XIII.LFP.K - Békák és óriások

A jövő útjai / Novellák (221 katt) Deepankrin
  2024.02.22.

Nevezés a XIII. Lidércfény pályázatra – komoly kategória

Ian Pole – Békák és óriások

Irina felnézett a projektorról zsilipkapu nyitásának szisszenő hangjára. Taylor lépett be a biolaborba. Mikor levette a sisakot, bánatos kutyaképére pillantva a lány már tudta, hogy rossz hírt hozott.

– Nem engedélyezték – közölte halkan a férfi, és egy fém táskát helyezett a rozsdamentes acél szerszámtároló szekrényre. – Csak mintákat hozhatsz, a többit el kell pusztítanom. Az evakuációt be kell fejezni egy órán belül, akkor indul az utolsó komp. Aztán itt eljön az apokalipszis.
– Mindent el kell pusztítani?! – hökkent meg Irina, és az asztal mellől felpattanva körbe mutatott. – Ezt az egészet?! A labort, a könyvtárat, a lakómodulokat, a szerelő csarnokokat?!

A hatalmas plasztkerámia félgömb volt a Palatinas marsi állomás legnagyobb épülete. Átmérője háromszáz méter volt, száz méteres belső magasságában hét szinten voltak kialakítva függőkertek. A buján zöldellő növények között rovarok zümmögtek, az üvegfalú iszapkádak zavaros mocsaraiból dülledt békaszemek követték röptüket.

A biolabor volt az állomás zöldellő éléskamrája és a kutatócsoport büszkesége.

– Nem. Az épületek, a technika marad – felelte szárazon Taylor, és kipattintotta a fémtáska tetejét, amiben öklömnyi üveghengerek sorakoztak. – Minden mást lemérgezünk. Nem hagyhatunk hátra a sereg szponzorálta kutatási anyagot. Ettől a cucctól kutyaszarrá esik szét minden, aminek DNS-e van.
– Két év munkája a semmiért! – temette a fejét tenyerébe Irina, és majdnem elsírta magát. – Ez a kutatás a békákkal volt az életem! Nem dobhatom most csak úgy oda! Csak azért, mert a legyek gyorsított evolúciós génmagját a sereg kutatási osztálya adta?!
– Nézd, Irina, ebben a feszült politikai helyzetben nem hagyhatunk hátra semmit, ami génmanipulációs projecttel kapcsolatos, pláne nem a hadsereg kutatási részlegétől – csóválta meg a fejét a férfi, majd, mikor látta a lány elkeseredettségét, mintegy vigasztalásul hozzá tette. – Nekünk így is, úgy is távoznunk kell, tehát itt elpusztul minden előbb utóbb.
– Ez egy önfenntartó, teljes kis ökoszisztéma! – vetett ellent a lány. – A legyek végzik a beporzást, megeszik gyümölcsöt, a békák kordában tartják a szaporodásukat, növények oxigént termelnek, a napelem panelek áramot, a víz körforgása biztosított. Miért nem maradhat így, míg visszatérünk?
– Mert mi van, ha addig a kínaiak idejönnek, és elfoglalják az állomást? Lehet pár nap, és háborúban állunk. Sosem engedélyeznék, hogy ilyen anyagot hagyjunk hátra.
– Milyen anyagot? Pár ezer génmódosított legyet? – legyintett Irina. – Elvileg egyre okosabbnak és agresszívabbnak kellene lenniük, de ezek négyszáz generáció után is csak legyek. Ez a része pont kudarc volt, ellentétben a többivel, ami…
– Nem engem kell meggyőznöd. Ez a parancs – fonta karba a kezét a férfi. – Egy óra múlva száll fel az utolsó komp a hajóhoz. Annyit elértem neked, hogy mi legyünk az utolsók, akik távoznak. Gyűjts be a mintákat, és aztán én megnyomom ezen a szaron a piros gombot. A cucc meg távozásunk után nem sokkal lenullázza az édenkertet. Ne húzd az időmet, kérlek, mert a technikai részlegen az én holmim még össze sincs pakolva. Bízzunk benne, hogy nem lesz háború, hogy a nagykutyák nem mennek el a falig, és akkor lehet, egy éven belül visszatérünk. A mintákkal pedig újrakezdetünk mindent.
– Rendben – bólintott könnyes szemmel Irina, majd az asztalon lévő üvegtartályokra mutatott. – Sejtettem, hogy így lesz, ezért a mintavevők már tele vannak. Segítenél kivinni őket a kompig? Én meg addig… elbúcsúzom.

A férfi félrehajtott fejjel nézett rá, majd megértően sóhajtott.

– Persze. Kihordom őket. Van hét perced búcsúzkodni.

Ezzel a mintahengereket műanyag tárolókba pakolta, majd nyögve felemelte a ládákat, és a zsilipbe vitte.

– Ne feledd, Irina! Hét perced van, aztán visszajövök!

A lány maga elé húzott egy műanyag dobozt, majd a tetejét lepattintva kiszabadította az abban kuksoló sárga hasú békát.

– Köszönöm! Igyekszem! – intett a férfinak, majd a tenyerébe fogott kövér jószághoz fordult. – Te meg legalább töltsd szabadon az utolsó perceidet, Alfonz.

Taylor felvette a sisakját, majd a ládákat cipelve távozott. Mikor a zsilipkapu konzolja zöldre váltott, a lány odaszaladt a fém táskához. A szeleppel ellátott, figyelmeztető jelzésekkel dúsan festett üveghengereket kék folyadék töltötte ki, közöttük egy led kijelzős irányítópanel foglalt helyet, mely már aktiválva volt. A lány a szerszámosládából aprócska műszerész csavarhúzót vett elő, és eltávolította a panelt védő alumínium borítást. Alatta nyomtatott áramköröket és vezetékeket talált.

Pár perc múlva kinyílt a zsilip, és visszatért Taylor. A lány az egyik iszapkád mocsarába pottyantotta a csavarhúzót, a békák szétugrottak a loccsanásra.

– Végeztél? – nézett Irinára a férfi, majd a kezében szorongatott kövér békára bökött. – Őt sem hozhatod magaddal, ugye tudod?
– Persze – bólintott a lány, majd az arca elé emelte a dülledtszemű pátyoltját. – Viszlát Alfonz! Élj, míg megteheted! És ne feledd, sose bízz bennünk, óriásokban! Az óriások jönnek és pusztítanak. Ez a természetük.

A varangy úgy nézett rá, mintha csak értené, amit a lány mond, majd lustán megnyalta a saját bal szemét. Irina az iszapkád szélére ültette a békát, majd a férfihoz fordult.

– Mehetünk!
– Kész? Vedd fel a sisakod, és kifelé! Aki bújt bújt… – morogta a férfi, majd két kattintással aktiválta fém táskába zárt halált.

A mesterséges mocsarakban tespedő békák a félgömb forma biolabor tenyérnyi vastag üveglapjain át még látták, ahogy az utolsó komp felemelkedik az égbe. A dülledt szemekben visszatükröződött a hajtóművek rőt lobogása.

***

A nyílhegy formájú űrsikló lusta félkört írt le a völgyben fekvő állomás körül. A hajdan hófehér épületeket vastagon lepte be a Mars vörös pora, csak a hajdani biolabor gigászi félgömb üvegteteje ragyogott tisztán.

– Oda teszem le, a központi épület elé – jelölte ki egy érintéssel a pilótafüle ablakán a pontot Szun százados. A férfi mandulavágású szeme folyamatosan cikkázott az ablakra vetített képek és a szkennerek között.
– Érdekes, hogy már a nagy háború előtt is tudtunk ilyeneket létrehozni – csodálta meg Si-Ven tudományos tiszt a koncentrikus körökben elhelyezkedő plasztkerámia épületeket és az azokat összekötő fedett folyosókat. – Furcsa érzés látni. Mintha egy régi holofelvételt néznék.
– Kilencvenhét éve hagyták hátra. Légy büszke, hogy láthatod. Mi vagyunk az elsők, akik a nagy háború óta a Marsra léphetnek.
– Eléggé szépen megmaradt – elemezte a látványt a lány, miközben a tenyerébe vetített szimbólumok segítségével rögzítette a megállapításait. – Valószínűleg alkalmas lesz arra, hogy a romokon hozzuk létre az új állomást. Egyes részek akár használhatóak is maradnak.
– Egy évszázada áll üresen. Optimista feltételezés a részedről, de majd mindjárt meglátjuk. Készülj, leszállunk!

A sikló ezüst teleszkópos lábákat növesztett sima hasából, az ion hajtóművek kék izzása parázslássá szelídült, és a hajó puhán landolt a főépület előtti vörös homokmezőn. Utasai aktiválták a sisakok szuszpenzor mezőjét, majd lesétáltak a lebocsátott rámpán.

– Száz éve mi léptünk először egy másik bolygóra – mosolyodott el a férfi, és a markába fogott multiszerszámmal elindult az igluszerű központi épület boltíves bejárata felé. – Történelmet ír minden mozdulatunk!
– Folyamatosan dokumentálom – bólintott a lány megkocogtatva a sisakja oldalába süllyesztett szenzorfürtöt. – Szólj, ha aktiválod a plazmavágót, akkor tompítok a fényérzékenységen.
– Nem fogod elhinni, de nem lesz rá szükség – mondta döbbenten a férfi, és kesztyűs kezével leseperte a finom port a konzolról. Aktív ikonok parázslottak a led kijelzőn. – Van energia. Még mindig van! Lehet, működik a zsilip.
– Légy óvatos, Szun! – suttogta Si-Ven, mert hirtelen megmagyarázhatatlan rossz érzés vett rajta erőt.
A férfi aktiválta az ikonokat, mire a fémkeretes üvegfal szisszenve félrecsúszott.
– Van nyomáskülönbség – csodálkozott Szun.
A lány a karjába épített szenzorokra nézett.
– Van bent levegő. Magas a metán, meg a széndioxid tartalma, de határérték alatti. Lélegezhető. Furcsa.

Félhomályos folyosószakasz után léptek be a sötét előcsarnokba. A sisakba és a mellkasukba épített lámpák aktiválták magukat. A pultokat és a székeket folyondárszerű növények kúszták be, csizmájuk iszapos aljú, arasznyi vízben cuppogott. Értetlenül néztek össze. A férfi letört egy levelet, és szétmorzsolta kesztyűs kezében. A zöldes, nedves pépet odamutatta a lánynak.

– Ez itt él! Látod? És valamik repkednek is. Talán legyek.

A tudományos tiszt több anyagot is lepörgetett a sisakja belső felületére vetítve.

– Volt itt egy hatalmas biolabor. Növényekkel teli kis esőerdő. Úgy volt, hogy elpusztították, de e szerint mégsem. A flóra utat tört. Valahogy átjött a zsilipeken és elburjánzott az egész állomáson.

A férfi cuppogó, loccsanó zajokkal átvágott az előcsarnokon, és megvizsgálta a hátsó részt.

– Igen. Itt nyitva van a zsilip. Benőtt mindent a moha, meg valami kúszónövény.
– Ha arra megyünk tovább, akkor a következő rész a tudományos részleg, vagy ahogy itt szerepel, a könyvtár.

A férfi bevilágított, majd belépett az épületblokkba.

– Igen, itt is buja a növényzet – konstatálta, majd tenyérrel félre húzta az egyik polc elől a leveleket. Zöld ikonok villantak rá a konzolokról.
– Még mindig van energia. A projektorokban is. Sőt! Tiszták és karbantartottak. Olyan, mintha csak tegnap használták volna őket.
– Ugyan! Nehezen hiszem, hogy a futóbab, meg a vadalmacserje olvasgatni akarna – nevette el magát kényszeredetten Si-Ven, de érezte, hogy a torka kiszárad, mert továbbra is gyötörte a nyomasztó balsejtelem érzése.

A férfi kíváncsiságból aktiválta az egyik projectort, majd az eszközön félbehagyott történelmi csomagra kattintott, ami azonnal elkezdte a lejátszani a videó mellékletet.

– Hihetetlen! – lehelte Szun, aztán összerezzent. Szeme sarkából az egyik cserje alkarvastag törzse mögül kihajolt egy apró, sötét alak. Mikor a fény rávetült, visszahúzódott a növény mögé.
– Te, jószagú… – hördült fel a férfi, és ijedtében elejtette a multiszerszámot. A hirtelen félelem olyan erővel csapott le rá, hogy elzsibbadtak az ujjai. Aztán fújt egy nagyot, és összeszedte magát.
– Fauna is volt a flórában, Si-Ven? – nyögte rekedten a könyvtárba belépő tudományos tisztnek, az a sisakjába vetített anyagok közt válogatva válaszolt.
– Aha. Génmódosított legyek és a bufo variabilis egyik alfaja.
– Az mi? A bufo? – kérdezte a százados gyanúsan halk hangon, mire Si-Ven végre felnézett .
– Zöld varangy.
– Ó, a magasságos! – lehelte megkönnyebbülten férfi, és a lámpafényt a cserjére irányította. – Már azt hittem, rajtunk ütöttek az apró, zöld emberkék. Itt a békád!

A nő odanézett. A huszonöt centi magas, púpos fejű béka a hátsó lábain állva, tapadókorongos ujjaival a fába kapaszkodva szinte csodálkozva nézett rájuk hatalmas, gülü szemével.
– Békának béka, de ez nem zöld varangy – rázta meg a fejét Si-Ven. – Az nem ekkora, és másabb a felépítése is. Ennek itt rendesen gömbölyű az agykoponyája, és olyan, mintha kétlábon állna. Szinte humanoid jelleget mutat.
– Dehogy is, csak a fába kapaszkodik, azért tűnik úgy – kuncogta el magát a férfi, és a varangyért nyúlt. – Ne antropomorfizáld! De azért elvisszük mintának a kis fickót.

Mikor az ujjai a nyálkás test köré kulcsolódtak, az apró élőlény éles hangon felbrekegett. A cserje másik oldalán lévő mellső végtagjával előre csapott. Egy orvosi punkciós tűt szorított apró kezében, melynek kék anyaggal bekent hegye beleszaladt a százados tenyerébe.

Szun felkiáltott, és a falnak csapta a békát, ami nyekkenve az egyik asztalra esett.

– Megszúrt ez a dög! – rázogatta a kezét a férfi.
Si-Ven kíváncsian előre hajolt.
– Mivel? Valami fullánk?
– Nem! Egy tűt szorongatott a kis rohadék.
– Mármint egy eszközt?! – hökkent meg Si-Ven, de akkor Szun fejhangon felordított.
– A kezem! Istenem! A kezem! – sikoltotta, majd megpróbálta levenni a kesztyűjét.

Hiába rángatta egyre tébolyodottabban, nem sikerült neki. A lány odaugrott, hogy segítsen neki, de a férfi félre sodorta. A csatlakozó végre engedett, és ő végre leránthatta magáról a védőkesztyűt. A kesztyűvel együtt lejött a jobb kézfeje bőre, és a hús java része is. A százados artikulálatlan ordítással emelte az arca elé a jobb kezét. A folyóssá váló húspépből kilátszottak az inak és a csontok. A férfiben benne szakadt a következő sikoltás, egy röffenő hanggal térdre esett, és a mellkasát markolászta. Si-Ven rémülten térdelt mellé, és levette róla a sisakot. A százados arcán feketén lüktettek az erek, a szeméből és lassan feloldódó ajkaiból vér szivárgott, de még élt.

– Éget! Annyira éget! – harákolta férfi, majd vérrel kevert, nyákos szövetcsomókat köhögött fel.

Mozgás támadt a cserjékkel benőtt polcsorokon, az ágakon. Si-Ven rettegve nézett körbe. Mindenütt kétlábon járó békák tűntek fel. A sisaklámpa fénye megcsillant a gülüszemeken, melyek vegytiszta gyűlölettel meredtek rá. Az asztalokon apró kerekeken gördülő alkarhosszú ballisztákat, skorpiókat, egyéb nyílvetőket görgettek előre tapadókorongos kezek. A tudományos tiszt óvatosan felállt, és a kijárat felé rákolt. Tenyerét maga relé tartotta.

– Ne! Kérem ne! Nem akarunk semmi rosszat! – ismételgette reszkető hangon, bár biztos volt benne, hogy ezek a békalények nem értik őt.

Egy fém tintatollra támaszkodó, szürkévé vénült bőrű, kövér varangy bicegett a döglött békához, melyet Szun a falhoz csapott.

– Az óriások jönnek, és pusztítanak. Ez a természetük – brekegte, és megérintette a másik béka szétrepedt fejét. – Ahogy jövendölte Első Alfonc próféta! De mi készen állunk, dicső ősöm!
– Nem! Nem akarok rosszat! Csak elmegyek! – zokogta a lány, mikor látta, hogy mögötte a folyosón is jönnek az apró fenevadak.
– És ne feledd, sose bízz bennük! Az óriásokban! – vartyogta a vezér, majd hangosan az asztal lapjához koppintotta a botja végét. Az apró, mérgezett nyilak surrogva útra keltek. – Ez a természetük!

Előző oldal Deepankrin