XIII.LFP.K - Kinek a pap, kinek a béka
Nevezés a XIII. Lidércfény pályázatra – komoly kategória
Katapultáltam a kabinom ajtaját, majd beleugrottam a derékig érő vízbe. Igyekeztem minél messzebb jutni a füstölgő járműtől. Minden lépésért meg kellett küzdenem az iszapos talaj ellenében, de sikerült kijutnom. Megkönnyebbülten sóhajtottam, mire kuruttyolással felelt valaki. Megtaláltam a meglehetősen nagy békát egy vörös kövön, amint engem bámul guvadt szemével és újra felbődül.
Hátrafésültem a szkafander sisakját, és megcsapott a mocsárszagú levegő. Ellenőriztem koordinátáimat a szemlencsémen, ami még mindig baromira viszketett. Nem díjaztam a beültetését, de csak hasznát veszem majd.
Az adatok szerint csak nyolcszáz méterrel vétettem el a landolási pontot, ami egész jó a körülményeket tekintve.
Elhagytam a mocsaras erdőt, és felkapaszkodtam a közeli dombra. A ritkás levegő fakó égboltja alatt kék, végtelen algafarm terült el. Ilyen kiterjedésben csak szimulációkon láttam; a valóságban teljesen lenyűgözött az oxigén termelő, termést is biztosító agrikultúra.
A lencsém piros csíkkal mutatta az irányt, ami áthaladt az algamezőn.
– Akkor vágjunk bele!
Két óra gyaloglást követően Kálimera feltűnt a horizonton. A kolónia leginkább a régi western filmek városaira emlékeztetett, csak nem fából épültek a házak, hanem üvegszálas kompozitból. A terraformálást megelőző homokviharokhoz méretezték szívósságukat, de ez mára értelmét vesztette.
Egymásba csengő kuruttyolás ütötte meg a fülemet két ablakpárkányon üldögélő békától.
Ezek mindenhol ott vannak? – futott át rajtam a gondolat.
Idomait kiemelő szoknyát viselő nő lépett ki az egyik erkélyre. A régi madámok jutottak eszembe a vadnyugati ivók korából az általa viselt stílusos szerelés miatt. Intettem neki, de még csak bólintásra sem méltatott.
Szinte már vártam, hogy felnyerítsen egy korláthoz kötözött ló, de vágyamat lelombozta a Mars felszínére felkészített homokfutó. Ennyit a nosztalgiáról…
Copfos, szőke kislány állta utamat. Békát hordott a vállán, és mindentudó pillantással mért végig.
– Szia – törtem meg a csendet. – Hogy hívnak? A nevem Karl Schwarz, és azért jöttem…
– Pszt! – mondta a kislány ajkára szorított ujjal. – Kövessen!
A békája hangosan biztatott, majd a lány távozott. Tisztes távolból követtem, mert az igazat megvallva, kicsit sem volt para egy békás, halál nyugodt kislány a marsi csend kellős közepén!
Besétált egy házba, amelynek tetején szélvitorla kelepelt halkan, akár a régi szélmalmokon. Odabent hűvös levegő fogadott a csendesen zümmögő légkondicionálónak hála. Alóla szúrós pillantású indián férfi meredt rám egy asztal mögül.
A lány az öreg mellé lépett, míg az hellyel kínált. Leültem a matuzsálemmel szemben, és csendben figyeltem őket. Rájöttem, nekem kell kezdeményeznem.
– A nevem Karl Schwarz, és a földi kormányokat képviselem. Fontos üzenettel érkeztem Önökhöz. Beszélhetnék a vezetőjükkel?
Válaszul a férfi oldalra biccentette a fejét, és pislogott. A lány még ennyit sem tett. Kezdtem kínosan érezni magam.
– Nézzék, ha tudtam volna, hogy nem beszélik a nyelvet, hozok fordítógépet.
– Pontosan értjük, amit mond – nyugtázta a férfi. – Azt várjuk, hogy belekezdjen.
– Ó! Elnézést! Nos, nagyon régen nem beszéltek már egymással a népeink. Nem tudom, nevezhetjük-e még egy népnek a kettőt. A Földön uralkodó helyzet megkívánta a személyes küldöttséget. A túlnépesedés és a klímaváltozás túlnőtt rajtunk, és a népesség számára elengedhetetlen, hogy új területeket találjunk.
– Miért nem költöznek a hatalmas óceánok mélyére? Ott lenne terület bőven, és élelem is, ha megfelelően megmunkálják a környezetet.
– Számos víz alatti város létezik, de túl költséges a kialakításuk.
– Költségek?! Az űrutazás nem költséges?! Másik bolygóra telepíteni embereket nem költséges?!
Kezdett felidegesíteni az öreg.
– De, azonban míg azok a városok csak elodázzák a problémát, a terraformált Mars végleges megoldást jelenthetne. A kutatók úgy vélik, pár száz év elég lenne, hogy a Földet újból lakhatóvá tegyék, miközben a népesség biztonságban lenne a Marson. Gyakorlatilag terraformálni akarják a Földet, hogy visszaállítsák eredeti állapotába.
– Hm.
A beszélgetés megfeneklett. Meredten figyeltem a férfit, majd a kislányra pillantottam, akiről semmilyen érzelmet sem tudtam leolvasni. Ezt követően a béka gülü szemébe bámultam, mielőtt teret engedtem volna célratörő énemnek.
– Nézze, idejöttem, nem kis utat megtéve, hogy találkozzak a vezetőjükkel. Gyakorlatilag könyörögni küldtek, és hajlandó vagyok térden csúszni Ön előtt a Föld népeinek érdekében. Erre valahogy… Nem is tudom! Cseppet sem érdekli magukat, hogy besétál egy idegen a városukba? Az sem érdekli, van-e fegyverem?
– Tudjuk, hogy nincs.
– Honnan?
– Mert könyörögni érkezett, ahogy említette. A könyörgőkre nem vet jó fényt, ha fegyvert hordanak maguknál.
– Ezt csak most árultam el.
– Való igaz.
Matuzsálem az idegeimen táncolt.
– Nézze – előredőltem, kezemet összekulcsoltam az asztalon –, maga az itt élők vezetője…
– Nem vagyok.
Nagyot sóhajtottam, és próbáltam nem felrobbanni az eddigi időfecsérléstől.
– Akkor megmondaná, hol találom a vezetőjüket?
– Meg.
– Szuper! És el is vinne hozzá?
– Nem.
– Mi az, hogy… – nyeltem egyet. – Miért nem?
– Mert a vezetőnk nem itt él, és én már nagyon öreg vagyok. Léa fogja elkalauzolni.
– A kislány?
Léa megrántotta arcát, és ez volt az első érzelmi megnyilvánulása.
– Higgye el, nem talál nála jobb vezetőt!
– Indulhatunk? – mutatott az ajtóra Léa.
A lányra pillantottam, majd az öregre, és úgy éreztem, megvezetnek. Kénytelen-kelletlen álltam fel székemről, és közben le sem vettem szemem a férfiról. Az öreg bátorítóan bólintott, majd az ajtó felé intett nyitott tenyérrel.
Mire kiértem, Léa már a homokfutóban ült, és rezzenetlen arccal bámult maga elé.
– Ez most valami vicc?! – hördültem fel.
– Most találkozni akar vele, vagy sem?
Fújtam egyet, azután beszálltam a járgányba. Bekötni sem tudtam magam, amikor Léa gázt adott, és kilőttük magunkat. Szót sem szóltunk egymáshoz egész úton, bár többször is felé fordultam. Nem beszélgetni akartam, hanem próbáltam rájönni, hogy tud a vállán maradni a béka ilyen sebességnél.
Alga mezők között suhantunk a poros úton, egyik domb következett a másik után a hegyvonulat előtt, és minden alkalommal a levegőbe ugrattunk.
– Lassabban is mehetünk! – jegyeztem meg. – Szeretnék egy darabban odaérni, ha nem haragszol.
Igyekeztem jelezni hangommal, kettőnk közül én vagyok a felnőtt, és az lesz, amit mondok. Erre Léa lemondóan sóhajtott, és visszavett a sebességből.
– Úgyis mindjárt ott vagyunk.
Átkeltünk az utolsó dombon, és megálltunk a hegy előtt. Léa kiszállt, és egy hasadék felé indult.
– Biztos arra kell menni? – kérdeztem.
Megtorpant, visszafordult, és fejét oldalra biccentette. Érdeklődve figyelt, tekintetét felnőttes bölcsesség járta át.
– Én ráérek.
Kiszálltam, és követtem. Már régen túl voltam azon, hogy kalandnak fogjam fel a küldetést, de próbáltam magamba szállni. Ha eddig eljutottam, semmi sem állíthat meg!
Por csapott az arcomba a hasadékban. Léa megállíthatatlanul tört előre békájával a vállán, miközben azon filóztam, mit keres idekint a marsi kolonisták vezetője.
– Megérkeztünk – mondta a lány egy barlang előtt, majd belépett.
Követtem a sötétbe, és hirtelen minden kivilágosodott. A falon megtelepedett kristályok nappali világosságba vonták a járatot. Léa rendületlenül haladt tovább, míg én a kristályokkal voltam elfoglalva. Teljesen lenyűgöztek, hiszen a méretük alapján idősnek kellett lenniük, ráadásul nem hallottam még olyan kristályokról, amelyek ilyen erős fénykibocsátással bírtak volna. Biztosra vettem mesterséges mivoltukat.
A járat nagyobb barlangba torkollott, amelytől parányinak éreztem magam. Hatalmas, faragott kőoszlopok tartották a sötétségbe vesző mennyezetet a legalább száz méter széles és annál is hosszabb teremben. Tövükben egész kristálybokrok szolgáltatták a fényt, és ezzel körbevették a középen elterülő medencét.
Léa odavezetett a sötétzöld vízhez, és megállt jó pár lépésnyire, miközben nyitott tenyérrel előre tessékelt. Békája visszhangot vert kuruttyolásával.
Nem értettem, mit akar. Talán ússzak egyet?
– Üdvözöllek, Karl Schwarz! – Felkaptam fejem a termen végig dübörgő hangra, és a forrását kerestem. – Régóta vártam már, hogy személyesen beszélhessünk. El sem tudja képzelni, milyen régóta.
– Öhm… – Köhögtem. – Akkor mit szólna, ha valóban személyessé tennénk a beszélgetésünket? Én is örülnék, ha szemtől szemben zajlana.
Pár másodperces csendet követően egy béka szökkent ki a medencéből. Fekete szemével rám bámult, majd hangosat kuruttyolt. Úgy éreztem, ez csak valami vicc lehet, vagy a béka fene mód jó érzékkel rendelkezik belépők terén.
– Ez nem vicc – dübörgött a hang.
Ezúttal nem kintről érzékeltem, hanem a fejemben hallottam, és mindeközben a béka meg sem moccant.
– Na ne!
– Hadd mutatkozzam be: a nevem Vongo.
– Hogy az a rohadt élet! – kiáltottam föl, és hatalmasat szökkentem hátrafelé. Azt hittem, megbolondultam.
– Nyugodjon meg, kérem. Engedje meg, hogy elmagyarázzam a dolgokat! Igen, én egy béka vagyok. A Marson születtem nagyon-nagyon régen, én vagyok az itt élők vezetője, és azért jött ide, hogy velem tárgyaljon.
Kővé váltan hallgattam, és átfutott agyamon, ha megcsókolom ebben a szürreális rémálomban, akkor hercegnővé válik-e.
– Nem változom hercegnővé! – dörmögte ellentmondást nem tűrő hangon.
– Bocsánat.
– Csak hogy tisztán lásson, a Mars már lakott volt, amikor ideküldték az első szondákat az algatelepeikkel. Már akkor mi laktuk, mielőtt a fajuk lemászott a fákról. Városokat építettünk meg ehhez hasonló szentélyeket.
Azzal a két cuki tappanccsal? – tettem fel a kérdést magamban, mire Vongo felemelkedett, és odalebegett hozzám.
– Nem azokkal, hanem az elménkkel.
Kezdett nagyon elegem lenni a gondolatolvasásból. Hátrányos helyzetben éreztem magam, és bizarrnak találtam, hogy egy béka a társalgó partnerem.
– A mentális képességeink messze meghaladják az emberekét. Tárgyakat mozgatunk az akaratunkkal, gondolatot olvasunk, előre látjuk a jövőt, gyógyítunk, és ritkán nagy távolságokat szelünk át a térben. Maguk teleportálásnak nevezik. Amikor a bolygót természeti katasztrófa fenyegette, felfüggesztettük létfunkcióinkat, mert tudtuk, az emberiség egy nap idejön, és ránk talál. Felébresztettek bennünket, és azóta mutatjuk az utat számukra.
– Maguk teremtették a vihart.
Felidéztem magamban a kutatók szavait a Mars körül tomboló megmagyarázhatatlan ionviharról, amely csaknem ropogósra sütött a kabinnal együtt.
– Így van. Az oka a Földön maradt emberiség. Az itt élőkkel kialakítottunk egy szimbiotikus kapcsolatot, de ha a többiek idejönnének, akkor ez véget érne. A földieket más célok vezérlik. Elpusztítanának bennünket, és pár évszázadon belül a Mars végleg lakhatatlanná válna. Ezt nem engedhetjük meg.
– Nem tudhatják előre. Meggyőződésem, hogy a fajaink tudnak egymás mellett élni.
– Ne feledje, látjuk a jövőt. Emlékszik még rá, mit okozott a Mars lakhatóvá tétele?
Nem kellett válaszolnom, úgyis a fejembe látott. Mindenki akart egy szeletet a tortából, és csaknem háborúk törtek ki az elsőségért. Csakhogy a történelemlecke nem nyugtatott meg, inkább tovább forralta bennem a kétségbeesést.
– Tudom, hogy az emberek félnek – kezdte Vongo –, de még maradt idejük. Megváltozhatnak, és megmenthetik magukat, de ezt akarniuk is kell.
Nem bírtam magamban tartani az indulatokat. Érvekkel dobálóztam, példákkal a történelemből. Felsőbbrendűségi komplexussal bélyegeztem meg a marsiakat, és durvább sértés is elhagyta számat, de Vongo meg sem rezzent.
– Sajnálom, hogy nem segíthetünk. Jobb lesz, ha most hazatér – fejezte be a béka, és a medencébe szökkent.
– Várjon! – Odarohantam, de hiába.
Jó ideig álltam a medence előtt, mikor Léa felszólított, távozzunk. Némán követtem a homokfutóhoz, és szótlanul szálltam be mellé. A lány vállán ülő békára pillantottam, és elgondolkodtam, ő is gondolatolvasó-e. Lapos oldal pillantással jelezte felém válaszát.
Léa elindult, és bevette a dombokat.
– Sajnálom, ami történt.
– Én is. – Ismét csend telepedett ránk kis időre. – Amikor azt mondta, szimbiotikus kapcsolat áll fent az itteniekkel, mire gondolt?
– A fajuk minden tagja gondolatolvasó – kezdte Léa.
Tudtam! – gondoltam.
– És akkor mi van? – kérdezte a béka.
– Olyan szinten olvassák az agyhullámokat, amely már hatással van az emberi testre is – folytatta Léa zavartalanul. – Mi gondolatokkal tápláljuk őket, ők pedig fiatalsággal ajándékoznak meg bennünket.
– Fiatalsággal? Álljunk csak meg! Hány éves vagy?!
– Nem illik ilyet kérdezni egy nőtől.
– És a férfi, akivel a városban találkoztam?
– Ő Chayton.
Villámcsapásként hasított belém a felismerés.
– Chayton?! Az első amerikai telepesek vezetője?! Akkor ő közel… kétszáz éves?!
– Pontosan.
A homokfutóval hamar visszaértünk az erdőhöz, majd Léa visszakísért a mocsárhoz. Az ott gyülekező békák csoportja szétnyílt előttünk, és a partvonalhoz engedtek.
– A kabinom súlyosan megsérült – közöltem. – Nem hiszem, hogy fel tudok szállni.
– Ők segíteni fognak.
Bólintottam, és belegázoltam a vízbe.
– Szeretném, ha tudná, sok sikert kívánok a földieknek – mondta Léa.
Beszálltam, lezártam a zsilipet, és bemásztam a vízfalú kapszulába. Éreztem, ahogy megmozdul a kabin, de ehhez fogható érzést még sosem éltem át. Nem éreztem a gyorsulást, inkább mintha súlytalanná váltam volna.
Az ég elsötétült odakint, és feltűntek a csillagok. Nem tudtam, sikerül-e visszajutnom a hordozóra, de mindegynek éreztem, ha az emberiség húsz éven belül kipusztul.
Nem térhetek vissza üres kézzel!
És rájöttem, nem is kell!
A vezérlőhöz kaptam, és a félig kiégett műszerekkel megpróbáltam rávenni a kabint a visszafordulásra. Már a hordozóval történő sikeres dokkolás is csodának minősült volna, egy újabb landolás lehetetlennek tűnt, mégis meg kellett próbálnom.
– Gyerünk, te ócskavas! – ordítottam, és a konzolra csaptam.
Öklöm új életet lehelt belé, és azonnal pötyögni kezdtem. Szikrák csaptak ki a mellettem lévő panelből az ionfelhő hatására, amin ismét áthaladni készültem. Ahogy végeztem az irány megadásával, szorosabbra húztam hevederemet. Úgy éreztem magam, mintha mosógépbe dobtak volna. A kabin remegett, akárha szét akarna esni, és kételkedtem, sikerül-e élve lejutnom.
Éreztem az ernyő nyitását; hatalmasat rándult a kabin, majd tompa pattanás hasított a sercegő konzolok zajába, amint az ernyőm megadta magát. Tehetetlenül zuhantam tovább, és számot vetettem a jó Istennel. Majd hirtelen lassult a szabadesésem, és végül olyan könnyedén értem földet, mint egy tollpihe.
Kivergődtem a kabinból, és szembe találtam magam Léával. Komor arccal bámult rám, míg vállán ülő békája mélyeket szuszogott. Azonnal tudtam, kinek köszönhetem életemet.
– Vigyetek Vongohoz!
Léa repesztett, mint egy gravo-pilóta. A homokfutó ugratott, megcsúszott, de ő végig uralma alatt tartotta a járművet. Ahogy megálltunk a hegy mellett, már rohantam befelé. A por az arcomba csapott, de percre sem engedtem elbátortalanítani magamat.
Berontottam a hatalmas barlangba, és a medencéhez csörtettem. Vongo éppen akkor pattant ki a vízből, és rám meredt gülü szemével.
– Egyetértek, Kurt – kezdte, de belefojtottam a szót.
– Nem-nem-nem! Ezt most saját szavaimmal fogom előadni! Igaza van, az emberek nem jöhetnek ide. Mire annyi embert áttelepítünk, évekbe telne, ráadásul az ember ártalmas lenne az új környezetre. Olyanná formálná, amilyen neki kedvező, és abban maguknak tényleg nem lenne maradásuk. De találtam egy megoldást! Nem az emberiségnek kell idejönnie, hanem maguknak kell odamenni. Van esélye az emberiségnek, de más utat kell találniuk, és maguknak kell megmutatniuk. Tanítaniuk kell bennünket, nem elzárkózniuk előlünk. Nos?
– Mint már mondtam, egyetértek. Tudtam, hogy talál egy mindenki számára kedvező megoldást.
Dehogy tudta! – gondoltam igazán hangosan.
– Tehát a marsiak mennek a Földre? – kérdezte Léa. – Hogyan?
– Teleportálni fogunk – közölte felénk Vongo.
Léa a vállamra csapott, és negyvenkét évemet kifigurázva csak annyit mondott:
– Tudtam, hogy kitalál valamit a taknyos!
