Linktár

Vihar előtt...

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/7 számában.

Lile könnyed, rugalmas léptekkel tartott a kupola felé.
A terepjárót már leállította az akna tetején, a távirányítóval lesüllyesztette a felszín alatti garázsba.

-.-

Lile nem volt már fiatal, de még öregnek sem érezte magát. Ötven évesen még mindig fiatalos, csinos és fitt volt.
Sohasem volt egy feltűnő szépség, de nagyjából meg volt elégedve a külsejével. Kócos, meggypiros haja lazán omlott a vállára, tűzvörös, hajszálvékony overallja feszesen simult rugalmas, egészséges testére. A szürke, bő kabát minden lépésnél vidáman táncolt körülötte. A tudat, hogy a bő köpeny alatt a hajszálvékony overallban szinte meztelennek látszik, felizgatta.
Vibrált benne a vihar előtti feszültség.

-.-

A bolygó viharai vadak, borzalmasak voltak. A szél süvítése, a homok és az apró kövek kavargása a levegőben lehetetlenné tették a felszíni közlekedést. A kéthavonta rendszeresen kitörő, napokig tartó, rövid szünetekkel tarkított vihar idején az állomás lakói csak a föld alatti folyosókon juthattak el egyik kupolából a másikba. Az egymástól változatos távolságokra elhelyezkedő kupolák hosszú, föld alatti folyosókkal kapcsolódtak egymáshoz, valamint a föld alatt kialakított raktárakhoz, munkatermekhez, és a központi blokkhoz.

-.-

Lile elmosolyodott; eszébe jutott Yorn csillogó szeme.
Az a hamiskás, csibészes pillantás… Érezte, hogy Yornban is épp úgy vibrál a vihar előtti feszültség, mint benne…
Mikor az űrkikötőben átvették a postát és az ellátmányt, Yorn szokásától eltérően kedves és mosolygós volt… Eddig még csak vidin beszéltek, és a férfi arca általában elég szigorú és morcos volt.
Mikor segített Lilének behordani a csomagokat a terepjáróba, talán nem volt véletlen, hogy nem csak a csomagot, hanem Lile kezét is erősen megmarkolta.
De sietni kellett.
– Jön a vihar! – rázogatta megszorongatott kezét Lile, beugrott a járművébe, és elrobogott a kupolája felé

-.-

Lile egyedül dolgozott már egy éve a 605-ös kupolában.
A kupola körül „hurl”-öket tartott. Pontosabban hosszadalmas udvarlással odaszoktatta őket. A „hurl”-ök voltak a bolygó egyetlen őslakos élőlényei. Kitűnően bírták a szörnyű viharokat, sőt, olyankor érezték igazán jól magukat. Szemmel láthatóan élvezték, ha a szél felkapta őket, megkönnyítette amúgy nehézkes mozgásukat. Szinte lubickoltak a szélben.
Tanulmányozta a viselkedésüket… de igazában azért édesgette őket a kupolájához, hogy távol tartsák a váratlan és hívatlan látogatókat. Utálta, ha elmélyült munka közben váratlanul rányitnak, felesleges, hosszadalmas fecsegéssel untatják. A föld alatti folyosókon át is kaphatott volna hívatlan látogatókat, de hogy ezt megelőzze, elhíresztelte, hogy a kupolája folyosóaknáján gyakran elromlik a zárszerkezet.
Mindig is szeretett nyugodtan, egyedül dolgozni, de zűrös házassága, hosszadalmas válása óta különösen értékelte az egyedüllét kényelmét.

-.-

A „hurl”-ök vidáman viháncolva közeledtek Lile felé.
Szinte üdvözölték, mint a hazatérő gazdit a házőrző kutyák.
A „hurl”-ök tömzsi, hat apró lábon bukdácsoló, elefánthoz hasonlóan vastag bőrű, kissé fókaszerű lények voltak. Három nagy, barna szemük és legalább százhúsz éles, állandóan csattogó foguk volt.
Lile apró kekszeket dobált nekik. Kedvtelve nézte, ahogy esetlenül ugráltak a falatok után. Nem tudott még rájönni, hogy egyébként mivel táplálkoznak, egyszer sem sikerült még megfigyelnie, hogy ettek volna valamit, de a kekszet egyértelműen szerették.
Lile hirtelen megpördült… A távolból dübörgést hallott.

-.-

– Na, nem! Ez még nem lehet a vihar! – gondolta – Szikrázóan süt a nap, felhők még sehol… A levegő meg sem rezdül… Na, jó egy enyhe kis szellő azért már van…

-.-

Nem is a vihar volt, hanem Yorn terepjárója közeledett.
– Yorn…– derült fel Lile. Eszébe jutott az a csibészes mosoly, a futó érintés… teste minden porcikája vibrált.
Levette szürke köpenyét, lazán a vállára dobta, lassú léptekkel elindult a kupola felé. A köpeny zsebéből kirepültek a megmaradt kekszek, a „hurl”-ök boldogan szedegették össze.
Csak akkor fordult a zaj forrása felé, amikor az már egészen közel volt.
Yorn zavartan toporgott a terepjárója előtt, egyik kezét a háta mögé rejtve.
– Hoztam neked valamit! – mondta.
– Nekem? Ugyan mit?
– Nem hiányzik valami?
– Háát… nem is tudom…
– Otthagytad a kesztyűdet a terepjáróm orrán – húzta elő a kezét a háta mögül Yorn.
– Ó – kapott a kesztyű után Lile.
– O-ó! – nevetett Yorn, és elkapta a kesztyűt Lile elől.
Lile utánakapott, beleütközött Yornba. A férfi elkapta, nehogy elessen, de a kesztyűt nem adta oda. Lile kibontakozott az ölelésből, és a kupola felé táncolt.
– Na, most odaadod, vagy sem? – kérdezte nevetve.
– Csak a kesztyű kell?
Lile beszaladt a kupolába és az ajtóból kiáltott vissza.
– Dugd be! …A kesztyűt… oda, abba a csőbe… majd behozom…
– Meglesz! – nevetett Yorn.

-.-

Lile eltűnt a kupolában.
A hurl-ök közben már összeszedték a szétszóródott kekszet, és fenyegetően körülvették Yornt.
A fiú vett egy nagy levegőt, szétrugdosta a hurl-öket, és egy szökkenéssel már bent is volt a kupolában. Eszébe sem jutott, hogy minden egyes hurl-nek legalább százhúsz éles foga van.

-.-

Hirtelen kitört a vihar.
Üvöltött a szél, kavargott a homok, apró kövek csapódtak a kupola falához, és a kint felejtett terepjáróhoz.
Odakint tombolt a vihar, odabent pedig a vágyak szabadultak el.

-.-

„…fehéren villognak a házfalak,
fekete heggyel a sötét felhő összeolvad,
a színek égve küzdenek,
fekete ködben színes villanások élnek.
Óda az örömhöz,
A mámoros örömhöz,
Éjszakai szemvillanás,
Állati ordítás,
Villanás, csattanás,
Az égből leszakadó vízesés,
A megváltó beteljesülés.” – jutottak eszébe Lilének a régi verssorok, aztán a szavak belevegyültek a pillanat varázsába.

-.-

– …a terepjáróm megsérült a 605-ösnél… igen, bent vagyok a kupolában… nem, nem kell segítség… az aknaajtó zárja elromlott, nem tudok lejutni a folyosókra… persze… igen, meg tudom javítani… nem kell segítség… hosszadalmas szerelés lesz… van hozzá minden, ne hozzatok semmit… két-három nap… igen, két-három nap…
Lile úgy tett, mintha még aludna, és nem hallaná, mit mond Yorn a vidibe.
– Szóval két-három nap… ennyire vagyok jó neki.

-.-

Először rosszul esett, de végül is nem bánta. Nem igazán akarta feladni magányos, de önálló és kényelmes életmódját. Aztán az jutott az eszébe, hogy a következő vihar előtt, az űrkikötőben Xil terepjáróján fogja felejteni a kesztyűjét.
– Xil olyan jóképű férfi… – sóhajtotta, aztán összegömbölyödött a takaró alatt, mint egy jóllakott macska, és visszasüppedt az álom kényelmébe.

B. Kósa Katalin