XIII.LFP.H-Mediátor a békákhoz
– Uh, lehetne, hogy egy picit föntebb céloztok? Vagy úgy balra, vagy csak úgy ne arrafelé.
– Bocs, Károly, de nem igazán igazodok ki ezeken a térképeken. Most akkor ott az ujjalakú tengertől jobbra vagy balra?
– Ujj alakú tenger? A csizmától jobbra gondolod?
– Igen, azt beszéltük, hogy van az ujj, a csizma és annak a közelébe nem kéne.
– Igen értem, mit látsz. A csizmától picit följebb van egy hegyvonulat, attól jobbra meg egy másik, ami körbezár egy nagyobb földterületet, azt látod? Na azon belül beszéltük, ott, ahol a folyó lekanyarodik és átszeli a dombokat nagyjából amíg tartanak azok a képződmények.
– Jaj! Látom-látom, de ne aggódj a településekről kimenekítettük az embereket mind, bomba ide vagy oda csak a házaknak esett baja.
– Megnyugtató, köszönöm! Várj, hova vittétek őket pontosan? Az egész bolygó lángokban áll.
– Az óceánba, ott biztonságban lesznek.
– De mi nem tudjuk visszatartani a lélegzetünket, legfeljebb harminc-hatvan másodpercig.
– Komolyan?
– Komolyan.
A kapitány számomra ismeretlen kifejezéseket kezdett el használni a körülöttünk lévő fajtársainak. Fekete tunikáján a marsiakra jellemző kivágott mellkassal, a közepén lévő vörös ponttal és hatalmas békafejével villámgyorsan osztogatta a parancsokat. Egész jó helyről tudtam végignézni a bolygóm pusztulását. Szívesebben folytattam volna a sorozatomat mondjuk, ugyanakkor ilyet csak egyszer láthat az ember. Nos reméljük legalábbis.
Vörös fénnyel járó csipogás jelzett egy újabb támadást az Újra Egyesült Nemzetek megmaradt pár hajójának irányából. Bár a csata kezdetének első tíz percében megsemmisült a teljes flotta, valahonnan mindig akadt kósza ellenállás. Egy mély sóhaj kíséretében figyeltem, ahogy a szomszédos hajó mocsaras páncélzata elnyeli a lövedékek kinetikus energiáját, majd úgy végzi a dolgát, mintha mi sem történt volna. Az egyik tiszt a konzoloknál kikapcsolta a vészjelzőt, mire hangos „végre” kiáltásokkal dicsérték társukat. Onnantól kezdve a műszerek már nem szóltak a fenyegetésekre.
– Megvan! Szuper, na kivettük az embereket a tengerből és átraktuk őket a sivatagba, hogy meg tudjanak száradni – veregette meg a hátamat egy széles békamosollyal az ezredes. Őszintén nem akartam elrontani az örömét azzal a számtalan indokkal, amiért ostobaság volt a terv. Olyan jókedvűnek tűnt.
* * *
Mosolygó emberek pakoltak be a következő hetekben otthonomnak számító kabinba. Vidámságuk és „Dicsőséget az emberiségnek!” kiáltásaik fennkölt zengéssel verődtek vissza a fémfalakról, és őszintén én is csatlakoztam volna, ha az akkor hallgatott instrukciók nem az életem megmentését szolgálnák. Nem mintha tudtam volna örülni velük. Az én dolgom még csak most kezdődik el..
Egy hete kezdődött az egész kalamajka, amikor a nagyhatalmak együttes erővel (értsd: tisztes távolságban) elindították a Parittyaprogramot. Ha ismerős a történetekből ismert hajítófegyver, nagyjából hasonlóan kell elképzelni ezt is, csak kövek helyett űrhajókat hajítanak el felfoghatatlan távolságba, megérthetetlen sebességgel és megmagyarázhatatlan matematikai egyenletek segítségével. Plusz a pusztító eszközzel ellentétben itt szükséges egy lassítóág is, úgynevezett Negatív Parittya, ami megfogja az érkező hajókat. Tervezésbeli probléma volt persze, hogy az eredeti elgondolás pusztítás célját szolgálta a lövedék állapotát figyelmen kívül hagyva. Kívülről-belülről ismertem a projektet, mivel én lettem az egész mediátora. A régi időkben menedzsernek neveztek volna, de amíg azok inkább úgy néztek ki, mint egy buszon a beszélgetésedet olvasó nyáladzó alak, akinek semmilyen fogalma sincs a személyes térről, addig az én feladatom inkább az volt, hogy a kreatív, gondolkodó és MI részleg ne ugorjon egymás torkának. Egész jó voltam benne, bár eskü próbáltam mindig az abszolút minimumot nyújtani. Szóval gondolhatjátok a meglepetésem, amikor felhívtak az irodába, és magának a miniszterelnök úrnak a fejét láttam a képernyőn rám mosolyogni.
A hajtóművek berobbantak, a világ hirtelen egy hátulról jövő nyomássá zsugorodott, majd minden múltról szóló gondolat, a levegőm és más dolgok is kiszöktek belőlem.
Nullára ért a számláló. Rúgásként éreztem, ahogy valami elkapta a hajómat hátulról, majd egy pörgéssel elképzelhetetlen energiát adott a járművemnek. Az emberiség első lépése a Naprendszerbe. Évek helyett hetekbe fog telni csak elérni bolygóról bolygóra. És én segítettem megalkotni, ráadásul én is lettem a tesztalany! Azt hiszem, a miniszterelnök is így fogalmazott.
– Ez már tényleg az? – kérdezte az államfő a képernyőn keresztül.
– Igen, uram, biztosan. Az előző kettő csak takarítani jött be, de ha összehasonlítja a képpel...
– Üdvözlöm, fiam! – szakította félbe a háttérből odasuttogó hangot. – Üljön le, kérem. Fontos lett volna, hogy személyesen is ott lehessek magával. Oh, hogy vágytam arra, hogy megrázhassam a férfi kezét, aki először fog minket átrepíteni anyai bölcsőnk határain! Mondja...
– Károly – suttogott bele ismét az alaktalan személy.
– Károly! Mondja csak, álmodott az űrről gyerekként?
– Igen, uram – válaszoltam félénken. Mediátorként hozzá voltam szokva a fontos emberekhez, de ez talán egy kissé túlzás volt.
– Nagyszerű, derék ember! Maga lesz az első űrhajós, aki ki fogja próbálni a Parittyákat.
– Tessék?
– Figyeljen, Károly, én magam akartam közölni önnel a jó hírt. Olyan megtiszteltetésben lesz része, aminek az árnyékából még a dédunokái sem fognak tudni kilépni. Bár ez még nem publikus, megkaptuk az első üzenetünket másik létformáktól, és meg kell hagyni nem túl barátságosak.
– Tessék?
– Jól hallotta fiam. Idegenek. A Marsról! Furcsán béka alakjuk van, ráadásul eléggé dühösek, hogy a Deimosra telepítettük a Negatív Parittyát. Felajánlották viszont, hogy fogadnak egy követet, és mivel az Újra Egyesült Nemzetek két pólusa nem kíván ismét vitába szállni, egy olyan országot kértek fel, ami nagyjából középen helyezkedik el. Rögtön magára gondoltam! Kiemelkedő teljesítménye és projektben szolgált szerepe miatt a legtökéletesebb személy a célra!
Már szólásra nyitottam a szám, de harmadjára már nem akartam ugyanazt a szót ismételni.
– De uram – meg kellett válogatnom a szavaim –, utoljára tizenkét éve, testnevelés órán mozogtam. Nem kellene az űrhajósoknak, nem tudom, fittebbnek lenniük?
– Badarság fiam! Ön a legmegfelelőbb a feladatra, és jól jegyezze meg, ha elbukik, kirobban az első bolygóközi háború, és ezért drága szeretett országunk lesz a bűnös.
Szuper, semmi nyomás.
Azon kívül, hogy nem értettem a fizikához, a mechanikához, a hajók felépítéséhez, a testfelépítésem jobban hasonlított egy habszivacshoz, mint egy krumplihoz, és a projekten belül is csak arra emlékeztem, ki milyen módon szidta a másik részleget, egész alkalmasnak éreztem magam a feladatra. Két szembenálló fél, aki el akarja intézni egymást, és közös nevezőre kell juttatni őket. Ebből állt az életem. Persze most jelenleg az egész emberiség sorsa forog kockán, a másik fél pedig amennyire tudom, békákból áll, valamint, ha bármi technikai probléma adódik, halott vagyok, de az optimizmusom nem befolyásolhatták ilyen mellékes tényezők. Volt ételem, digitális rendszereim, és bármit magammal hozhattam, ami elfért egy pendrive-on. Szóval megtettem, amit minden épeszű ember tett volna, felpakoltam negyvenöt évnyi zenét, még ennyi ideig kitartó sorozatot, filmet és könyvet, no meg a tervet, hogy most megírom végre azt a történetet, amit gyerekkorom óta terveztem. Heteim lesznek az úton, és az egyetlen dolgom eltervezni, hogy hogyan békítem meg a békákat és kerüljem el a rossz szóvicceket.
***
Már pont megírtam volna az első bekezdésemet, amikor elkapta a hajót a Negatív Parittya. Milyen gyorsan eltelik pár hét ’90-es évekbeli sci-fi sorozatokkal. Ki gondolta volna, hogy pár egyszerű koncepcióval hány órát ki lehet tölteni a televízióban. Menj át egy kapun, jelenj meg egy másik bolygón, lőj le pár csúnya idegent, néhány „egymondatos”, és máris a tévé elé lehet kötni pár üresfejű kockát. Mint én. Sose tagadd, ami vagy. Lehetőségem meg mindig lesz megírni életem regényét, nem?
Ahogy megfogott a még kipróbálatlan szerkezet, valami kis piros pontocska a koponyám hátuljában jelzett, hogy rettegnem kellene. Miért nem tettem? Az éveim miatt, amit azzal töltöttem, hogy hallgassam a komplikációkat, és megpróbáljak valami megoldást találni. Ekkora projektnél napi szinten próbáltam csitítani a kedélyeket. Az MI állandóan újra akarta számoltatni a kreatív osztály munkáját a „megbízhatatlan organikus fűélvező agyalágyultak” képességeit kétségbe vonva. A gondolkodórészleg szerint a Mesterséges Intelligencia ki akarja túrni őket, és átvenni az irányítást. A kreatívok pedig néha azt se tudták, hol vannak. Viszont, amiben mindhárman egyetértettek, az a Negatív Parittya biztonságossá tétele. Robbanjon fel valami a Holdon? Ciki. Felrobban valami egy idegen bolygó holdján kétszáz millió kilométerrel és hetek előkészületével együtt? Na az már igazán kellemetlen. Nem mintha az utasoknak ez számított volna mondjuk, de egyrészt ebben meg tudtak egyezni, másrészt most biztonságban érezhettem legalább magam.
Leszámítva, hogy nem a Parittya kapott el.
Az ablakon át bámultam az idegenek űrhajóját. Zöld, hosszúkás kúp alakú szerkezet, amelynek oldalába kezdett el vontatni egy... fény? Nehéz volt megállapítani, és a saját érzékelőim is a kérdőjel megfelelőjét mutatták a kijelzőkön. Alulról éreztem egy csattanást, majd gravitáció húzta le a talpam. A műszereim légkört jeleztek. Nem akartam húzni az elkerülhetetlent, hát kinyitottam a fedelet.
Békák! Humanoid, két lábon járó békák mindenütt! Kék egyenruhában, három vörös csíkkal középen elválasztva, mindegyiknek V alakban kivágva a nyakánál, középen egy piros ponttal. És mind éljeneztek amint megláttak. Illetve nem mind. Nagyjából a fele, a másik fele meg bosszúsnak nézett ki majd érmének kinéző tárgyakat nyomtak a többiek kezébe és eloldalogtak. Az éljenző tömeg egy pillantást sem pazarolva rám számolgatta a jussát, majd ők is továbbálltak, engem édeskettesben hagyva egy fajtársukkal, aki a többiekkel ellentétben egyenruha helyett finom, színesebb anyagokat viselt, ugyanúgy meghagyva a részt a nyakláncnak tűnő tárgynak.
– Elnézést kell kérnem személyedtől a legénység nevében is. Bár spekuláltuk érkezését, a tényleges landolásra sokan nem számoltak, lévén... nos a szülőhazád technológiai szintjét. – a beszédét finom mozdulatok követték a kezével, és egy olyan mosoly, amitől felállt a szőr a hátamon. – Mindenesetre boldogsággal tölt el, hogy énszemélyem köszöntheti épen és egészségesen.
– Még örülök is, hogy önök kaptak el a mi szerkezetünk helyett.
– Tán kételkedett a saját eszközük működőképességében? – húzta fel a szemöldökét.
– Mármint, sosem teszteltük még – motyogtam szinte csak magamnak.
Magam sem tudtam, mit akartam ebből az egészből kihozni. Egy kellemes bájcsevej az ismerkedések elején eddig mindig bejött, és mondhatnánk, hogy eddig nem ellenséges frakciók között kellett egyetértésre jutnom, de próbálj meg egy szobában lenni három teljesen ellentétes részleg vezetőivel, ahol mindegyik úgy gondolja, hogy az ő dolguk a legfontosabb, amit a többiek tesznek lehetetlenné, és akkor mondd, hogy nem voltam még háborús övezetben.
– Igen, nos személyed élvezheti a vendégszeretetünket, amíg a bolygóra nem érünk. Ugyanakkor megkérném, hogy maradjon a saját – elhúzta a száját, majd finom mozdulattal a hajóm felé intett – járművében. Amennyiben mégsem találná kielégítőnek a helyzetét, énszemélyemre hivatkozhat Repencs szenátorként. A Terraformációs Projekt vezetőjeként enyém lett a megtiszteltetés, hogy fajod első képviselőit körünkben tudhassam, és bevezethessem kultúránkba, és higgye el, minden...
– Én Károly vagyok és részemről az öröm! Bár meglepett, hogy ennyire fontos személy üdvözöl – vallottam be.
– Ugyan – ismét azt a ragadozókra jellemző mosolyát villantotta rám. – Csak természetes, hogy személyesen intézkedem fajaink számára ilyen történelmi jelentőségű projektről!
Egy enyhe meghajlás után Repencs el is hagyta a hangárt. Fogalmam sincs, ez mi volt, de szerintem jelesre vizsgáztam diplomáciából. Mindenesetre még van pár epizódnyi fölösleges időm, ami pozitív.
***
Ki a franc találja ki ezeket a baromságokat? Hülye békák, a hülye marsi küldetéssel és a hülye békéltetéssel. Felőlem mehetnek egymás torkának, de nem hiszem el, hogy meg kell várnom a visszaútig, hogy megtudjam, hogy most a főszereplő tényleg meghalt, vagy magasabb síkra lépett?
Bosszankodásomnak az vetett véget, amikor kinyílt az apró kis lakásom ajtaja – ne ítélj el, hozzám nőtt az elmúlt hetekben –, és hirtelen megpillantottam a Mars felszínét. Végtelenbe nyúló vörös kietlenség, valahogy túl messze lévő, túl enyhe Nappal. Már kezdtem megijedni, hogy megfulladok, amikor feltűnt, hogy üvegnek ütközik a kosz. Egy dómban voltam, nem túl nagyban mondjuk, épphogy befért a hajóm és egy csapat béka, de a szerkezet akkor is olyan fenségesen természetesnek hatott, mintha a magára a vörös bolygóra tettem volna talpaim. Kis lépés egy embernek, mindennapok a békáknak?
Repencs jó ötven centivel fölém magasodott. Most, hogy végre egymás mellé álltunk, látszott, hogy mennyivel nagyobb is nálam, és ő maga elég picinek számított társai mellett, főleg széltében. Átlag méretem van, a Földön ezzel nem volt gondom sosem, de most hirtelen nagyon, nagyon aprónak éreztem magam, amin nem segített, hogy amint végigmért, intett az őröknek, hogy visszatérhetnek a hajójukra. Rendben, lábjegyzet: intimidáció nem fog működni, kár próbálkozni. Nem mintha pár száz millió kilométerre a biztonságtól a megfélemlítés jó taktika lenne.
Egy számomra érthetetlen nyelven kimondott parancs után felnyílt egy fedél, majd liftszerű gépezet emelkedett ki a talajból. Itt egy picit kezdett gyanús lenni, hogy miért is beszélt Repencs magyarul hozzám, de végül elengedtem a dolgot. Kísérőm egy könnyed mozdulattal annak irányába vezetett, ahol hirtelen a színpaletta zöldre és kékre változott, ami ahogy a hajót is megfigyeltem, a békák színe lesz.
Tévedhettem, amikor liftnek néztem az eszközünket, ugyanis a nyomás iránya többször is változott. Az oldalba csapó hatásoktól párszor majdnem el is botlottam, vészesen közel kerülve kísérőmhöz. Nem volt kellemetlen illata. Sokkal inkább csak szörnyen idegen. Valahol a friss eső utáni pára és a cipőtalpra ragadt sár közé tenném.
Hosszú-hosszú órák óta utazhattunk már – legalábbis annak érződött, valószínűleg nem volt több fél óránál, mire kinyílt az ajtó.
Jó, itt muszáj leszek megállni egy pillanatra. Főleg azért, mert az agyam újra indította magát. Ritkán ráz meg bármi is. Ez az egyik oka, amiért mediátor lettem. Végtelen nyugalommal és rideg logikát mellőző megértéssel tudom venni a problémákat. Arról az emberről beszélünk, aki nyolcévesen megpróbálta megbékíteni a veszekedő szüleit. Végül mindkettő a szobámba küldött, külön-külön, de a szándék a lényeg. Ezt nagyjából félévenként eljátszottuk, míg végül el nem váltak, de én igazán akkor sem adtam föl. Nem volt rossz gyerekkorom ennek ellenére, másnak sokkal rosszabb volt, főleg, amikor a másnak megpróbáltam besegíteni, és végül mindkettőnket megvertek. A fontos része, hogy ritkán akad el a szavam, ez viszont most úgy akadt meg, mint az MI, amikor kreatív emberek ötleteiből kell megoldást faragnia.
Ha láttál képet régimódi vonatpályaudvarokról, ezt a csarnokot is hasonlóképpen kell elképzelni. Végeláthatatlan sínek hosszú sorokban egymás mellett, és folyamatosan csődülő békák. Füttyszó jelzi egyes járművek indulását, a tömeg szaga gyorskajával, olcsó parfümmel és olajjal vegyítve. A sínek megvoltak, de a vagonok helyében hosszú nádakkal körbevett dobozok helyezkedtek el (biztos valami menő szerkezet lehetett, de meg nem mondom neked, mi). Apró fiolák kavarogtak a dobozok tetején, zöldes, indaszerű fogantyúkkal rögzítve, mellettük pedig táblákra kiírt, vélhetőleg marsi nyelvű szövegek. A zöld és a kék nem csak a szerkezeteket jellemezte, ahogy azoknak a belsejében itt is minden falat kékre festettek, míg a talajt zöld, élő növények borították. Moderált beszélgetés kivehetetlen káosza töltötte be a levegőt. Azoknak a békáknak a csacsogása, akiket nem sürget az idő. A mocsári pára pedig mindent betöltött, folyadék, állott víz és valami fűszer illatát hozva. Meglepő módon kellemesnek találtam.
A következő meglepetés maguk a lakosok voltak. Visszatérve a pályaudvaros példára, hasonlóképp ők is siettek, mászkáltak, beszélgettek egészen addig a pontig, amíg meg nem láttak. Minden szem rám irányult, a békák összesúgtak egymás mellett, a gyerekek pedig izgatott meglepettségben próbáltak volna felém szaladni, ha a szüleik vissza nem fogják őket. Nem baj, „bosszúból” én magam is végigmértem őket. Ahogy otthon is, ők is a legkülönbözőbb színűek és formájúak voltak. Magasak, alacsonyak, szélesek, karcsúak, hatalmas karokkal, kicicomázott arccal, ráncos képpel, hosszú nyelvvel, furcsa szemszínnel, és abba bele se kelljen mennem, a színpaletta mekkora spektrumát ölelte fel a bőrszínük. Kész élvezet volt a látvány.
– Legyen üdvözölve fejlett fajunk tudásának csomópontjában, az Emlékparkban! – színpadiasan körbemutatott, mintha ennek bármit kellene mondania nekem, és izgatott békák hada támadta le rögtön. Mosolyok, kézfogások, majd tenyerének a többiek felé tartásával, és egy kézzel a hátamon vezetett tovább utunkra. – Elnézését kérem, de ez a hely mindig ilyen élettel teli, és meg kellett mutatnom önnek a kultúránk alapját. A kölcsönös megértés fontos lesz a kapcsolat kiépítésében.
– Pontosan mi is ez a hely, Repencs szenátor?
– Azt próbálom mutatni! Nos, ha továbbiakban is utánam tart, énszemélyem máris odavezeti önt, áh meg is jöttünk! – egy központi doboz, ami teljesen úgy nézett ki mint a többi, leszámítva, hogy ez nem volt elrendezve a sorokban. Ez az egy külön kiállítást kapott. A vezetőm levette fiolát, kicsavarta a kupakját, majd óvatosan az orrom alá tartotta. – Ha lenne szíves beleszagolni!
– Oké – ha egy vadidegen béka valamit az orrod alá tart, amiről semmilyen magyarázatot nem ad, alapesetben szólj a legközelebbi rendőrnek. Számomra ez nem volt opció.
Semmilyen szaga nem volt a fiolának, csak enyhén marta az orromat. Viszont amint eltartotta a fejem elől, tisztán éreztem valamit az emlékeim között. Általában, ha emlékezel valamire, nem érzed, mik nincsenek ott, csak az időrendet tudod megvizsgálni. Szeptember 14-én hirtelen úgy döntöttem, szupermód jó ötlet átlépni a sebességhatárt a frissen megszerzett jogosítványommal. Szeptember 16-án kórházban ébredtem. de azt nem érzed, mi esett ki. Különösen így van ez a tudással. Megtanultad az ABC-t például, de ha csak a C-ig jutsz el, meg van valami halvány fogalmad arról, hogy létezik H és M betű, nem tudod megmondani a létező tudások között mennyi nem tudással rendelkezel. Na ezt helyettesítette a fiola. Hajszál pontosan tisztában voltam vele, hogy valahol a földi békák anatómiája, és az ősi maja kultúra között létezett egy „Marsi Béka Alapinformációk V01” mappa. Értetlenül néztem Repencsre, akinek kiszélesedett a mosolya, és korongban végződő ujjaival egy füzet kinyitását imitálta.
Képek lepték el a fejemet. Egy béka kihelyezi a táblát az egyes számmal. Már gyerekként is gyakran látogatott el a parkba, és tudománnyal kapcsolatos fiolákba szagolt bele. A tudás azonnal megtöltötte az elméjét, és órákon át mesélte szüleinek, miket tanult, hiába jelezték már előtte párszor, hogy ők szagolták már a fiolákat. Reggelente a többi társával és felnőtt oktatókkal együtt gondolkoztak új tudásokon, napközben a parkban falta a tudást (esetében eléggé szó szerint), esténként pedig a kék bolygóra vetette a szemét, és figyelte, ahogy a furcsa rózsaszín lények fémekbe öltözve harcolnak egymással. Az évek elteltek fölötte, de a célja ugyanaz maradt, és amint a tudományos tanács elé állt az ötletével, nem vitatkoztak sokat vele. Voltak hangok, amik azt az érvet hozták fel, hogy erőforrást pazarolni a Földre fölösleges, tekintve, hogy még mindig mennyire kezdetleges fajok népesítették be, de végül meggyőzte őket, hogy alacsony költségvetésű remény-projekt lenne az utókornak. Elvégre nyelv-, történelem-, kultúra- és szokásfiolák így is gyakoriak voltak, csak össze kellene őket gyúrni, és megalkotni egy alaptudást bármilyen látogatónak. Bürokrácia, eltérő vélemények, hosszas harcok és lassú évtizedek után, de megszületett a megegyezés, mit kell tartalmaznia annak, amibe beleszagoltam. Az utolsó emlék a fiola megalkotójáról szól, aki immár utolsó éveiben, de még mindig a Földet kémlelve elmosolyodik, ahogy meglátja a majmok gépiesítését. Igaza lett végül, immár csak idő kérdése, hogy a műve hasznos legyen.
Ez volt a szórakoztató része, meg kell mondjam, egy férfias könnycsepp osont a jobb szemem alá. A következőkben pedig... megtanultam a békák nyelvét. Az információátadás evolúciós csodának számított náluk, ugyanis biológiai úton tudták tanítani a fiatalabb generációt, a mi tempónk többszörösére növelve a technológiai fejlődésüket. Nem szívesen részletezném, de szerencsére idővel továbbfejlesztették, hogy hosszútávon is tárolni lehessen a szagokat. Tízezer évekkel ezelőttre visszamenő kultúra, a vörös bolygó meghódítása, a felszín alatti civilizáció megépítése, majd az utolsó évszázadban a terraformációs előkészületek, először is elméleti síkon.
Ujjongás szakította félbe a gondolatmenetem, és Repencs felemelte a kezemet. A békák nyelvén szólt, amit végre már én is értettem.
– Eljött végre a pillanat barátaim, hogy használták az Idegen-Fiolát!
Nem akart kiszakadni a dobhártyám, amit pozitívnak vettem, de nem mondanám, hogy kellemes hangerőnek éltem meg a helyiek reakcióját. Kérdések záporoztak felém, gyerekek akartak velem játszani, és erős férfibékák markolták meg a kezem, mígnem kísérőm jött a megmentésemre. Tömegcsitító mozdulatokkal enyhén, de határozottan egy újabb „lift” felé terelt. Majd ahogy odaértünk, valahol a köpenye ujjából elővarázsolt még egy fiolát, és ragadozó vigyort mutatott felém. Jó lett volna akadékoskodni, de nem akartam gondot okozni.
Valahol a tudatom nagyon messzi sarkában megjelent egy Mars-Mocsár-Lift működtetési útmutató, a jelen emlékeimhez közelebb egy rövid instrukció a következő órák eseményeiről, valamint, hm, ez furcsa. A negyedik „mappa”, nevezzük őket emlékmappáknak, nyilván van nevük, de valamiért ezzel nem foglalkoztak a békák. Szóval a negyedik emlékmappa, az előzőkkel ellentétben valahogy a semmiben lógott. A békatudást hozzá tudtam kötni az elmúlt órák zavarához, a liftben voltam már, és láttam a konzolt, a mai menetrendről szóló kérdések pedig már a nyelvem hegyén voltak. Ez a következő tudáshalmaz azonban összeköthetetlen volt a tudatommal, mintha meg se tudnám fogalmazni miről kellene szólnia. Érdekes, nos nem maradt más, mintsem megnyitni őket.
A lift instrukciók magától értetődtek, amint megértettem az eseményeket bemegyek, alulról a harmadik gomb felnyitja a manuális interfészt, amin betáplálom a szállásom koordinátáit. Amíg a tárgyalásra várok, megszállhatok egy hotelben, ahol várakozhatok a soromra.
Megnyitva a fantomemlékmappát – továbbfejlesztettem a nevet – egy pillanatra kiléptem a saját testemből. Képek rohanták meg az elmémet. Békák tömege dolgozik egy darab projekten, átalakítani a Mars felszínét, és mocsarat terjeszteni a bunkerek fölé. A rajzaikon a dómok kinyílnak és számomra érthetetlen port terjesztenek ki rajta. Jelentések érkeznek be a kutatások eredményével és szükségleteikkel. Energiára lesz szükségük. Összedugják a hatalmas békafejüket és ötletük órákon át ülnek a probléma felett. Egyre fáradtabbnak, ingerültebbnek, kétségbeesettebbnek tűnnek, mígnem az egyikük rácsap az asztalra, majd fejét rázva elvonul. Repenccsel tér vissza a terembe, majd a szenátor ismét megvillantja farkasokra jellemző mosolyát, mire a jelenet többi szereplője belefagy a mozdulataiba és remegő ajkakkal néznek a vezetőjük jobban kivillanó fogaira.
Változik a helyszín. Egy konferenciateremben vagyok, legalábbis a mocsári megfelelőjében annak, és egy vetítőn keresztül mutat be az előbbi csapat szintén képeket a szenátoroknak. Repencs, Romboló és az Öreg Ká egymásra néznek ahogy váltakoznak a képsorok, és kiolvashatatlan arckifejezéssel tárgyalják meg a látottakat. A képsorokból apró, vékony, rakétameghajtású űrhajók fedik be a Napot, és irányítják vissza az energiát a Marsra. Hosszas vita keletkezik hármójuk között, miközben mind a szomszédos kék bolygóra tekintenek.
Az utolsó része a látomásnak nem ezekhez az eseményekhez kapcsolódik. Azt mutatja be, ahogy a lények a kultúrájuk elejétől fogva hogyan rendezték le vitás kérdéseiket. Két hatalmas ismeretlen béka feszült egymásnak súlyos csapásokat mérve és fogadva. A győztes megkapta, amit akart, míg a vesztes fellebbezése maximum csak enyhítést érhetett el.
Pislogtam egyet. Lassan felnéztem kísérőmre, kifejezésemmel egy kérdőjelet formálva. A ragadozó vigyora már sokkal inkább hasonlított egy lecsapni készülő vadállatra.
– De én egy mediátor vagyok.
– És ezt is fogod tenni drága barátom – ostoba arckifejezésem még mindig értetlenséget árasztott, míg üveges tekintetemmel fényt lehetett volna törni. Repencs kiélvezte a pillanatot. – Az instrukciók tiszták voltak, énszemélyemre pedig előkészületek várnak még. A mielőbbi viszont látásra.
– Soha nem is vettem még részt valódi harcban. – Tettem még hozzá főleg magamnak. Kellett valaki, aki meghallgat.
* * *
Ismered azt az érzést, amikor látsz valamit, ami szörnyen emberinek néz ki, de épp, hogy nem az? Nincs akkora eltérés közte és egy kevésbé élethűen megrajzolt karakter között, hogy egyértelművé tegye, de a tudatod mélyén mégis felkavar. Nagyjából ilyen érzés fogott el a szobában is, ahova belecsöppentem. Emberi módon volt elrendezve, nagyjából hotelszobához méltóan, de minél tovább nézted annál kevésbé tűnt valódinak. Az ágyat befedték valami mohaszerű takaróval, ami hasonlított a szövetre, de érzetre inkább az avar közelségét adta át. A plafonról lógó lámpa indákon keresztül lógott, és az elektronikai eszközöket egy két zöld ág nyeste át. Egy telefont raktak az ágyra, amivel hívhattam segítséget vagy ételt ha kellett, de nem volt rajta kagyló csak pár gomb. És persze hiányoztak az ablakok – bár ez a legkevésbé meglepő, hisz a felszín alatt vagyunk, de még igény sem volt rá, hogy bármi befedje a falakat.
Lehuppantam az ágyra és a tenyerembe temettem az arcom. Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam, egy vadidegen helyen, távol mindentől, amit ismerek.
Persze ez eddig is így volt. Egyik napról a másikra megtudtam, hogy léteznek idegenek és ráadásul az én feladatom velük először felvenni a kapcsolatot. Kérdés nélkül felpakoltak egy űrhajóra, olyan dolgokat magyaráztak, amikről csak látásból szereztem tudomást aztán elvárták, hogy fektessem le a jó kapcsolat alapjait.
Ráadásul ez nem is volt igaz. A miniszterelnök nem fogalmazott egyértelműen – csak akkor teszik, ha hazudnak, a nagymamám mindig ezt mondta – de még a hülyének is leesett, hogy nem azért választottak engem a küldetésre, hogy sikerüljön. Annyi ország, annyi tehetséges embere jöhetett volna, akik voltak már az űrben, értenek a diplomáciához, beszélnek nyolc nyelvet, fizikailag karbantartják magukat, vagy akár csak sokkal magasabb szinten mediátorok. Nyilván még közülük sem én voltam a legjobb, nem is tudom, hogy valaha voltam-e bármiben is a legjobb. Gyönyörű kifogás, hogy én voltam a projekthez való legközelebbi mediátor, amit talán az átlag tévénéző be is vesz, de ha azt akarták volna, hogy sikerrel járjon a küldetés ezerszer kvalifikáltabb embert küldenek rá. Ezt az információt én meg is kaptam, elraktam egy pici kis zacskóba az agyamban, majd három fordulatot véve hajítottam le egy hídról a Dunába. Fütyörészve elővettem az így kialakult űrt a fejemben, és beleírtam a biztató szavaim. Nyugi van, még sikerrel járhatsz. Csak össze kell haverkodnod valakivel a vörös bolygón, és máris sikerrel jársz. Könnyű nem?
Épp csak a realitás úgy csapott agyon, mintha egy repülőből kizuhanó zongora nézte volna ki a fejem fészekrakáshoz. Minden békéltető életében eljön egyszer az a pillanat amikor rájön, hogy van, amikor egyik fél sem akar igazából megnyugodni.
Több százmillió kilométerrel arrébb is ugyanazt kellett tapasztalnom, mint otthon. Ha az érdekek ellentétesek az ember, vagy jelen esetben a béka bármeddig képes elmenni. A fiolában minden benne volt, a küzdelemmel való tárgyalás végső megoldásnak számított. Amennyiben a szenátorok semmilyen módon nem tudnak megegyezni, végigmentek egy hosszú, bürokratikus procedúrán, ezt választhatják utolsó mentsvárként. Vagyis a frakció, ami küzdött a Föld leigázásáért igen erősen odacsaphatott, ha erre kellett kényszerülni. Persze elméletben igazságosnak hangzott, mivel így én magam is részt vehetek a dolgok folyásában, és mint külső, de erősen érintett félként az emberek is képviseltetik magukat. Épp csak nem épp a legalkalmasabb személyt küldtek a feladatra.
Tárgyalni jöttem, nem összemérni az erőmet. Arra otthon is képes lettem volna. Egy átlag béka úgy nézett ki, mint egy két lábon járó zöld medve, amíg én egy rántott húst se tudtam megemelni zéró gravitációban. Túlzok? Talán, de kétségbe vagyok esve, valamit hagy csináljak már.
Fel-alá kezdtem járkálni a szobámban, latolgatva a lehetőségeim. Nem zárták be a szerkezetet, szóval elhagyni bármikor elhagyhattam a termet. Az első probléma ezzel a tervvel, hogy csak két koordinátát ismerek, ahova mennem kell és ahol most vagyok. Viszont hagytak nekem szórakoztató irodalmat, elektronikai eszközök formájában. Ennyire fejlett fajnál kell lennie valaminek, ami az internetnek felel meg, vagy legalábbis információt nyerek ki belőle. Hacsak ez nincs lezárva, és hozzá is tudok férni, mi az esély rá, hogy a hajómhoz odatalálok, és egyáltalán publikus információ, hogy hova helyezték azt el. Ha el is szökök a hajómra sem vagyok előrébb. Még nem tartunk ott, hogy csak bevágjam a kulcsot a kis űrvitorlásomba, és határ a csillagos ég. Nem, ha meg is szökök, a Marson maradok, amivel nem vagyok előrébb. Megpróbálhatnék beolvadni a környezetbe, mennyire lehet feltűnő egy ember egy egész társadalomnyi béka között? Vagy szabotálhatnám a hadseregüket. Felszökhetnék a legnagyobb hajójukra, nem tudom, kikötöm az áramot vagy belekeverek valami kémiai okosságot a meghajtóba. Igazából fogalmam sincs, hogy lehet szabotálni egy űrhajót. Különösen egy idegen technológiát.
Megálltam az egyik falnál, majd teszteltem, hogy vajon a fejemmel való kopogás jobb ötleteket hoz-e elő. Nem. Nem hozott. De a fejem legalább megfájdult. Meg kellett nyugodnom, és valódi megoldást találnom a problémámra. Bármi is a helyzet, kell lennie egy olyan lépésnek, ami után nem vernek agyon, és bónuszként még a Földet is megmentem. Információra van szükségem. Bármi segíthet, bármilyen apró kis morzsa.
Két lendítés közben, egy kényelmetlen pózban álltam meg. Információra van szükségem? Nem, ez így pontatlan, az végig a fejemben is volt, csak oda kellett irányítanom az emlékeimet a... Megvan! Ahogy sejtettem, a mappák a fejedben a fiolaszaglászás után nem tűnnek el, legalábbis nem ilyen rövid idő alatt. Ez minden információ, amim van, szóval akár újra is játszhatom őket.
Megtaláltam amit kerestem. A fülig érő számat fogom elmesélni az utókornak, és nem azt, ahogy felugrottam, és repülni próbáló pingvinként csapkodtam össze-vissza a kezeimmel. Ha hős leszek, fontos lesz a rólam alkotott kép.
Úgy néz ki, majd csak máskor fogom élvezni a békák vendégszeretetét, most ugyanis rohantam is vissza a lift felé.
Tíz perccel és még tíz percnyi utazással később, időszűkében végül kinyílt előttem a lift ajtaja, és egy irodának tűnő terembe csöppentem. Az ablakok hiányát leszámítva a természetellenesen zöldes fény tűnt azonnal szembe, mintha az egész termet avaron keresztül világították volna meg. A szoba bal oldali falát képek tarkították a marsi tájképektől a legkülönbözőbb békákon keresztül. Az egyiken egy igen feminin vonásokat árasztó béka mosolygott halványan mellkastól fölfelé, a megtekintő felé nézve. A terem jobb oldalát azonban művészetek helyett eredmények borították, pár képpel megszakítva a hosszas kitüntetéseket. A szoba közepén egy zöldes íróasztal állt szolgálatban, egy különös számítógépnek tűnő formával és egyetlen egy képpel, ami egy békacsaládot ábrázolt. Mögötte pedig Romboló szenátor meglepett arckifejezéssel rakta le maga elé az íróeszközét.
Az utazás során végigjátszottam a fejemben a mondandómat, de berontani valakinek az irodájába és segítséget követelni nem az én stílusom. Így, amint beljebb engedtem magam, már emeltem a kezem tenyérrel a másik felé. Remélhetőleg a békáknál is hasonlóan fejezik ki a kimondatlan bocsánatkérést.
– Károly! Mit keres maga itt?!
A meglepettségtől gyorsan düh árasztotta el az öreg béka arcát. Hosszú, éles vonások, öregedőnek látszó bőr, kemény tekintet, és ugyanaz a piros nyakláncszerű valami, amit eddig minden fajtársán láttam. A haragra nem számítottam, de nem hiszem, hogy rosszul olvastam a helyzetet.
– Úgy hiszem, hogy igazságtalan küzdelemben kell részt vennem, ami el fogja ítélni mindkettőnk népét. Szerettem volna segítséget kérni, hogy kiegyenlíthessük az erőviszonyokat.
– És ezt úgy akarta elérni, hogy felrúg minden szabályt amit felállítottunk, és a kifejezett parancsaink ellenére idejött? – emelkedett fel a székéből, szinte köpve a szavakat.
– Nem volt más lehetőségem. Pár órája még az űrben fékezett a hajóm.
– Instrukciókat kapott. – lassan becsukta, majd újra kinyitotta a szemét. Magasan fölöttem szinte be kellett hajlítania a teljes testét, hogy végignézzen rajtam. – Bár értem, miről beszél. – erőszakos ráncok jelentek meg a homlokán. – És pontosan hogy képzelte el ezt a beszélgetést?
Hogy is?
– Nos, reméltem első körben, hogy nem tévedek. Nem tartott sok időbe rájönni, hogy csak akkor rendeznek párviadalt kényes kérdésekben, ha nincs egyetértés. Reméltem, hogy ön az én oldalamon áll, és ugyanolyan igazságtalannak tartja ezt a színjátékot, mint amilyennek nekem tűnik.
– És erre azt gondolta, hogy a legjobb mód, ha becsörtet a személyes irodámba a szabadidőmben, és kér tőlem – mit is? Információt? Erőt? Szánalmat? – erősen rázta a fejét, hátradőlt a székében, és kezébe vette a családjáról készült képet. – Nekem is meg van kötve a kezem. Ugyanúgy én sem segíthetek magán, mint ahogy maga sem tudott máshonnan segítséget kérni.
Kezdett összeszorulni a gyomrom. Más lehetőség nem maradt számomra, csak a csúfos és döntő vereség. Mármint a politikusaik is kétszer akkorák mint én, arról nem is beszélve, hogy annyi tapasztalatom van a harcban, mint az interplanetáris diplomáciában. Ma fogom kezdeni.
– Károly, sétáljon velem!
Legnagyobb meglepetésemre nem a lifttel mentünk. Romboló irodájának hátulja egy hosszú folyosóra nyílt, ahol kellemes fények világították meg a gyalogosoknak szánt járdát, míg középen járművek haladtak. A plafonon síneken vezetett négyszögletes dobozokat láttam követhetetlen sebességgel haladni látszólag összevissza. A szenátor egyenes háttal és előre révedő tekintettel haladt mellettem, az sem zavarta, hogy több mint egy méterről kellett lenéznie rám. Talán a legkülönösebb az volt számomra, hogy mindenki enyhe meghajlással, és kellemes mosollyal köszöntötte őt, mit sem vetve a furcsa szerzetre, ami mellette bandukolt. Nem parádéztak körülötte túlbuzgó békák, csak tiszteletüket adták egy aranyos mosollyal karöltve.
Egy felüljáró közepén álltunk meg. Amit magam előtt láttam, csak úgy tudnám legjobban leírni, mint egy mocsárral leöntött forgalmas város közepét. Ha sokáig nem néztem föl, a szimpla távolságok el is felejtették velem, hogy felettünk nem a kék ég honol. Plakátok tarkították az épületek minden négyzetcentiméterét, a legkülönbözőbb üzenetekkel telerakva. Legtöbbjük reklám persze, attól egy fejlett faj sem szabadulhat, azonban sokakat politikai üzenetekkel raktak körbe. A Föld megszállása és az emberiség eltüntetése igen nagy népszerűségnek örvendett a békák mindennapjaiban.
– Látom elég népszerű volt az érkezésem – jelentettem ki szórakozottan.
– Így is fogalmazhatunk – a vállai összeestek, és nehezedő végtagokkal dőlt a híd korlátjának. – tudja, szeretek ide jönni, Károly. Közel van az irodámhoz, és meglepő módon semmilyen szabály nem tiltja, hogy csak nézzem a városomat.
– A biztonsági csapatát biztos őrületbe kergetheti. – Csak egy gyenge mosolyt kaptam válaszul, majd miután elhúzódott a csend folytattam. – Segíteni akar nekem nem? Nem hozott volna ide, ha nem így lenne.
– Minden törvényt és legális szálat megmozgattam Károly. Eddig jutottam. Milyen lehetőségekkel rendelkezel, ha cserbenhagy a rendszer?
Erre a kérdésre én is azóta keresem a választ, amióta egy dobozra erősített bombával és pár jókívánsággal elküldtek egy másik bolygóra, de csendben maradtam végül.
– Gyűlölöm a kiskapukat – szitkozódott szinte csak magának, majd az orrom alá nyomott egy újabb fiolát. – A tudás, amit ez tartalmaz, talán segítségére lehet a következő órákban, de csak akkor nyithatja fel, amikor legjobban szüksége lesz rá, a fizikai emlékek gyorsan szöknek.
– Ettől nyerhetek?
Legnagyobb biztatásomra végre először hallhattam őszintén, és az események fáradalmai nélkül hangosan nevetni a szenátort. Békakönnyeket hullajtott, majd hosszú percekig fogta hatalmas hasát, míg az előbb felkeltett reményeim percenként omlottak össze, mint az esőben hagyott homokvár.
– Egy enyhítést elérhet vele, Károly. Nagyon jól gondolja át, mit fog kérni.
A visszaúton átgondoltam, vajon az életem melyik pontján rúghattam bele egy alvó szentbe, amiért ide kerültem, majd beléptem egy „liftbe”, ami elvitt a tárgyalóterembe. Mint egy helységeket elválasztó falként csapott meg a hely páratartalma, zöldellő rétek illatát árasztva. Négy szempár, és pár kamerának tűnő eszköz meredt rám rögtön, és hirtelen mintha felszökött volna pár fokot a hőmérséklet. Körkörös helységben lépkedtem előre, ahol két szenátor (Repencs, és Az Öreg Ká) felém néztek egy pódiumról. Magam mögött figyeltem fel Rombolóra, és egy eddig ismeretlen béka végre a saját szintemen lépkedett felém. A „saját szintemen”-t pedig értsd úgy, hogy a lábai ugyanazt a padlót érintették, mert a feje valószínűleg másmilyen levegőt szívott, mint én, a vállait pedig külön liftben kellett behozni. A piros nyakláncot leszámítva csak elvétve lehetett megállapítani, hogy ugyanabból a fajból származott, mint a többi béka és nem egy ősi, rég kihalt óriásvarangy ágból. Amennyit tudtam róluk, végül nem kizárt. Mondtam már, hogy nagyon meleg van a teremben, és mintha folyton melegebb lenne?
– Hölgyeim és uraim, hagy üdvözölje énszemélyem a tárgyalófeleket! – Repencs úgy köpte a szavakat, mintha boxmérkőzést vezetett volna fel. – Mindenki tudja már, miért tartjuk ezt az eseményt, jelentősége nem túlzás, hogy fajunk jövőjénél sem áll meg. Tárgyalás innenső sarkában az ön mélyszerény szolgájuk Repencs szenátor, énszemélyemben. Mellettem pedig a mindenki által tisztelt és szeretett Bölcs Ká – az idős béka, akit a nevén kívül a feltűnően sok ráncból és bőre fakulásából állapítottam meg, álmosan komótosan biccentett egyet. – Valamint képviselőnk, a negyvenkétszeres harci bajnok, Ratalán! A tárgyalóterem másik oldalán az önök igazságlovagja, és szabályok betartatója Romboló szenátor, valamint képviselője egyenesen a Földről, Károly!
– Hölgyeim és uraim, a szembenálló fél akaratának meghallgatása után a képviselőik küzdelmének győztese határozza meg a kérdést. Fellebbezni enyhítést kérve az azt követő tizenkét órában lehet becsülettalálat után. Most pedig az Öreg Ká, énszemélyem, majd Romboló szenátor beszédével megkezdődhet a meghallgatás!
– Pusztulás és nyersanyagok! – fogalmazta meg gondolatait az időbéka. Repencs szinte nem is veszített a lendületéből, csak ragadozóra hasonlító mosolya szélesedett tovább.
– Ahogy rangidős szenátorunk mondja: a Földet tesszük meg békés eszközökkel fajunk fejlődésének kiindulópontjává. Elvesszük, amire szükségünk van, majd hálás urakként elhozzuk számukra a békét. Hogy a másik fél?
– Diplomáciai eszközökkel és igazságos kereskedelemmel fordulunk a Föld felé – hangzott Romboló hangja. Erősebb, kimértebb színnel beszélt, nehéz volt másra figyelni ahogy hallgattam. – Népünk előrejutását nem vérrel, hanem szerződésekkel és barátsággal írjuk, kezdve ennek a szerencsétlennek az életben hagyásával. – Valahogy teljesen más hangnemet vett föl, mint kettesben. A sértése is inkább csak apai dorgálásnak érződött.
– Milyen nemes célkitűzés – mélyült még tovább Repencs mosolya. A szeme nem csatlakozott az arckifejezésbe. – Nos, akkor nem is húzom tovább az időt. Harcosok! Kezdhetik.
Felvettem a harcállásom. Előre helyeztem a bal lábam, kissé mögötte elhúzva a jobbommal, és a kezemet is az arcom előtt tartottam. Nincs gyakorlatom, se képzettségem, se testi erőm, se önbizalmam, de sok filmet láttam.
Előttem az ellenfelem levette felsőtestét eltakaró ruhadarabját, a nyakláncát meghagyva, és meg kell mondjam, humanoidabbnak néztek ki az izmai mint azt gondoltam volna. Ezt azért tudom, mert minden egyes izomcsoport igen fenyegetően duzzadt. Ezt a békát nem kellett volna felboncolni anatómiai vizsgálatra.
Mozdulni készült, és már vártam is a filmekből jellemző idő lassulását. Az első dolog, amit regisztrált az agyam, hogy már nem láttam ott, ahol előtte volt. Majd tűzijátékok robbantak mindenhol, a bal karomat nem éreztem többé, és a következő dolog amire felfigyeltem, hogy vízszintesben, az oldalamon látom a világot. A fájdalom nem akart jönni, ami nem tudom mit jelenthet, de egyelőre örültem neki.
Megpróbáltam felkelni bármekkora kínnal is járjon. A sérült karom, mint egy téli pulcsi, aminek kibújtál az ujjából, úgy lógott használhatatlanul az oldalamon. Több erőfeszítésbe telt egyenesbe helyezkedni, mint eredetileg terveztem, és a szemem fókusza is lelassult előttem. Az ellenfelem háttal volt nekem, és a kamerákat, valamint a szenátorokat vizslatta, karjait lengetve felém. Csengett a fülem, de a kifejezéséből ki tudtam olvasni az értetlen kérdéseket. Igen, barátom, én is ugyanannyira meglepődtem, hogy veled kell harcolnom. Oké, szuper, hát az A terv, miszerint tisztességes küzdelemben megvédem a bolygónkat, kudarcba fulladt. Jöjjön a B terv.
Az emlékek most csak két helyszínre vittek. Az első Romboló szenátorról, és egy rá olyannyira hasonlító apró békáról szólt, amely csakis közvetlen rokonságba tehette őket. Az emlék nem adott hátteret, de az eddig tapasztaltaknál sokkal kényelmesebb ruhákat viseltek, a zöld színt preferálva. A meghatározhatatlan nemű fiatal erősen figyelt apjára, ő pedig levette a nyakláncot, megmutatva egy apró pontot a bőrén, majd éppen hogy csak egy ujjal hozzáért. Fogait összeszorítva küzdött a fájdalommal a következő másodpercekben. Gyermekének ijedt hangjai sem segítettek rajta, majd mikor elmúlt az érzés, óva intette a kicsi marsit, hogy bárki fájdalompontjához hozzáérjen, vagy hagyja, hogy bárki megüsse az övét, hacsak nem akar meghalni. Egy nagy piros pont. A békákon. Van egy biológiai gyenge pont. Nesze neked, Darwin, ezt magyarázd ki!
A második jelenet egy harci órát mutatott be. Egy fiatalabbnak tűnő személlyel, aki egyetlen egy ütést gyakorolt újra és újra.
A közönségnek úgy tűnik, fel sem tűnt, ami bennem zajlott. Sietnem kellett, ahogy Romboló figyelmeztetett, a fizikai tevékenységek emléke szökött az elmémből. Volt egy hatalmas előnyöm viszont, az ellenfelem úgy tekintett rám, mint egy tigrissel párbajozó leveli békára (látjátok mit műveltem ezzel?), legkevésbé sem komolyan véve a közeledésem csak egyik szemöldökét felhúzta, és széles mozdulatokkal gesztikulált felém. A legfurcsább az volt, hogy félelmet láttam a szemében. Ahogy lassú agyam próbálta elterelni a figyelmem az egyre feltörő fájdalomról, és merengtem, logikusnak tűnt. Valószínűleg az évezred csatájára számított, az első harcos, aki idegenekkel küzdhet meg, erre csak egy élőben közvetített kivégzésen lehetett hóhér. Zavara azonban az én előnyöm.
Karnyújtásnyira álltam meg tőle – ember, hatalmas volt! Nem igazán akart rám nézni, és amint tekintete elsiklott fölöttem, és fél fejét más irányba fordította, egy hozzám képest villámgyors mozdulattal elsöpörtem a nyakláncát, felfedve a békák legendás gyenge pontját. Döbbent tekintettel bámult vissza rám, de időt sem hagytam neki, ahogy az emlékből még élt bennem, felvettem az állást, bal lábam fél lépéssel előre, jobbat hátra, egyenes vektorral indítottam meg az öklöm, beleadva a lábamból származó támogató erőt, a combjaim erejét, a derekam fordulását, majd a hátam minden izmát.
De vajon képes vagyok rá? Ha megteszem, meg is ölhetem. Szuper, Károly a mediátor, a béke nagykövete eljött tárgyalni a Marsra, felvette első emberként a kapcsolatot az idegenekkel, egy csellel, becsületet nélkülözve megölte a legnagyobb harcosukat. Szóval megyünk együtt vacsorázni? Úgy hallom, nálatok a Mars alatt egész hűvösek a járatok. Őszintén örülnék, ha ilyen nemes gondolatok miatt nem tettem volna meg, de az igazság az, hogy berezeltem. Sosem bántottam még mást, nemhogy elvegyem az életét. Megrémített ez a lehetőség, és persze mi egy élet egy egész fajhoz képest, blablabla, de vajon ezt fogod mondani, akkor is, ha neked kell elvenned minden reményét, álmát és jövőjét?
Az utolsó pillanatban eltérítettem az ütést, és a gyenge pont helyett az irigylésre méltóan izmos hasfala tetejét találtam el. Aztán vettem csak észre, hogy már mindkét kézével a gyenge pontját védte szinte követhetetlen sebességgel. Persze nyilván, csak így találhattam be. Kínos csend telepedett közénk, majd egy hanyag mozdulattal a tenyere hátsó fele ütközött az arcomnak. Sötétségbe borult a világ.
* * *
Ébredtél már piszkosul másnaposan? Mármint nem olyan juj, elmentünk tegnap este a haverokkal emlékezni a régi időkre, és eggyel több sört ittunk meg, mint kellett volna, és most picit fáj a fejem másnaposra gondolok. Hanem inkább az „a családcentrikus legjobb barátom rányitott a feleségére a főnökével, úgyhogy átmentem segíteni négy üveg vodkával, amit felöntöttünk a nagypapa házijával, hogy tompítsa az élét, és most azt sem tudom, hány ujjamat mutatom a mentőnek, de feltűnően dühös, úgyhogy lehet csak egyet”-fajta másnapos. Talán picit túl specifikus voltam, de a lényeg, hogy szemhéjam felnyitása jelenleg nagyobb feladatnak érződött, mint bármi, amit az elmúlt napokban el kellett viselnem. Adok magamnak még pár nem kívánt lélegzetvételt, hogy eszembe jusson, mi is az pontosan.
A kórházi ágy, ahol felkeltem, segítőkészen fel volt szerelve egy órával. Értelmetlen szótagokat raktam egymás után egy kedvesnek tűnő fehérbe öltözött békának, aki elmagyarázta, hogy Repencs megpróbált altatásban tartani, hogy biztosan gyorsan meggyógyuljak, és a küzdelmem óta eltelt tizenegy óra. Valami kapcsolat a fejemben motoszkált a két információ között.
Oh. Oh, az az álnok kétéltű! Nem maradt sok időm, felpattantam az ágyból és rohantam is a legközelebbi lift felé. Rohanás alatt persze lassú és fájdalmas nyögdécselést érts, de legalább így volt időm megkérdezni merre tartok. A dolgok mindig jól alakulnak nem?
– Fellebbezek! – ezzel a hősies belépővel rontottam be a tárgyalóterembe, ahol a három szenátor várta esetleges, és meghiúsított érkezésemet. Épp csak egy titkárra nyitottam rá, aki össze is rezzent az energikus belépőmön.
– Károly úr. Milyen érdekes szokások! – elkezdtem egy paradicsomra hasonlítani. – A szenátorok már várják. Kérem, erre fáradjon! – Majd bevezetett a tényleges terembe, ahova kevesebb hévvel rontottam be.
Az Öreg Ká összehúzott szemöldökkel nézett felém, Rombolón meg egy cinkos vigyorát láttam, de a nap fénypontja határozottan Repencs világoszölddé halványulása volt. Össze kellett szednem a gondolataim. Valami az elejétől kezdve nem tetszett az egészben. Ha két harcos egymásnak feszül, és a győztes álláspontja fog kikerülni, mi alapján lehetne fellebbezni? Ha csak a végkifejlet számít, miért lett volna segítség, hogyha megtámadom a gyenge pontját? Esélyem sem volt leteríteni vele. Ahogy forogtak a tekervényeim, rájöttem, hogy mindenki engem néz. A legidősebb szenátor az órájára nézett, majd bő szóhasználatával csak ennyit közölt.
– Öt perc – majd hátradőlt a székében. Szerencsét kell próbálnom.
– A találatom jogán enyhítést szeretnék kérni az ítéletben. – Romboló elmosolyodott, Repencs viszont ökölbe szorította a kezét. Talált, süllyedt.
– A kérés az események alapján törvényes. Miben kíván enyhítést kérni Károly? – így Romboló tiszteletet parancsoló hangja.
Aha, szuper, miben is?
– Lehetne, hogy nem igázzátok le a Földet? – Repencs előre dőlt, láthatóan ellazította az izmait.
– Ahogy a tisztelt társaság és énszemélyem is megállapította, a mi oldalunkat képviselő harcos győzelme tiszta volt. Nem kérhet enyhítést abban, amiben már eljártunk törvényesen.
– Oké, akkor azt szeretném, ha nem irtanátok ki az emberiséget. – Ezúttal Romboló izmai feszültek meg, korongokban végződő ujjaival végigsimította a fejét, és úgy nézett felém, mint aki vissza akar küldeni az arénába.
– Soha nem rendelkeztünk arról, hogy kiirtsuk az emberiséget. Szimplán a céljaink eléréséhez szükséges forrásokat vesszük el – sóhaja visszhangzott a teremben. Ez eddig nagyon jól megy, ha a mércém az, hogy még nem dobtak ki a teremből. Pozitív a gondolatmenetem, szóval ignorálok minden más szempontot. Csak ne fájna ennyire a gondolkodás.
– Ha kiszipolyozzátok a világunkat, elveszitek mindenünket és leromboltok, amit tudtok, hogy számítanátok rá, hogy életben maradjunk?
– Ugyan, hiszen énszemélyem garantálja, hogy...
– Elpusztított utak, felperzselt földek és megmérgezett folyók – remélem a történelemkönyvek megbocsátják majd a túlzásaimat, de elkapott a költői hév – hogyan várják el, hogy életben maradjunk egy ilyen helyen? A saját bolygójuk esetleges átalakítása érdekében lerombolnák azt, ami természetes módon így alakult? Azt szeretném, ha a földjeink és területünk épségben maradna!
– Nem.
– Oké, akkor csak egy nagyobb terület, mondjuk a saját pici országom?
– Elfogadva.
Ezzel az Öreg Ká felállt, és elindult az ajtó felé lassú, kimért léptekkel. A másik két szenátor egymásra nézett, aztán rám, aztán mélyen magukba. Úgy néz ki, eldőlt a kérdés.
* * *
Hat hónappal később a Föld infrastruktúrájának nagy része elpusztult, de az új marsi barátainknak hála nem éheztünk, és rendet is fenntartották. Magyarország megmaradt, ami szuper fejlemény, és egy személyben a leghíresebb élőlény lettem két bolygón is, miután kineveztek a Föld-Mars hivatalos mediátorának. Alakulhattak volna rosszabbul is a dolgok végül, bár meg kell hagyni, az, hogy minden órában béka dalokat kell hallgatnunk, és a kultúrájukról tanulni kellően idegesítő. A munka amúgy elég jó! A Marson tárt karokkal várnak állandóan, és szerencsére az ottani hajókkal repülök oda-vissza, a Földön meg soha többet nem kell bemutatkoznom senkinek. Elég népszerű is lettem itthon, mégiscsak megmentettem az országom. A legjobb pedig: rengeteg utazásnak hála végig tudom nézni az összes sorozatot, ami csak érdekel. Két bolygóról! Bizony, a békák művészete is legalább annyira szórakoztató, mint a miénk. Nézhetnénk a pusztulást és a rombolást, meg a teljes rendszerünk összeomlását, de összességében szerintem egész jól alakult a kis kalandom. Senki ne mondja, hogy nem nézem a dolgok pozitív oldalát!
