XIII.LFP.H - Akkor most ki az őrült?
– A békák… az apró kicsi békák… – motyogom összefüggéstelenül magam elé. – Meg kell mentenem…
– Kérem, megismételné hangosabban, amit az előbb mondott? Nem értettem tisztán.
A doktor arca kurvára steril, nem árul el érzelmeket. Amolyan igazi pókerarc. Fémkeretes szemüvegén megcsillan a vizsgálóterem hideg neonjának vibráló fénye. Frissen borotvált álla kékesfekete. Jól kontrasztál frissen vasalt, hófehér orvosi köpenyével. Testszagával kevert átható, édeskés kölnijének illatától érzem, hogy elfog a hányinger.
– Megismételné még egyszer a kedvemért?
Hangja nem árul el ingerültséget, próbál barátságos lenni, a bizalmamba akar férkőzni, de van benne mégis valami hátborzongató. Ez a jólfésült dilidoki is azt hiszi, hogy teljesen őrült vagyok… Kakukk, vagy ahogy itt mondják: kattant, dilis, flúgos, habókos…
Mindegy, mégis el kell mondanom neki mindent töviről hegyire. Érzem, addig nem fog békén hagyni… Másrészt a békák a barátaim, és ők is ezt várják el tőlem.
Összpontosítok, aztán minden maradék erőmet összeszedve nekikezdek a történetemnek, bár ennyi nyugtatóval a szervezetemben elég nehezemre esik az összefüggő beszéd.
– A békák – nyögöm ki erőlködve.
– A békácskák? Akik a nyúltagyán csücsülnek? – viccelődik. Hangja behízelgő, túlságosan álságos. Nem hisz nekem egyáltalán.
– A fenéket! – csattanok fel ingerülten. – Ezek rendes, igazi, marsi békák, és ha tudni akarja az igazat, az egyenlítő körüli büdös meleg mocsarakban élnek.
Látom meglepődik, felvonja egyik bozontos szemöldökét. Gyorsan jegyzetel valamit a noteszába.
– Higgye el, nem hazudok!
– Elhiszem, folytassa, kérem.
Újra a noteszába mélyed. Most már úgyis minden mindegy, tehát azzal a lendülettel folytatom.
– És ez még semmi! Ezek az apró békák ráadásul szuper intelligensek. Kiterjedt biokolóniákat, kupolavárosokat építenek a barna mocsarak mélyén, és onnan figyelnek minket már több száz éve. Ősi kultúrájuk és technikai fejlettségük sokkal, de sokkal…
– Honnan tudja, hogy figyelnek? – szúrja közbe csalafintán.
Enyhe gúny árnyalatát érzem a hangjában, jó fülem van az ilyesmihez.
– Hát csak úgy. Telepatikusan közölték.
– Csak magának?
– Igen. Csak nekem.
– Miért pont magának?
– Kiválasztott vagyok – vallom be lesütött szemmel.
– Tehát úgy érzi, maga kiválasztott. Mit gondol, miért pont magát választották ezek a kis marsi állatok?
– Nem állatok, már megmondtam. Szuper intelligens idegen lények. Tudja, biokolóniákat építenek meg…
– Igen, ezt már említette. Folytassuk onnan, hogy miért pont magát választották!
– Igen, ezen már én is gondolkoztam. Talán, mert szeretem a békákat. Egyszer még harmadik osztályban környezet órára bevittem egy hatalmas barna varangyot. Az árokparton találták az elsősök és meg akarták cigiztetni. Én meg kajakra elvettem tőlük, és betettem az iskolatáskámba. Órán aztán valahogy kiszabadult és a teremben végig ugrált a padsorok között. Az osztály csak úgy dőlt a röhögéstől, az oszifő meg majdnem infarktust kapott. Hogy visított, olyan fejhangon, szinte még most is hallom. Hehehe…
– Most kicsit elkalandozott – fenyeget meg játékosan az ujjával.
Visszazökkenek a valóságba.
–Talán látják a múltat, vagy régóta figyelnek minket. Ki tudja? Maga mit gondol, doktor úr?
Gyorsan jegyzetel a noteszébe, csak úgy száll a toll a papíron. Hirtelen befejezi, majd rám mered, arca sunyi, rókaszerű.
– Nos, kedves Béla, én úgy gondolom, az ön betegségének a hátterében a dopamin és a szerotonin egyensúlyának kóros megbomlása áll. Ezt ma már szerencsére remek gyógyszerekkel tudjuk kezelni, viszont továbbra is szüksége lesz a kognitív szemléletű pszichoterápiára.
Szünetet tart, gondolkozik, az állát vakargatja.
– A NASA is tudja – árulom el bizalmasan. – Csak nem akarnak pánikot kelteni. Eltitkolják az emberiség elől ezt a szenzációs dolgot a szemét rohadékok. Pedig Krisztus óta nem volt ekkora horderejű dolog! Hamarosan ide fognak jönni, és ha nem találnak minket méltónak a közös jövőbeni életre, kiirtják az életet a bolygón, aztán az örvös Suvikok keltetőjének fogják használni.
– Ezt is a békák mondták magának?
– Nem, ezt a Magányos Mérnök mondta.
– Hát az meg kicsoda? Tehát mások is élnek a Marson, nem csak a békák?
Látom az őszinte megdöbbenést az arcán.
– Igen… – vallom be kényszeredetten.
A fene egyen meg, hogy soha nem bírom befogni a lepcses pofám. Most aztán benne vagyok a szarban rendesen. A mérnökökről nem szabad beszélnünk. Soha, de soha! Ez szabály! Mindig kimegy abból az ostoba fejemből.
– Vannak még mókás marsi majmok – próbálom menteni a menthetőt –, meg mogyorót zabáló marsi mókusok. Néha közösen táboroznak. Aztán ott vannak a Mogorva Motorosok, de ők nem barátkoznak senkivel, egész nap csak a HES meghajtású motorjaikkal foglalkoznak. Őket sem szereti senki. A békák szerint kirívóan alacsony az intelligenciaszintjük és az ingerküszöbük, vagyis előbb ütnek, aztán kérdeznek.
A doki megértően bólogat. Kényszeredett mosolyt erőltet az arcára.
– Értem. Hát hogyne! Csak folytassa!
Hirtelen elkezdem érezni azt a furcsa, semmivel össze nem keverhető zsibbadást a fejemben. Mindig ez van, amikor rám kapcsolódnak. Már itt is a fő-fő béka, érzem a jelenlétét.
– Itt vannak! – tájékoztatom üvöltve az orvost.
Izgalmamban talpra ugrok és megragadom a fehér, frissen mosott köpenyénél fogva.
– Ember! Most kérdezhet tőlük akármit, maga a Főbéka van itt a fejemben. A legokosabb lény a galaxisban. Már a többiek is itt vannak! Látják magát a szememen keresztül. Ne féljen, általában nem agresszívek, csak ha …
A doki arca először elszürkül, majd önkéntelenül finoman megrándul. Óvatosan, szinte észrevétlenül megnyomja az asztal alatti pánikgombot.
Marcona ápolók hada özönlik a szűk vizsgáló helyiségbe, és azonnal durván a földre tepernek. Fájdalom hasít belém. Esélyem sincs védekezni. Érzem, ahogy az egyik nagydarab, kopasz fickó fecskendőt döf a karomba.
Ütős a cucc, mert szinte azonnal hat. Zsibbadok. Testemnek nincs súlya. Könnyű vagyok, akár egy tollpihe. Minden olyan viccessé és elmosódottá válik. A világ a feje tetejére áll.
Tíztől számolok visszafelé: 10, 9, 8, 7, 6, Geronimo! Aztán minden sötét lesz, és én szabadon zuhanok egy feneketlen kútba. Beüt a filmszakadás.
A Főbéka bosszúsan rántja ki nyálkás fejét a gondolaterősítő búra alól, és kocsonyás szemét a vörös marsi égboltra szegezve valami iszonyatosan csúnyát káromkodik. Erre még a fordító gép is kiakad. A munkatársak a központi laborban egyetértően és panaszosan brekegnek.
Már mindannyian tudják a szomorú hírt: elvesztették a kísérleti emberi alanyt. A héten már az ötödiket!
