„XIII.LFP.H - Hívj csak Mesternek!"
„Nevezés a XIII. Lidércfény pályázatra – humoros kategória”
– Hívj csak Mesternek!
– Nem.
– Pedig jobban tennéd!
– Frászt! Nem fogok egy békát Mesternek szólítani!
– Mi az a béka?
Azt hiszem, ezen a ponton kezdtem elgondolkozni azon, milyen kegyetlen dolog, hogy az űrruhában nem lehet megcsípni magam.
– Szerintem hagyjuk! – legyintettem. – Eszemben sincs olyant magyarázni, aminek semmi értelme. Még azt sem tudom, létezel-e valójában, azt meg fel nem foghatom, miként beszélünk!
A méretes béka lótuszülésbe helyezkedett. Azon sem csodálkoztam volna, ha előkap egy imamalmot és „OM”-ot hümmögve pörgetni kezdi. Mondjuk, az, hogy nem tette, határozottan javított a megítélésén, egészen a következő megszólalásáig.
– Hitetlen vagy – jelentette ki rövid morfondírozás után, miközben egy tenyérnyit felemelkedett a földről és lebegni kezdett.
– Mondj valamit, amit nem tudok! – vontam meg vállam.
– Mi már akkor itt éltünk ebben a mocsárban, amikor az őseid még a parti nádasból lesték a bukdácsoló szárazföldi életet.
Puff neki. Sikerült olyant mondania, amit nem tudtam. Ha ezt felveszi a kamera – és pedig biztos lehettem benne, hogy most persze jól működik majd az átkozott felszerelés –, soha többet nem engednek űrhajó közelébe. Örülhetek, ha valaha lekerül rólam a „muszájdzseki”, és több tucat fájdalmas orvosi vizsgálat után elhagyják a gyógyszerekből azokat, amitől nyáladzó hülyeként töltöm a napjaimat. Jobban belegondolva, akár már ebben a pillanatban is diliházban lehettem, és az egész jelenetet egy szürreális kísérlet okozta zagyva lázálomként élhettem át. Az agyam éberebb része sikítva figyelmeztetett a külső megfigyelők által irányított későbbi vizsgálatra, mégsem álltam meg a visszavágást.
– Nagy cucc! Mi legalább törzsfejlődtünk. Hidd el, azok az őseink nem ismernének ránk! Büszkék is lehetnének, mert veletek ellentétben nem töltöttük egy helyben az elmúlt pár millió évet. Nézz csak körül, mekkora gáz ez a …!
– Mocsár? – kérdezte, amikor látta, hogy ide-oda tekergetem a fejem, elhallgatott.
Pár perce még egy vörös porral borított ösvényen trappoltam, bízva abban, hogy a készleteim lemerülése előtt elérem a leszállóhelyre vezető utat, most meg valószínűtlenül zöld völgyet láttam magam körül. Balra kedélyesen bugyogó vízből kikandidált valami fatörzs, amin egy sirály kinézetű madár tollászkodott. Jobbra tömör sorokban mangrovefák takarták el a kilátást, középen meg békésen lebegett a béka egy gyanúsan ingoványnak kinéző mohacsomó felett. Felnézni már nem is mertem, hátha a Hold vigyorog bele a képembe.
– Mi a fene történik itt? – intettem körbe.
Nem zavartatta magát. Kedélyesen bámult rám, mintha ez lenne a természetes állapot a Marson, és én zavartam bele a jelenlétemmel az ő tökéletes világába. Megráztam a fejem. Ha harc, akkor legyen harc.
– Kérem, ez itten az ogre mocsara? Árul el nekem, merre lenni éppen a nagy Shrek!
A kérdésre mintha egy pillanatra elvesztette volna a levitációs képességét, de még mielőtt talajt fogott a hátsója, elegánsan korrigált.
– Megbolondultál?
Sikerült összezavarni, ami jó, mert valójában nem számítottam rá. Lélekben elégedetten bal kézzel megveretettem a jobb vállam. Minden kívánságom így teljesüljön! Ha már itt tartottunk, gondoltam, szerencsét próbálok, úgyis őrültebb úgysem lesz a helyzet.
– Van három kívánságom. Teljesíted?
A pislogás nem sok jót sejtetett.
– Akkor Mesternek szólítasz majd?
Felötlött bennem a vicces kép egy halfejű alakról, aki azt kiabálta: Csapda! Visszafogtam a feltörni készülő röhögést, amihez meg kellett erőszakolnom az arcvonásaimat, de a végén sikerült értelmes hangon ki nyögni:
– Nem foglak Mesternek szólítani!
– Akkor nem viszlek vissza a bázisra, nem lehet tied a szépszemű Gréta, sem a jövő heti lottó főnyereménye! Tényleg, egyébként tudtad, hogy Gréta a leánykori neve rovatba Johannt írt be? Hát nem furcsa?
Ez egyre jobb lesz! Beleszagoltam a sisak állott levegőjébe. Eddig próbáltam elhitetni magammal, hogy beszívtam, vagy a társaim tettek valami az ételembe, amitől kótyagosan azt sem tudom, mi történik körülöttem, de a recikulátor ismerős, vegyi bűzét érezve erre vajmi kevés esély maradt. Mondjuk, a látvány is elég durva volt, úgyhogy akár igaz is lehetett.
– Ha megmutatod a kivezető utat, a többit majd rendezem! Az is elég, ha odébb lebegsz az orrom elől, én meg szép csendben lelépek!
– Még nem jött el a te időd!
A ragyás vigyorától kirázott a hideg. Nesze neked, kedves, bölcs űrlények, a mindenféle százéves ócska filmekből. Ott lehet, hogy az ilyenekből lettek a Galaktikus Béke Őrzői, de itt és most én csak egy randa jószágot láttam, aki felvágósan bámult az arcomba.
– Te egy…
– …béka vagyok és egy nem létező mocsárban élek. Szerinted. Tudom, hiába is tagadnád. Látom, a gondolataid és megértem, ha így kényelmesebb az ostoba agyadnak! Én voltam a bolond, mert azt hittem, jól sül el majd az első kapcsolatfelvétel. Hiába, mondták az öregek, az emberi faj makacs és szűk látókörű, nem gondoltam, hogy ennyire!
Éreztem, ez pont nem segít abban, hogy szétcincáljam az eszelős rémálom illúziófátylát. Azt hittem, a mélypontot ott kell keresnem, amikor az őrrobot kitaszigált a védőzónán kívül és beélesítette a védelmi rendszerét. Hiába ordítottam, a robot visszagurult a kapun belülre és akkor is ott maradt, amikor helyére az elektromos kerítés bekapcsolt. Vártam, hátha egy szikra átpattan rá, és visítva kiolvad minden alkatrésze, de persze nem történt semmi. Ugyanezt fordítva nem akartam kipróbálni.
Egyedül voltam a bázison, és utólag belegondolva elég ostoba módon elhagytam az épületet. Piti szenzorhibát jelzett a rendszer, én meg kimentem rendbe tenni. Gondoltam, szerzek néhány jó pontot a parancsnoknál a múltkori vita után, ha végzek, mielőtt a csapat visszaér az ellátmánnyal. A rádió döglötten sípolt, az átjátszó műhold pedig a menetrend szerint hosszú órákig a horizont alatt járt. Persze nem gondoltam arra, hogy ebből baj lehet, amíg a táboron kívül nem találtam magam. Jobb későn, mint soha alapon ellenőriztem a felszerelést. Hamar rájöttem, hogy az utolsó terepi munka után semmibe véve a szabályokat, nem kapcsoltam töltőre a rendszereket. Több vizelet volt a ruhába, mint levegő, az energiaszint pedig alig pár perccel húzhatta tovább. Az igazi vesztes helyzet.
Nem kellett sokat számolgatnom. Ha maradok, a visszatérők behúzzák a fulladás után jéggé fagyott testem a bázisra, aztán isznak egyet a szerencsétlen bajtárs emlékére. Köszi, ebből nem kértem! A terepjáróval meg kell kerülniük a sziklafalat, ami óvta a bázist a leszállóhelyen történő esetleges balesettől. Eléjük indulhattam, de optimális esetben is akadt némi híja a levegőnek, mire találkozunk. Az eredmény kétesélyes. A sziklamászás űrruhában az idióták sportja, de nagyobb kockázat több esély. Legrosszabb esetben még a hullám cipelését is megússzák. Odafentről viszont akár működhet is a sisakrádió, és behúzhatok egy szerencsés napot a rövidítéssel.
Hátrasandítottam a robotra. El sem tudtam képzelni, a három törvény tudatában hogyan dobhatott ki, de felmerült bennem, hogy ennyi erővel hátba is lőhet, ha elfordulok. Nem tette, pedig megmenthetett volna a fogyó oxigén keltette őrülettől, ami a sziklák között várt rám.
Éreztem, hogy valamiről lemaradtam, csak nem jöttem rá, mi az.
– Elméláztál? Ezzel nem segítesz magadon! – csipkelődött a mocsár ura.
Éreztem, még egyet szól és robbanni fogok, így jobb, ha ezt lejátsszuk, de azonnal.
– Tudom, most jön az a rész, amikor majd jól kioktatsz a világ nagy dolgairól, aztán a végén megkapom: „Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld” szöveget. Köszi! Inkább ugorjuk!
– Mi van? – szaladt fel a dülledt szem a zöld homlokon, amit persze szóra sem méltattam.
Meguntam a helyben topogást. Korábban már próbálkoztam a rádióval. A szokásos háttérzajon kívül döglöttnek tűnt, pedig nagy remény fűztem hozzá induláskor. Előkerestem a digitális térképet. Nem találta a műholdkapcsolatot, úgyhogy félresöpörtem a kijelzőről. Kihúztam a combzsebemből a tájolót. Egy repedés húzódott végig rajt, a kiürült szelencében pedig árván kotyogott a mágnestű. Jobb híján megkerestem a fejem fölött a Sarkcsillagot, a láthatáron az emelkedő Deimost, aztán a röppályát összevetettem az ezerszer látott térképpel. Nem lepődtem meg. Semmi nem ott volt, ahogy emlékeztem rá. A lábnyomom sem, ami legalább irányba állított volna.
Az biztos, nem ez az én napom.
Azt mondják, kétfajta ember létezik. Az egyik küzd az életéért az utolsó leheletéig, a másik elfogadja a sorsát és mosolyogva néz szembe a túlvilággal. A fagyos bizsergésről, amit a gerincem mentén éreztem, csak érintőlegesen esett szó. Sejtésem szerint a harcos típusnál említhették, mivel valahogy ezzel sem tudtam őszinte mosolyt csalni az arcomra.
Lehuppantam a földre. A mozdulat nem sikerült valami kecsesre, de nem is vártam érte tapsot. A béka képe pont olyan ocsmány és unott maradt, mint korábban. Nem foszlott szét, nem vált átlátszatlanná, a minket körülölelő katlan is megtartotta a mocsár formát.
– Hogyan tovább?
– Választanod kell.
A küzdésre vágyó felem szerint ez volt a legideálisabb pillanat, amikor egy méretes sziklával pépesre verhettem volna a vendéglátóm puha testét, de mivel közben rásandítottam a levegőtartalékomra, így elszalasztottam a lehetőséget. A fogcsikorgatás sem tűnt rossz opciónak, ám végül csak megrántottam a vállam.
– Ne húzzuk az időt!
– Felajánlom a vendégszeretetünket.
Rajtam volt a sor, hogy értetlenkedjek.
– Ezt hogyan is kellene értenem?
– A mocsár lesz az otthonod. Megtanulod a történelmünk, a szokásaink, átadjuk a tudásunk. Amikor pedig a fajtársaid megérnek rá, te lehetsz az, aki felveszi a kapcsolatot velük, megmutatja nekik, hogy van értelmes élet a Földön kívül.
Csönd. Néztük egymást. A türelem azonban soha nem tartozott az erényeim közé.
– Mi a másik lehetőség?
– Elfogy a levegőd.
Roppant kevés esélyt láttam, hogy kitaláljak bármit, ami segít túlélni, míg a többiek visszaérnek az éjjel megérkező utánpótlással. Viszont a mocsári lét egyrészt nem vonzott, másrészt több kérdeznivalóm lett volna vele, mint amit a levegőkészletem elbírt. Kérdezősködés helyett végig szaladtam a napomon, megpróbáltam értelmet találni az értelmetlenségben. Eltelt egy perc, talán kettő is. A létfenntartó jelzése már pirosban villogott, mire megrágtam mindent.
– Más ötletem van – közöltem némi színpadias hümmögés után. – Én gondosan elfelejtem, ezt a valószínűtlen beszélgetést, te meg találsz majd egy alkalmasabb balekot, akinek a csontjai itt porladnak el a Mars nem létező mocsarában.
– Nézz magadba! Tényleg visszamennél? Azután, hogy átszelted a gyilkos űrt, megvetetted a lábad egy kietlen bolygón? Tanulhatnál, fejlődhetnél, többé válhatnál! Elmondhatnád, hogy felvetted a kapcsolatot egy másik létformával!
Kitört belőlem a nevetés.
– Jó nekem az életem úgy, ahogy van.
Utólag bevallom, amikor felnyúltam a sisakhoz és kilazítottam a gyorskapcsolót, megremegett a kezem. Mi van, ha tévedek? Még egyszer ellenőriztem a levegőmennyiséget, és döntöttem. Bármi történjen, hamarosan kiderül, mi a történet vége.
A béka szeme tányérnyi méretűre nyílt.
– Megőrült, Stevens?
– Remélem, nem, mert akkor maga lelkén száradok! – feleletem, és leemeltem a sisakom.
A mocsár eltűnt, vele a csillagos ég is. Belekukkantottam a sisakba, az arcmaszkon még futott a szimuláció, ami alaposan megizzasztott az utóbbi órákban. Gyorsan körbe néztem. Az űrruhám egy szoba közepén lógott, mindenféle szerkentyűkkel körülvéve. Gondolom, ezekkel egészítették ki a szimulációhoz szükséges fizikai mozgásokat, ami valóságossá tette a megtervezett jelenetet. Visszatekintve a történet sehogy sem volt kerek, de egy jó szakember némi hipnózissal akár el is hitethette az agyammal, hogy a Marson vagyok. Elégedett sóhajtottam, hiszen a mára tervezett halálom elmaradt.
A béka helyét átvevő szemüveges alak liluló fejét nézve nekem több esélyem volt a túlélésre, mint neki. Szaporán szedte a levegőt, ami elég viccesen hatott az utóbbi percek ismeretében.
– Rosszul ne legyen nekem! Csak nyugisan! Beszív, bent tart, kifúj. Ezt kell ismételnie még sokáig.
Ordítani kezdett. Nem is értettem, hogy bízhattak ilyen ideges emberre komoly feladatot.
– Maga nem normális! Elbukott a teszten!
– Szerintem meg pont átmentem.
Egy pillanatra megakadt, aztán kicsit higgadtabb hangon folytatta.
– Semmibe vette szinte az egész kézikönyvet. Elhagyta a bázist ellenőrizetlen felszereléssel. A vészprotokollt figyelmen kívül hagyva elindult egy ismeretlen terepszakaszon működő kommunikáció nélkül. A kapcsolatfelvételi kísérletre komolytalanul reagált. A végén meg önként kinyírta magát. Levette a sisakját! Meg sem próbált túlélésért küzdeni.
A vizsgáztatóm együttműködési készségét még csiszolni kellett, de úgy éreztem, itt és most szánhatok rá némi időt. Nagyot sóhajtottam.
– Húzza be szépen az jelet a megfelelt rovatba, aztán lépjünk tovább!
– Kinek képzeli magát, hogy így parancsolgat?
– Ha jól sejtem, olyan embernek, aki nem dőlt be a földön kívüli élet csábításának!
Első látásra akadt a szava. Pont úgy pislogott, akár néhány perce béka képében. Majdnem megsajnáltam. Aztán kiderült, nem is annyira pocsék vizsgáztató, mert az ideges tekintet eltűnt az arcáról és megmarkolta a kezem, amitől kis híján kirázott a hideg.
– Stevens jelölt! Sikeresnek minősítem a tesztet. Gratulálok az eredményéhez és egyben figyelmeztetem, ne bízza el magát! A következő időben ennél keményebb próbák várnak majd magára.
– Semmi béka?
– Semmi béka.
– Marsi mocsár?
– Kizárt!
Kuncogni kezdtem.
– Akkor állok elébe!
A pasi elhátrált két lépést.
– Felkészült?
Rossz érzés fogott el.
– Most?
– Miért ne? Eddig jól teljesített. Pörgessük fel a dolgot!
Szerettem volna jelezni, hogy már vagy negyed órája vizelnem kell, meg átgondolnám a jelentkezésem, ha ilyen őrültekkel fogok együtt dolgozni a továbbiakban, de szólni már nem maradt időm.
A férfi eldobta a szemüvegét, én pedig olyan sötétséget láttam mögötte, mintha egyenesen egy fekete lyukba bámultam volna. Ujjaival belemart az arcába, tépni kezdte, amíg fel nem bukkant a bőr alól egy idegen fej. Egy percig elfelejtettem levegőt venni, mert rájöttem, fuldokolva néztem, ahogy hátrahagyja az emberi húst, akár egy bábot.
Bezárva lógtam a gépekre kötött űrruhában, egy ablaktalan szobában, ahol lángok lobbantak a sarkokban, és sűrű füst szállt mindenfelé. Lepillantottam a kijelzőkre, amiken az életjeleimet figyelték korábban, és láttam, hogy a vérnyomás elindult felfelé. Hiába, én sem vagyok hibátlan. Éreztem, a korábbi sikert követő magabiztosságom hamar szertefoszlik, ha ez így folytatódik, ezért gondoltam, mentem a menthetőt.
– Rendben, srácok, a béka jobb volt! – kiáltottam, hátha oldani tudom a hangulatot.
Arra számítottam, hogy lekapcsolják a vetítőket, kioltják a kamulángokat, valaki pedig bekiabálja, hogy megbuktam, de úgy tűnt, ezt a kört már a kemény fiúknak tervezték. Az egyetlen mozgás a fura alak volt, de igazából nem is rá figyeltem. Megéreztem a mind közelebb kúszó lángok hőjét és kiszáradt a szám. Remek. Valaki megtalálta az anyagomban, hogy gyerekkoromban megégettem magam és félek a tűztől, most meg erre élezik ki a tesztet. A fulladás és a fagy sem tűnt vidám halálnak, de ettől felment bennem a pumpa. Ez nem volt korrekt. Bárki is hagyta jóvá, az biztos, hogy panaszt teszek, amint kikerülök innen.
– Hé, haver! Meggondoltam magam. Inkább lelépnék. Nem ér ennyit az egész nekem. Írd be, hogy elbuktam az előbb, és már itt sem vagyok.
Válasz helyett hörgött, vinnyogott, végül megrázta magát, aztán kiegyenesedett és kitárta a szárnyait. Villás nyelvével hangosan csettintett, majd így szólt:
– Hívj csak Mesternek!
