XIII.LFP.K - Alex
„A világ feletti kontroll egy illúzió, amivel takargatjuk a végítélet eljövetelét. De a reménység ereje mindig utat tör magának, mert az élet lüktetését nem lehet csak úgy elfelejteni.”
Már az idejét se tudom, mikor történt a baleset. Egy ideig striguláztam a napokat, mint egyetlen túlélő, aztán beleuntam. Amúgy is egybefolyt minden, szóval nem kínoztam magam az idő múlásának számolgatásával. Volt éppen elég bajom. Főképp, hogy túlságosan messze voltam az anyabolygómtól. Talán száz millió kilométer is lehetett már a távolság, de kit érdekelt már. Nem volt jelentősége, ahogyan a striguláknak se. Csak tettem a dolgomat.
Az emberiség létezésének van kezdete, és van vége. Csak erről nem akartunk soha tudomást venni. A halhatatlanság kulcsát a Földön kívül próbáltuk megtalálni, mert az anyabolygónk haldoklott, pedig régóta tudtunk róla, hogy a technológiánkkal is magunk alatt vágjuk a fát. Az időjárási anomáliák csak a vég kezdetét jelentették. Globális fertőzések tizedelték a vízi élővilágot, ami felerősítette a műanyagszennyezés miatti tömeges kihalásokat. A Föld vasmagja is mozgásnak indult, és legyengült bolygónk mágneses védőpajzsa. Ezután a nap éltető sugarai megmutatták gyilkos erejüket. Bár pár nap alatt átpolarizálódott a Föld két sarka, mégis milliók haltak bele a sugárzásba. Mondhatni megfelezték a modern civilizációt.
A nemzetek elkeseredett voltak és éhesek. Az emberiség bőre fekélyes volt, sebekkel teli. Az amerikai és az európai űrhivatalok összedobták, amilyük volt. Készültek ezekre az eshetőségekre, és meg is volt rá a végső forgatókönyvük. Pár bőkezű támogató is beletett ezt-azt a pénzeskosárba, de a „külsősök listája” – ahogy elneveztük őket – szigorúan titkos volt.
Reménykedtünk benne, hogy talán a szomszédos bolygó majd otthont nyújt, csak egy kicsit át kell szabni az arcát. Aztán jöhetünk mi, emberek, akiket kiköpött a Föld. Akik nem nyugodtak bele a vereségbe.
Még az ezredfordulót követően hidegháborús fegyverkezés alakult ki néhány nagyhatalom között. Ázsiai mérnökök, akiket „besoroztak” akaratuk ellenére, megalkottak egy szuperfegyvert. Ez a dolog képes volt gigászi erejű energianyalábot kilőni, mely hatósugara több ezer négyzetkilométeres területen fejti ki a hatását, és akár a Föld vasmagjáig is le tudott hatolni. Pusztító földrengéseket akartak vele előidézni, hatalmas szökőárakat, melyek eltörlik még a legnagyobb városokat is. Végül teljesen más szerepet szántak neki, és létezésüket ez után hozták nyilvánosságra. Két módosított ágyút készítettek, és a Mars két holdjára telepítették. A Phobos és a Deimons pályájuk alatt folyamatosan bombázták a Vörös Bolygó szilárd kérge alatti folyékony belső magot. Nagyjából tíz év alatt beindult a körforgás és a mágneses mező felerősödött. Bár nem volt akkora ez a pajzs, mint a Földé, mégis védelmet nyújtott a káros sugárzásokkal szemben. Ezzel előkészítették a további lépéseket. Egyvalamit nem osztottak meg az ágyút kifejlesztő mérnökök, mégpedig azt, hogy az energiát honnan vette a szörnyetegük. Sokan ellopott földönkívüli technológiával magyarázták, némelyek pedig isteni erővel érveltek.
„Az utolsó menedék”, így nevezték el a küldetésünket. Három hónapon belül felküldték az előőrsöket, amik a terraformáló biológiát és a kémiai anyagokat tartalmazták. Rá egy hónapra indultak a marsi élethez szükséges modulok és egyéb felszerelések. Aztán jöttünk mi, a bátor asztronauták. Tisztában voltunk vele, hogy nem retúr utazás lesz. Csak odáig szólt a jegyünk. A szerencse némileg mellénk szegődött, mert a plazma hajtómű kifejlesztése a végére ért. Segítségével tizenhárom hét alatt elértük a célunkat kilenc hónap helyett, de már a második héten elvesztettük a kapcsolatot a földi irányítóközponttal. Sose tudtuk meg, mi történt pontosan. Jake, a másodpilóta szerint a „Szárnyalók” álltak a háttérben. Ők amolyan vallási fanatikusok, akik nagyon messzire mentek a merényletekkel. A pokol követeinek vallották magukat, és állandóan felrobbantottak valamit. Jake egyik jóbarátja is csatlakozott hozzájuk. Egyszer megemlítette Jakenek, hogy a rakétakilövő állomásoknak pusztulniuk kell, mert a megváltáshoz lefelé vezet az út. Valószínűleg innen sejtette kollégánk az elkövetők kilétét. Az utolsó menedék képes volt az irányítóközpont nélkül is elvégezni feladatát, így vettünk egy nagy levegőt, és feszült csendben folytattuk az űrrepülést és a munkát.
A baleset után csak a labor maradt egyben, és a mellette lévő lakó modulom. Pontosan ott tartózkodtam, mikor megrázkódott a környék. Éreztem, hogy nagy a baj, mert az ablakból is látszódott, mi történt. Hatalmas lángokat láttam. A robbanás szinte mindent felemésztett. Rajtam kívül. Hiába a magunkba vetett hit, az elszántság és a remény, lefújták a meccset. Vagy ahogyan Carl, az építészmérnökünk mondogatta, ha elromlott valami: Lefőtt a kávé, haver! Egyvalami vigasztalt, mégpedig maga az égés. Bőséges oxigén és nitrogén termelődött a felszínen. A tűzhöz pedig oxigénre van szükség. Csak én éltem meg ezt a gyilkos, mégis éltető látványt. Mint egy kihalásra ítélt faj utolsó képviselője, úgy éreztem magam a könnyeim között.
Legalább a terraformáló baktériumok becsületesen tették a dolgukat, és termelték az oxigént. A tudósok régóta sejtették, hogy a Földön nagyrészt ezeknek a parányi „munkásoknak” is köszönhettük az őslégkört, és az Antarktisz olvadó sapkája alatt lelték meg őket. Édesapám annak a kutatóállomásnak volt a vezetője, akik felfedezték, és a tenyésztésükbe kezdtek. Csak abban nem voltak száz százalékig biztosak, hogy Marson is tenni fogják a dolgukat. De tették, nem is akárhogyan! Az érkezésünk után egy évvel már hetekig tartó esők áztatták a Mars kiszáradt homokját. Ismét tavak és folyók hálózták be az évmilliók óta kiszáradt medreket. Az amerikai űrhivatal már évekkel ezelőtt műholdakat küldött a Marsra, hogy ózonnal dúsítsák a felsőbb légkört. Segítségükkel a marsi kaotikus időjárás stabilizálódott. Egyszerűen felturbóztuk a teremtést. Kár, hogy apám ezt már nem élhette meg.
Az én feladatom a marsi esőzésekből visszamaradt víztömegek „benépesítése” volt. Ez annyit jelentett, hogy a földi élet kialakulásához hasonlóan módosított szerves anyagokat és egyéb alkotóelemeket injektáltam a kezdetben vörösiszapra hasonlító folyókba. Ezzel megalkotva az éltető flóra alapjait, aminek virágzásához nem volt szükség évmilliókra, mint a Föld esetében. Szerencsére a Mars homokja alatt sokkal több ásványi anyag volt, mint ahogyan a megelőző mérések mutatták.
***
A legnagyobb előnevelő-hangárban apró rovarok zümmögtek a tavak felett, és kisebb-nagyobb halak úszkáltak a vízinövények között. Látszólag jól érezték magukat. Minden reggel kinyitottam nekik a felső védőburkot, és beengedtem az addigra már belélegezhető marsi levegőt. Eközben mardosott a magány. Teljesen magamra voltam utalva. Harminc év telt el a baleset óta, de nem telt el nap, hogy ne gondoljak a legénység tagjaira, vagy apámra. Az ember társas lény, ezt egy életre megtanultam.
Apám egyszer mesélt egy történetet. Imádtam kölyökként hallgatni, ahogyan sztorizgatott. Elmondta, hogy fiatal korában tagja volt egy amatőr író társaságnak, akiket találóan „Lidérceseknek” hívott. Egyszer ez a kis csapat meghirdetett egy novellaíró pályázatot, ahol a Marsról és az ott élő békákról kellett írni egy történetet. Ekkor az öregemnek könnybe lábadt a szeme. Látszódott az arcán, hogy érzékeny témához érkezett. Miután folytatta, kiderült, hogy nem tudta időben befejezni az írását, mert időhiánnyal küszködött. Apámat akkoriban felemésztette a végeláthatatlan tennivalók óceánja. Ezért úgy döntöttem, hogy az ő emlékére előrébb hozom a békák „felélesztését”. Valószínűleg a társaim ellenezték volna, hogy átírom a forgatókönyvet, de nem kellett számot adnom már senkinek, mit miért csinálok. Többféle fajt is tenyésztettem a keltetőakváriumban, és pár hét után az ebihalakat beleengedtem a legközelebbi tóba. Idővel békakuruttyolás törte meg a marsi csendet, amit addig csak a rovarok zümmögése töltötte ki valamennyire. Ezután minden estét annak a marsi tónak a partján töltöttem. Közben néztem az eget, számoltam a csillagokat és merengtem, mi lehet a Földdel.
Aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott. Egyik este éppen aludni próbáltam a békás-tó partján, amikor hirtelen elcsendesedett az élővilág. Felültem és körbe néztem, mi történhetett. Láttam, amint a tó közepéről úszik valami kifelé. Meglepetésemre egy hatalmas béka mászott ki a partra. Testét színpompás és világító csíkok borították, fejéből vékony drótféleségek futottak egyenesen a hátába. Olyan volt, mintha egy cyberpunk magazin címlapjáról ugrott volna le. Fehéren világítós szemével rám nézett. Nem tudtam, mit tegyek, miközben földbe gyökerezett a lábam. Ekkor megszólalt a béka a maga rekedtes, földöntúli hangján: Köszönöm, fiam! Ezután visszaugrott a vízbe, és eltűnt. Két perc múlva megrengett a környék. Egy békafej formájú űrhajó emelkedett fel a tó közepéből, tele apró fényes pontokkal. Egyenesen az ég felé vette az irányt. Ez volt az utolsó űrhajó, amit a Vörös Bolygón láttam.
Mai napig nem tudom, mit gondoljak. Mit láttam? Idegen volt, vagy apám valamiféle kivetülése? Talán hallucináltam, nem tudom. Csak azt tudom, hogy vannak csodák az életben. Hogy történnek dolgok, melyekre nem biztos, hogy kell magyarázatot adni. Csak elfogadni, és szívünkbe zárni életünk végéig. Azt nem tudom, mit hoz még a sors számomra, de nekem feladatom van. Nem adhatom fel. Folytatom a terraformálást, amíg az erőmből telik. Azt a tavat pedig apám után Alexnek neveztem.
***
– Houston… Houston... Megerősítem a műholdak adatait... A Mars felszínének egyharmadát összefüggő víztömeg borítja… A letapogatók szerint csak úgy virágzik az élet odalent!… A szárazföldek nagy részét sötétzöld és szürkés vegetáció borítja… Komplett felhőrendszereket is észlelünk… Káprázatos a látvány… A terraformálás sikerrel járt!... Kérek engedélyt az utolsó menedék felkutatására…
– Itt Houston… Az engedélyt megadom!...”
