XIII. LFP.H - Balfácán kommandó
Nevezés a XIII. Lidércfény pályázatra – humoros kategória
Balfácán kommandó
A nevem Peter Wills, a Marson születtem egyszerű családba, apám gyakran szólított úgy: Kedves gyártási hibás kölyköm!
Nem egyszer bírságoltak meg, mert részegen kárt tettem a kocsmák berendezésében és pár pofában is. Majd megjártam a büntető kolóniát. Ha nem lennél képben a vörös bolygó dolgaival: a kótert a felszín alá építették, egy bűzös, földalatti mocsár mellé, amely a csáposbékáknak ad otthont. Mars szerte imádták, és akváriumban tartották ezeket a lényeket, azt mondták róluk, ha elég ezüstösen csillogó dolgot kapnak, hihetetlenül fel tudják vidítani az embert. Én a magam részéről falra másztam az örökös vartyogásuktól. Szóval ezen a fertelmes helyen ismerkedtem meg két bajtársammal, Virággal és Alizzal.
Amikor végre szabadlábra kerültünk, a fővárosba, Quatóba utaztunk. Élveztem, hogy ismét láthatom a sárga égboltot, természetesen a kupolák vastag ólomüvegén keresztül. Munkába álltunk, majd pár nap elteltével betértünk Jack bárjába.
Miután alaposan felöntöttem a garatra, Virág vállalta, hogy kihozza a következő kört, ne csak én fáradjak mindig. Már ekkor sejthettem volna, hogy bajba kerülünk, de kicsit már tompa voltam. Virág megindult felénk a korsókkal megrakott tálcával, aztán annak rendje és módja szerint beakadt a lába az egyik asztalba, a kiömlött ital pedig beterített egy nagydarab, kopasz férfit.
– Hova a francba tetted a szemed? – kérdezte felháborodottan.
– Nagyon sajnálom! – hebegte Virág. – Letakarítom az inged.
Elővett egy rongyot a munkásoverallja zsebéből, csak azt felejtette el, hogy nem sokkal korábban olaj és gépzsír foltokat törölt le vele. A kopasz elkerekedett szemmel bámult a ruhájára kent mocsokra, aztán elbődült, és durván ellökte Virágot.
Talpra ugrottam – az adrenalin jól gyógyítja bennem az alkoholmérgezést –, rövidesen elcsattant az első pofon, onnan már csak egy lépés volt a tömegverekedés. Látnák, milyen vitézül bunyóztam! De sajnos, mint mondják, sok vadász csatahajót győz. Egyszerre ketten püföltek, amikor Virág felemelt és meglendített egy széket. Az ülőalkalmatosság sikeresen szájon vágta a bártulajdonost, aki le akarta állítani a dúlást. Végül a kiérkező rendőrség vetett véget a harcnak.
Jack gyorsan megbocsátott, azt mondta a zsaruknak, hogy csak egy fájós fogát vesztette el. A felesége viszont közbelépett.
– Vigyék el azt a nőszemélyt! A férjem képét egyvalaki veheti kezelésbe, és az én vagyok!
Bár Aliz nem vett részt a verekedésben, őt is előállították, mert ellopott egy ezüst karkötőt. Azzal védekezett, hogy csak megtalálta a földre esett ékszert, vissza akarta adni a jogos tulajdonosának. Történetének hitelességét beárnyékolta, hogy egy közeli sikátorban próbált elslisszolni. Ennek ellenére a rendőr kis híján futni hagyta, miután Aliz bevetette az ártatlan kislány nézését, majd hozzásimult a testéhez. Akkor azonban egy női tiszt érkezett meg, és jól elhordta a közlegényt kanos balféknek.
Ezek után ott csücsültünk mindhárman a fogdán, egymással szemben elhelyezett ketrecekben. Cefetül untam magam, és szemlátomást Virág is, csak Aliz nem, ő legyekre vadászott (ezek a dögök valahogy bejutottak a marsi városokba is).
– Nem kéne latba vetni a befolyásod, hogy kihozz minket? – kérdeztem.
– Mindennek eljön az ideje – felelte Aliz.
Mintha csak ennyit kellett volna mondania, megérkezett egy elegánsan öltözött, ügyvédnek tűnő férfi. Végignézett rajtunk, és szokatlan ajánlatot tett.
– Leteszem értetek az óvadékot – közölte –, ha meg akarjátok lelni az életetek értelmét. Közösen legyőzhetjük a démonokat!
Zavartan pislogtam egy ideig.
– Ez valami, hogy is mondják, hasonlat az alkoholizmusra?
– Vagy a porallergiára? – tüsszentett Virág.
– A nyálkás szörnyetegekre, akik a bűnbe csábítanak minket az ocsmány vartyogásukkal – felelte az ügyvéd.
Felmerült bennem a börtön, a földalatti üreget örökösen betöltő pokoli békahang kakofónia. Megborzongtam, aztán lelkes igennel feleltem, akárcsak a női bajtársaim.
Így kerültünk az Ébredés Útja nevű szektába. Egy hétig mindennap jártunk a gyűléseikre, fehér leplekbe bújva zsolozsmáztunk, aztán eljött az első komoly próba. A gyülekezetet vezető, ősz szakállú Atya utasítására mindhárman előléptünk, és megittunk egy pohár vizet. Fura, édes utóíze volt, kisvártatva le kellett dőlnöm egy nagy párnára, aztán jött a filmszakadás. Az Atya hangjára eszméltem.
– Van bármi közötök a rendőrséghez vagy titkosszolgálathoz? – kérdezte.
Gyanítottam, hogy nem csak a becsületszavamban bízik – én sem tennék így, azok után, mennyi fals ígéretet tettem részegen –, hanem igazságszérumot itatott velem, vagy valami komoly hazugságvizsgálóval rendelkezik. Szerencsére teljesen őszintén mondhattuk, hogy semmi közünk a kopókhoz.
– Idézzétek fel a legrosszabb emlékeiteket! – parancsolta az Atya.
Felmerült bennem, hogy apám lehord a vörös kéregig, mert megittam a piát, amelyet sokáig sikerrel rejtegetett anyám elől. Aztán a büntető kolónia.
– Nyissátok meg a lelki szemeteket! Ott voltak a démonok, a nyálkás csápjaikkal körülfontak titeket, elszívták az energiátokat, undok vartyogásukkal a romlás felé tereltek. Ám a Megváltó fényével legyőzhetitek őket! – folytatta az öregember.
Láttam magamat, ahogy a kezem fehéren felizzik, és úgy ütöm szét a pokoli hordát, mint a legendás harcművész, a Részeges Karatemester. Aztán ismét filmszakadás. Az Atya hangjára nyitottam ki a szemem.
– Megtettétek az első lépést az ébredés útján. Hogy érzitek magatokat? – kérdezte.
Végignéztem a körülöttem keringő fehér szakállú arcokon.
– Hát, ha nem klónozták magát, Atyám – feleltem akadozva –, akkor hasonlóképp, mint mikor Flúgos Fred békahúgyból főzött páleszt a kóterben. Persze ez azért jobb érzés, meg most nem hánytam össze magam, hú, de undorító büdös volt napokig…
– Köszönöm, elég – állított le az öreg.
– Pompásan! – kiáltotta Virág. – Legszívesebben most rögtön csatába indulnék a démonok ellen. – Hogy nyomatékosítsa a szavait, talpra ugrott, azonban megszédült, és esés közben lefejelte a lelkipásztor orrát.
– Jól van, megesik az ilyesmi – nyögte az Atya, majd szigorúan Alizra nézett. – Kérem vissza a karórámat! Ősi családi ereklye.
– A nyálkás ördögfattyak befolyásától nehéz szabadulni. De megteszek mindent. Pusztuljanak a szörnyetegek! – vágta ki magát Aliz.
– Igen, pusztuljanak! – ismételtük kórusban.
Az Atya szemlátomást megelégedett ezzel.
A szeánsz után egy hétig a legcsodálatosabb eufóriát éreztük mindannyian, és a másnaposság hasogató fejfájásától sem kellett szenvednem érte. Aztán újabb lelki fröccsre volt szükségünk. Napról napra jobban érzékeltem a démonokat, amint a sötét sarkokból engem bámulnak a dülledt szemükkel, felém nyúlnak nyálkás csápjaikkal, a kuruttyolásuk tűként döfködte a koponyámat. Magasabb spirituális szintre kellett jutnunk, hogy hatékonyabban vehessük fel velük a harcot.
Az Ébredés Útja különböző feladatokat bízott ránk. Először lopnunk kellett, meg a gyülekezetbe hívni szerencsétlen flótásokat. Majd Agnez Anya vette át a vezetésünket az öreg Atyától. A küldetéseink veszélyesebbé váltak: a szekta által ördögimádóknak minősített embereket vettük kezelésbe. Egyeseket összevertünk, Aliz is jól bunyózott. Másokat elcsábított, hogy később megzsarolhassuk őket, vagy kiűzhessék belőlük a rontást.
Nem egyszer túlteljesítettük a küldetést, például amikor Virág szobalánynak adta ki magát, majd felgyújtotta egy korrupt politikus házát. Alizt a nap hősévé tették az állatbarátok, mert kimentette a színezüst béka akváriumot a lángok közül. A szekta kevésbé díjazta ezt, de női társam jóvátette a hibáját azzal, hogy lefeküdt a honatyával, majd lenyúlta a pénzt a bankszámlájáról.
Hónapokon át lépdeltünk a spirituális lépcsőkön, míg végre eljött a nagy nap: az Anya közölte velünk, hogy találkozhatunk a rejtélyes Prófétával. Estefelé a város szélére mentünk, ahol ráláttunk a kráterekkel pettyezett sivatagra.
– Igazán szép – jegyezte meg Virág.
– Micsoda? A homok és a porördögök? – kérdeztem.
– A kék naplemente.
– Vagy úgy… – húztam el a számat.
– Van neked egyáltalán szépérzéked? A Prófétával találkozunk, de úgy nézel ki, mint egy csöves. Még jó, hogy ezúttal legalább a slicced felhúztad…
– Hányszor hozod még fel ezt? – morogtam.
El kellett ismernem, hogy az egy hónappal ezelőtti bakim nagyon rossz hatást gyakorolt az Anyára, ezzel hátráltattam a küldetésünket.
– Őt miért nem szólod meg, hogy kilátszik a bugyija? – mutattam Alizra.
– Olyan nehéz kiigazodni a ruhaméreteken – mentegetőzött a nő, miközben feljebb húzta a szoknyáját.
– Mondtam, hogy én segítek. Miért nem bízol bennem? – kérdezte sértődötten Virág.
– Na jó, ne civakodjunk pont most! – léptem közbe. – Elvégre fontos ügyünk van. Ez olyan, mint hogy nem iszunk gyógyszerre. Anyám gyakran mondta ezt az öregemnek. Én meg segítettem neki, eltüntettem a dugipiát…
Ekkor kinyílt a közeli légzsilip, és nagy homokjáró jött értünk. Felismertem a köpcös, kopaszodó sofőrt, az egyik tiszt volt a rendőrőrsön. Így már nem csodálkoztam, hogy az ügyvédforma alak, aki beszervezett minket, nyíltan beszélhetett ott.
Beszálltunk a raktérbe, ahonnan nem láttunk ki, és durván zötykölődve haladtunk ismeretlen úticélunk felé.
– Talán az egyik sóbánya kolóniára visz minket a fickó – morfondírozott Virág.
– Olyanból jópár van Quato körzetében – jegyeztem meg.
– Remélem, nem arra megyünk, ahol megkaptam a Télanyó becenevet – mondta Virág.
– Ez valami régi földi meséből van? – kérdezte Aliz.
– Annyi ajándékot vettél a gyerekeknek? – csodálkoztam.
– Véletlenül felrobbantottam egy gépet, és minden fehér lett a sótól.
Talán egy óra telhetett el, mire végre megérkeztünk. A sofőr kinyitotta a hátsó ajtót, és beléptünk egy elhagyott, félhomályos raktárhelyiségbe. A kopaszodó férfi egy kis irodába kísért minket. Ott várt ránk a szürke kishivatalnoknak tűnő Próféta két marcona testőr kíséretében. Egyből leborultunk a mester előtt. Intett, hogy álljunk fel, aztán beszédet intézett hozzánk.
– Igazán büszke vagyok rátok. Mintaként szolgáltok, hogy lesznek az utolsókból elsők. Mások eltunyultak, megrekedtek az első pár lépésnél, de ti sikeresen továbbjutottatok. Így tiétek a megtiszteltetés, hogy új sejteket hozzatok létre.
– Az osztódásról beszél, tisztelt Próféta? – kérdezte Virág.
– Dehogyis. Új mozgalmi sejtekről.
Az egyik testőr közelebb lépett, és a helyiség közepén álló asztalra egy kis dobozt rakott le. A párnázott belseje egy fiolát őrzött.
– Vízben oldva egyetlen csepp elég az anyagból az emberi psziché megnyitásához. Keressétek meg szerencsétlen sorstársaitokat, és mutassátok meg nekik az Ébredés Útját!
Virág magához vette a becses kemikáliát, nem győzött hajbókolni és hálálkodni.
– Köszönöm a megtiszteltetést, Próféta! Mindent megteszünk, hogy méltónak bizonyuljunk rá, alig tudom kifejezni a hatalmas hálánk...
– Köszönöm, Virág testvér, de ne vesztegessük... – A szektavezér nem tudta befejezni a mondatot, Virág kezéből ugyanis kicsúszott a fiola. Minthogy a nő lendületesen emelkedett, miután majdnem földig hajolt, az üvegcse nem egyszerűen leesett, hanem az egyik testőr lábához repült. Összetört, és bár a benne levő anyag vízben oldva fejti ki igazán a hatását, nagy mennyiségben belélegezve is effektív. Mindannyian kimenekültünk az irodából, kivéve az eltalált testőrt, aki bambán vigyorogva motyogott valamit a csodálatos csillagokról, aztán összeesett.
– Jaj, annyira sajnálom! – pityergett Virág, de én nem értem be ennyivel, megragadtam, és rángatni kezdtem a ruháját.
– Szégyent hoztál ránk, te ostoba liba! – szidtam.
A Próféta morogva a kezébe temette az arcát. Aliz megpróbált szétválasztani minket, mire durván ellöktem, és a nő a harcképes testőrnek tántorodott.
– Bocsánat, nem rúgtam meg? – kérdezte az őrtől. A szemébe nézett, a különleges képességével akármelyik férfinek felhevítette a vérét.
– Semmi gond – felelte elvigyorodva a férfi.
– Elég ebből! – förmedt ránk a szektavezér. – Úgy tűnik, én is tévedhetek.
A sofőr bizonyult a legéberebbnek: miután észrevette, hogy Aliz ellopta az őr fegyverét, maga is pisztolyt rántott. Villámgyorsan félrecsaptam a stukkerét, aztán egy jobb horoggal leterítettem a fickót.
– Fel a kezekkel! – kiáltotta Aliz.
A szektavezér és talpon maradt embere döbbenten engedelmeskedett.
– Maguk a titkosszolgálat emberei? – kérdezte a bukott próféta. – Nem értik, mit akarok valójában? A csáposbékák rabszolgává tesznek minket! Mit gondolnak, miért imádják annyira ezeket a rusnya dögöket? Mert manipulálják az agyhullámainkat. Nézzenek meg egy felvételt az alelnök irodájáról, tele van az undok kétéltűek akváriumaival! Pénzre és befolyásra volt szükségem, hogy háborút indíthassak ellenük.
– Pont te ítéled az agymosást? – kérdeztem. – Szerencsére én és Virág szerfelett ellenállók vagyunk ezzel szemben. Ezt a rabok átnevelésével foglalkozó békák is tapasztalták, ezért szerveztek be minket a börtönben.
– Úgy gondoltam, a két balfácán a kőkemény elméjüknek hála elboldogul ott, ahol profik is elbuktak – közölte Aliz. Fél kézzel szétnyitotta a ruháját, majd a hasát is, feltárva a biorobot burokba rejtett béka testét. – Rajtam kívül csak egy béka tudja tartósan elviselni, hogy emberként éljen, ezért szükségem volt Peter és Virág segítségére. Persze sokan kételkedtek bennük, de megnyertem a fogadást, egy csomó ezüstöt kapok érte! – kiáltott lelkesen.
– Maguk szerint ez normális? – kérdezte tőlem elkeseredetten a vezér.
– Miért ne lenne az? A békakórust valóban utáltam, ám ettől függetlenül korrektebbek a legtöbb embernél. Például hónapokon át ihatok a jutalomból.
– Egyszer a történelem folyamán nem a bennszülötteket igázzák le – mosolygott Virág.
Miután a rendőrök – békabarát tisztek vezetésével – elvitték a szektavezért, visszatértünk a fővárosba, és betértünk egy kocsmába. Egy ideig minden flottul ment: Aliz a helyi specialitást itta, amelyet mocsári legyekkel fűszereztek. Virág nem okozott semmilyen balesetet, pedig hevesen gesztikulált, miközben kiselőadást tartott arról, milyen lesz a saját vidámparkja. Aztán megtörtént a baj: Aliz újra ezüst ékszert lopott, én lecsaptam egy kötekedőt, végül Virág elkötötte a csehó előtt parkoló siklót, hogy meneküljünk. Sajnos a következő sarkon nekihajtott egy luxusjárgánynak. Amelyből Anna Jager szenátort menekítette ki a testőre.
Ismét a fogdán rostokoltunk.
– Tuti, ránk verik még a gyilkossági kísérletet is – sóhajtottam. – Újra börtön… Piahiány, zuzmóméz gyűjtés gázmaszkban és vastag védőruhában… – Összeszorult a gyomrom, ahogy soroltam az elkövetkező borzalmakat.
– Az utóbbi nem olyan rossz – közölte Virág. – Így nem láttak semmit a bájaimból és nem zaklattak. Mármint a férfiak munka közben. A női zuhanyzó más volt… Szerencsére nem jöttek rá, hogy én tettem tönkre többször a szivattyúkat. Így nem kötelezhettek tusolásra, és izmos pasik cígöltek ivóvizet a másik blokkból.
– Micsoda? – bődült el egy nagydarab nő a szomszéd cellában. Korábban magam is azt hittem, hogy mélyen alszik.
– Szóval miattad maradtam napokig koszos, büdös? Na várj, ezért kapni fogsz, te leszel a felmosórongy… – szitkozódott a debella.
Ekkor egy elegánsan öltözött férfi, és két rendőr jelent meg.
– Vigyék innen ezt a hőzöngő nőszemélyt! – utasította az úriember, és a zsaruk habozás nélkül engedelmeskedtek. Miután négyesben maradtunk, a jövevény leleplezte a valódi természetét: elkérte Aliztól a frissen lecsapott legyet, és jóízűen lenyelte.
– Gondok adódtak. Az alelnök szívrohamot kapott. Egy tudós rájött, hogy az alufólia sapka védelmet ad a befolyásunktól, és Jager szenátor meghallgatta őt.
– Vagyis, segítségre van szükségetek? – csillant fel a szemem.
– Megtriplázzuk a korábban ígért jutalmatokat.
– A Balfácán kommandó újra lecsap! – kiáltotta lelkesen Aliz, és Virággal együtt visszhangoztam a szavait.
