardigán hevert kiterítve, mint a szomszédban. A többi ház is kísérteties mása volt az elsőnek, ettől hisztérikus állapotba kerültem, és az utca közepére menekültem.

– Van itt valaki?! Segítsen valaki, kérem!

Ekkor tűnt fel, hogy a házak és a felhajtójukon álló zöld kocsik végtelenített másolatai vesznek körül.

Éjszakára behúzódtam az egyikbe, és a zuhany alá kucorogva próbáltam meggyőzni magam, csak álmodom. Idegességemben a sarokba hajítottam az ágyon heverő kardigánt, de ébredéskor ismét kiterítve hevert mellettem. Valaki járt a házban, és visszarendezte eredeti állapotába!

Kivettem egy golfütőt a ruhásszekrényből, és módszeresen átkutattam a házat. Senkit sem találtam, de az engem elborító borzongás miatt gyorsan távoztam, és az ütőt is vittem.

Úgy éreztem, egy helyben járok az ismétlődő környezet miatt. Gondoltam, megőrültem, álmodok, valami a fejemre pottyant, és kómába estem. Azután jöttek az elborultabb elméletek, mint az ufók vagy a mennyország.

Gondolataimból az utca végén álló vegyesbolt zökkentett ki. Üres parkolója kies pusztaként terült el ebben a végtelenített borzalomban. Előtte muzeális, mégis karbantartott üdítőautomata állt. Hatalmasat nyeltem a kóla gondolatára, és lábam magától vitt felé, amíg meg nem pillantottam a boltból kilépő öregurat. Hatvanas éveiben járhatott, bicegő lábát bottal támogatta.

– Várjon, uram!
– Még egy! – morogta az ég felé. – Hagyjon békén!

Elindult, mire elé szökkentem felemelt ütővel, de ő kinevetett.

– Na, állj félre az utamból, kölyök! – Ki akart kerülni, de ismét útját álltam.
– Várjon már! El kell mondania, mi a fene folyik itt! Hol vagyok, mi ez az egész?! Ki hozott ide, és ki csinálja ezt az egészet?! Mi az, hogy még egy?! Többen vagyunk?!
– Ha hagyna szóhoz jutni… – Nagyot pislogtam, erre ő folytatta: – És ha leeresztené az ütőt…

Ujjával félretolta, és leengedtem. Feltoltam szemüvegemet, úgy meredtem az öregre.

– Viszontlátásra – válaszolta, és oldalra lépett, de ismét elé vágtam.
– Várjon! Azt mondta, elmondja! – fakadtam ki, és ismét felemeltem rögtönzött fegyveremet.
– Először is, nem beszélek senkivel, aki ütővel fenyeget. Másodszor, nézz magadra, kölyök! Szerinted épelméjűnek tűnsz? És megjegyezném, nem ígértem semmit.

Elképzeltem ütő lengető, vérben forgó szemű énemet, és elszégyelltem magam. Égő arccal tereltem vissza elszabadult tincsemet a fülem mögé.

– Elnézését kérem. A nevem Molly Marcus, és nem tudom, hogyan kerültem ide. Nem láttam még más embert magán kívül, és csak felvilágosítást szeretnék kapni arról, mi folyik itt. Ez valami titkos kormány kísérlet vagy valami nagyszabású társadalmi teszt?

A kormánykísérlet is az elborultabb teóriáim közé tartozott.

– Nos, Molly, a nevem Andrew Gallagher, a harmadik a sorban. Nem mondhatom, hogy örülök az ismeretségnek, de ne vedd magadra, inkább csak a hely és az idő ellen van kifogásom. A feltételezéseid nagyon messze állnak a valóságtól. Elégedj meg annyival, mostantól ez lesz az új otthonod, és kérlek, most hagyj békén!

Hagytam elmenni. A járda egy pontjára meredtem, és próbáltam feldolgozni maradásom gondolatát. Kiválasztottam az egyik közeli házat, kifosztottam a hűtőt, és a mosogatóba tettem a tányért. Beálltam a zuhany alá, és mivel nem én fizettem a vízszámlát, közel negyven percig álltam alatta. A víz érintésére koncentráltam, hogy elszakadjak a szürreális városka gondolatától.

Másnap megtaláltam az este használt tányéromat a szekrényben, elmosva. Végiggondoltam: nem követhet valaki, hogy mindent helyre pakoljon az éjszaka folyamán. Meglepetésemre ruháimat levendula parfüm lengte körül, mintha imént fújtam volna be őket. Az érkezésemkor szoknyámba tört fű nyoma eltűnt. A ruháim szó szerint visszakerültek megérkezésemkor tapasztalt állapotukba.

A rejtélyek halmozódtak! Utáltam, amikor egy kérdés ott matatott az agyamban, és nem tudtam a választ. Felütöttem volna a Google-t, de most csak az öregre számíthattam. Felöltöztem, és lesátoroztam a bolt elé annak reményében, hogy arra jön. Nem tette. Csak másnap ütötte meg fülemet sétabotja jellegzetes kopogása. Az öreg megfagyott sóhajtásnyi időre, majd jött tovább. Alig nyitottam szóra a számat, rám szólt halkan:

– Ne!

Bement a boltba, bevásárolt, majd otthagyott. Fel tudtam volna robbanni a dühtől! Átkozott vénember! Miért nem hajlandó segíteni, hogy megértsem az itteni dolgokat?!

Reggel ellenőriztem, a vacsorára fogyasztott lassagne érintetlenné vált az éjszaka, de most amúgy is csokit kívántam. Semmilyen személyzet nem fogadott az üzletben, de kamerák voltak. Elgondolkodtam, vajon vannak-e a város más pontjain is. Valaki esetleg egy monitor előtt ül, és röhög, „Nézd már a szőke libát, csokiba fojtja a bánatát!”

Megálltam a pult előtt, és előkotortam a pénztárcámat, majd az öregre gondoltam. Az árut közvetlenül a szatyrába pakolta. Itt így mennek a dolgok? Felbontottam a csokit, és távoztam. Onnantól kezdve naponta beszereztem az édesség adagomat, ami ráadásul másnap reggelre újra ott termett a polcokon.

Az öreg kétnaponta bevásárolt, és mindig otthagyott szó nélkül, mígnem a sokadik alkalommal megállt mellettem. Mély sóhajjal jelezte beletörődését, és csak annyit mondott: – Gyere velem, kölyök!

Behívott házába, és leültetett a kanapéra, míg teát főzött. Gyors pillantással mértem fel a helyet, az újabb Pleasantville-imitációt.

– Nos, mit akarsz tudni? – kérdezte, és letette elém a csészét.
– Mi ez az egész? Hol vagyunk? Ki tette ezt velünk? Ki volt az a nő a babakocsival? Vannak itt mások is?

Gallagher elmosolyodott.

– Melyikre válaszoljak először?
– Elnézést. Ha ideges vagyok, sokat beszélek – mosolyogtam, és arcom ismét égett. – Haladjunk időrendben: ki volt az a nő a babakocsival?
– Joggal feltételezem, az a valaki nem nő, de nevezzük annak – kezdte nyájas angolsággal. – Egy magát Gyűjtőknek nevező társaságnak dolgoztam, és hasonló furcsaságokkal foglalkoztunk. Sikerült összeállítanunk egy profilt a nőről, és amikor megkezdődtek az eltűnések Cambridge-ben, utána küldtek. Csakhogy engem is elkapott, és bezárt ide. Ez a nő már hosszú ideje tevékenykedik a világban. Nagyjából százötven évre visszamenőleg tudtuk lekövetni a nyomait. Olyan hat évente kezdi újra a turnéját ugyanazokban az európai városokban.
– Hol vagyunk most?

Gallagher ismét mosolygott, és a teájába kortyolt.

– Legjobb lehetőségnek azt tartanám, hogy már nem vagyunk a Földön. Sokat gondolkodtam ezen az itt töltött éveim alatt, és a legújabb feltételezésekre kell hagyatkoznom, miszerint egy zsákuniverzumba kerültünk, amely apró féregjárattal csatlakozik a mi világegyetemünkhöz.
– Ez nem éppen új elmélet – ezúttal én mosolyogtam. – Fizika szakos hallgató vagyok, és ezt már régóta tanuljuk a Cambridge-i egyetemen.

Az öregember felvonta egyik szemöldökét, láthatólag sikerült meglepnem, és ettől megváltozott hangneme.

– Harmincöt éve vagyok itt, és ezalatt rájöttem pár dologra. Ez a zsákuniverzum teljesen zárt, nem tágul tovább, és az idő sem úgy telik, ahogy kellene. – Lenyelte az utolsó korty teát, és izgatottan dőlt előre, mint aki megkapta megfelelő hallgatóságát. – Biztosan észrevetted, hogy éjszaka minden visszakerül előző állapotába, kivéve minket. A gond az, hogy ez az univerzum elnagyolt. Egyetlen, huszonnégy órás hurokból dolgozik, és amikor éjfélt üt az óra, a sör visszakerül az üvegbe, ez a teafű pedig visszakerül a boltba.
– Arra utal, hogy ez a hely mesterséges? Ehhez rengeteg energia kellene, és olyan technológia… Ilyen még nem létezhet. Bár sok mindent megmagyarázna, például hogy a házak miért olyanok, mintha csak valaki vágólapozta volna őket.
– Vágólapozta?
– Igen, tudja, amikor valaki megrajzol mondjuk egy embert, majd vágólapra teszi, és sokszorosítja, hogy meglegyen a kellő létszám. Mondjuk egy rajzon vagy hasonlón.

Gallagher nagyon furcsán nézett rám, és valami balsejtelem kerített hatalmába, amit nem tudnék leírni.

– Magát mikor szippantotta be ez az izé?
– 2002-ben. Noha akkor még huszonhárom éves voltam. – Mindentudó mosolyt villantott, míg felvakartam államat a padlóról. Gyors fejszámolással megállapítottam, hogy itt csaknem ötször gyorsabban telik az idő.
– De amit mond, az azt jelenti, hogy…
– Folytasd! – sürgető mozdulatot tett, mint tanár a diákja felé.
– A zsákuniverzum önálló, ismétlődő tér-idővel rendelkezik. Ezek szerint szabályozzák a tachionok áramlását… Úristen, ez eszméletlen! – visítottam örömömben, majd elkomolyodtam. – De miért? Miért hoz létre valaki egy ilyen helyet ilyen feltételekkel?
– Ez az ideális kérdés, kölyök! – csettintett, mintha a lényeget kapisgálnám, pedig valójában kezdett felmenni bennem a pumpa ettől a megnevezéstől. – Az egész lényege, hogy itt öregedjünk meg, külső szemlélő számára gyorsan, a mi szemszögünkből lassan. Olyanok vagyunk, mint egy-egy két lábon járó energiaforrás. Ez a hely életben tart minket, miközben kiszívja az életerőnket, és táplálja megalkotóját: a nőt a babakocsival. Gondoskodik a rabok életben maradásáról is, ezért a kaja sosem romlik meg, és sosem fogy el. Van áram, van víz. Sosincs hideg, nincs nyár, nincs tél, nincs eső, sem hó. Minden nap egy verőfényes május 12-e. – fejével a bekarikázott naptár felé biccentett.
– Vannak mások is?
– Persze! Sok százan vagyunk, csak én élek ilyen visszavonultan. A többiek beletörődtek a dolgokba, és berendezték itteni életüket.
– Akkor miért hívott meg ide?
– Láttam benned a kitartást, ahogy mindig a bolt előtt vártál. Harmincöt évig próbálkoztam a kijutással, úgyhogy felismerem a makacsságot. Meg akarlak győzni, hogy fogadd el, nincs kiút.
– Figyeljen! – Itt elszakadt a cérna. Mit tehetnék, érzékenyen érint a rossz dolgok elfogadása. – Mindig azt hallgattam anyámtól, a fizika nem nekem való, és álljak ügyvédnek, mint a bátyáim! Azért is ellenszegültem, és egyetemre mentem. Már két éve nem beszéltem velük, és ha rájuk nem hallgattam, maga szerint hallgatok egy vénemberre, akit most ismertem meg?!
– Nyugalom, kölyök!
– Ne nyugtatgasson! – mély levegőt vettem, mielőtt hadarásba kezdtem volna. – Mondjon el mindent, de tényleg mindent, amit tud!
És elmondta. Hosszan ötleteltünk, és egyetértettünk abban, hogy a zsákuniverzumot fenntartó technológiának ott kellett lennie velünk. Gallagher minden házat átvizsgált az elmúlt tizenkét évben, de hiába. Biztos voltam benne, ha megtalálom a gépet, akkor kijuthatunk.

* * *

– Tessék! – Az öreg letett elém egy szelet csokit.

Oda sem néztem, úgy bontottam ki, miközben a kutatásait ábrázoló táblát bámultam. Kénytelen volt rekonstruálni őket, hogy le tudjam fotózni a telefonnal. Más szóba sem jöhetett, mert a papír, textil mindig visszanyerték előző napi állapotukat, és a jegyzetek mintha sosem léteztek volna. A telefon azonban máshogyan reagált az itteni körülményekre. Annak idején Andrewnak memorizálnia kellett a jegyzeteit, hogy folytathassa őket. Jó kis telefon ez!

Mélyről jövő köhögés zökkentett ki a koncentrációból. Az öreg az ajtófélfának támaszkodva fuldoklott.

– Minden rendben? – pattantam mellé.
– Persze, kölyök, csak kísérj fel a szobámba. Pihennem kell kicsit, ennyi az egész.

Nem csak ennyi volt. Köhögése rosszabbodott, ágynak döntötte, és el kellett őt látnom. Ötleteléseinket áttettük a hálószobájába, és csak akkor hagytam magára, amikor a gép keresésére indultam.

Próbáltam kiszámítani a gép helyét, ezért az univerzumunk szélén álló utcához autóztam. De mint mindig, ezúttal is árnyékra vetődtem.

Kiléptem az átvizsgált házból, és mély levegőt vettem, arcomat a hamis nap felé fordítottam. Hihetetlenül megtévesztő érzés árasztott el, amint bőröm szinte lepirult a napsütésben. Átkoztam ezt az egész illúziót, és abban a percben puszta kézzel téptem volna szét.

Felkaptam egy követ, és az utca túloldalán álló kert felé hajítottam, azonban az lepattant egy láthatatlan falról. Az erőmezőn lökéshullám gyűrűzött, és a szemben sorakozó házak képe fodrozódott.

– Szia, Molly! – köszönt rám Carol a szomszédból. – Ebből arra következtetek, még mindig nem találtad meg a kiutat.

Az évek alatt megismertem pár itt élőt, ő volt az egyikük. Amolyan családanya típus, aki isteni rizottót csinál. Sokszor rángattam át Andrewt vacsorázni. Igazi jó barátokká váltunk, nagyon kedveltem.

– Hogy van Andrew? – kérdezte.
– Egyre rosszabbul, de igyekszik nem mutatni. Megígértem neki, hogy kijuttatom magunkat. Ha orvoshoz vihetném, akkor talán rendbe jönne.
– Makacs fajta vagy, Molly – vállamra tette a kezét. – Maradj mindig ilyen!

Bement, én pedig visszaautóztam Andrewhoz.

– Megjöttem! – kiáltottam, közben felakasztottam a kabátomat. – Ez a tippünk sem jött be, úgyhogy ki kell találnunk valami mást! Egy kis ötletelés vacsora után?!

A csend miatt balsejtelem szállt meg. Felmentem az emeletre, és belestem Andrew szobájába. Békésen aludt. Odamentem betakarni, de a keze érintése hideg volt.

– Öreg? – megráztam. – Öreg? Öreg?!

Nem felelt.

Eltemettük, én pedig jobban zokogtam, mint amikor apát búcsúztattuk. Csak napokkal később vettem erőt magamon, hogy megnézzem az Andrew leveléről készült fotókat.

– Kedves Molly! – olvastam hangosan. – Érzem, eljött az időm, és sajnálom, hogy meg kell szegned a nekem tett ígéretedet, de megbocsátom. Azt kívánom, leld meg a kiutat, és menj el a Gyűjtőkhöz. Mondj el nekik mindent erről a helyről. Nem engedhetjük, hogy mások is erre a sorsra jussanak. Lányom helyett lányom voltál az évek alatt, és tudom, ha valakinek sikerülhet, akkor az te vagy. Sok sikert! Ui.: Visszaadtad a reményt. Köszönöm!

Ennyit a sírás abbahagyásáról! Végül összeszedtem magam, és fellapoztam a befotózott jegyzeteket. A tévedésünk úgy jött szembe velem, mint a gyorsvonat. Fejemet fogtam saját hülyeségünkön, majd a kabátomért rohantam. Mindent végiggondoltam az autóban: a zsákuniverzum forrásának középen kellett elhelyezkednie az egységes energiaellátás miatt, de nem az épületekben fogok rábukkanni.

A világunk közepén húzódó utcához hajtottam, majd elmozdítottam egy csatornafedőt. Felkészültem az arcomba vágó bűzre, de az elmaradt. Persze, látszat városhoz látszat csatornahálózat dukál!

Leereszkedtem a sötétbe a feszítővassal és egy lámpával. Lassan óvakodtam előre, és közben felötlött bennem mindenféle városi legenda a lehúzott krokiktól kezdve Stephen King piros lufijáig. Amikor piros derengésre lettem figyelmes, tényleg számítottam arra a hülye bohócra! Helyette azonban az annyira keresett szerkezet várt, csakhogy erőmező mögé zárták. Utólag belegondolva, logikusnak tűnt, hogy védjék valamivel.

Végigsimítottam a láthatatlan falon, majd rácsaptam ököllel, és sikítottam dühömben. Karnyújtásnyira jártam a megoldástól, és mégis mindennél távolabb. Hónapokon át tartó fejtörés és temérdek csoki elfogyasztása vezetett a megoldáshoz.

– Ez az! – kiáltottam fel a számításokból. – Nézd, Andy, sikerült! A mező áttörhetetlen, hacsak nagyon nagy energiát nem összpontosítok egyetlen pontjára. Mit szólsz hozzá? A baj csak az, hogy nem tarthatom nyitva a rést. A túloldalon rekedek, és rá kell jönnöm, hogyan hagyhatom el ezt a világot, különben egy aszott hulla lesz belőlem örök időkre elzárva. Viccesen hangzik, nem? De tudod, mit? Nem adtam fel egy percre sem, és ezután sem fogom. Velem vagy? – A fotelben ülő plüss maci hatalmas gombszemébe meredtem. – Holnap hazamegyünk.

Éjfél után kezdtem bele a szökésbe. Hajnalra már behúztam a magasfeszültségű kábeleket a csatornába, és lefektettem az erőmező elé. Az egyik pólust hozzáérintettem, míg a másikat a kezemben tartottam. Úgy gondoltam, az utcai világítás sem valódi világítás, de használhatom az erőforrását. Beismerem, akadt pár kérdőjel a tervemben.

Mély levegőt vettem, háromig számoltam, és a mezőnek nyomtam a kábelt. A szikrázó fényár világosságba vonta az alagutat. Napszemüveget kellett volna hoznom, vagy inkább hegesztőpajzsot!

Hasadék nyílt a kábelek között, mire átcsusszantam, és rövid időre minden elsötétült. Elővettem táskámból az uzsonnásdobozt, majd mellé ültettem Andy macit a visszatérő piros derengésben.

– Akkor kezdjünk neki!

Óráim maradtak kiismerni a gépet, mégsem kapkodhattam. Ha éjfélt üt az óra, Andy maci és mindenem visszakerül a helyére, vagyis étel és ital nélkül maradok. Végigvettem lehetőségeim tárházát csokimajszolás közben, a teljes áramtalanítástól kezdve a gép szétveréséig. Tetszett az utóbbi gondolat, csakhogy nem akartam megkockáztatni, hogy mindenkit megsemmisítsek, ha szakadást okozok a zsákuniverzum falán. Levettem kardigánomat a meleg miatt. Úgy éreztem, sehová sem haladok, csak törölgettem homlokomról az izzadságot.

– Van valami tipped, Andy? – dőltem hátra szusszanásnyi időre. – Nincs? Nem vagy valami segítőkész.

Izzadtságom a szemembe csorgott, és ekkor hasított belém a kérdés: miért izzadok? Feltűnt nehezebbé vált légzésem, és azonnal átláttam, a gép körüli energiamező mindkét irányba áthatolhatatlan még a levegő számára is. Nem gondoltam, hogy rövid időn belül az éjfél lesz a legkisebb problémám.

Igyekeztem elzárkózni a fulladás gondolatától, és megacélozni magamat. Remegő kézzel törölgettem homlokomat, és benyomtam egy olvadt csokit.

– Szerinted sikerül, kölyök?

Az utóbbi időben sokat hívtam így Andy macit, de bármit megadtam volna, ha az igazi Andrew mellettem áll, és tőle hallom e szavakat.

Nyirkos kezemmel az egyik vezérlőhöz nyúltam, ami megrázott, és ennek következtében piros fény burkolt be. Kezdtem átlátszóvá válni, és szinte zsigereimben éreztem az utazás kezdetét. De nem Andy maci nélkül!

Felé kaptam, és a fény őt is elragadta. A következő dolog, amit éreztem, a hideg beton érintése az arcomon. Hópelyhek ereszkedtek le a maci és közém.

– Te?! – csattant fel a rémálmaimban kísértő hang.

A babakocsit tologató nő előtt feküdtem. Fiatal fiú állt közöttünk, akit minden bizonnyal Pleasantville következő lakójának szánt.

– Fuss! – üvöltöttem, majd felkaptam Andy macit, és menekültem.

Visszapillantottam a nő kéken izzó szemébe, és egy életre bevéstem emlékezetembe.

* * *

– Megígértem, hogy eljövök magukhoz – mondtam a velem szemben ülő nőnek, aki végig kimért angolsággal ült, beszélt, és lélegzett. Épp csak négy órai teát nem fogyasztott a beszámolóm alatt. Vérlázítóan arisztokrata viselkedése ellenszenvessé tette.
– Nos, Ms. Marcus, el sem tudja képzelni, mennyire sokat segített. Külön köszönet illeti, hogy fényt derített eltűnt társunk hollétére.

Némán bólintottam, merev tartásom mit sem enyhült.

– Miért ilyen szomorú, Ms. Marcus? Ön az első, aki kijutott onnan. Büszkének kellene lennie intelligenciájára és kitartására.

Nem éreztem büszkének magam, és most először bántam a fene nagy kitartásomat és makacsságomat. Nem hiányoztam senkinek a kint eltelt másfél évben, de nekem hiányoztak Carol és a többiek. Vissza akartam menni!

Előző oldal R. Harbinger
Vélemények a műről (eddig 5 db)