Az ócskás – 33. – A báró

Horror / Novellák (559 katt) Erdős Sándor
  2023.09.22.

Lassan csoszogott az ócskás a kihaltnak tűnő vár bejáratán keresztül, keresve a bárót, akit meg fog ölni. Valószínűnek tűnt számára, hogy elbújt a bizalmasaival valahol a vár mélyén, miután hallotta az őrség tagjainak halálsikolyait. Kyassanur nem sietett, tudta, hogy a mindig vele lévő gonosz hatalom odavezeti, ahol a báró rejtőzködik.

Hullken báró izzadva remegett, valahogy megérezte az elmúlás szelét. A vele lévő varázsló rettegő tekintete cseppet sem nyugtatta meg, miközben felkapaszkodtak a várbástya magasába. Mélyen, a lelke sötét zugaiban tudta, hogy nincs menekvés, ám az ösztönei hajtották a magasba. Valójában nem is volt olyan magasan a torony, hiszen csak két szintes volt, ám a báróval és a varázslóval tartó intéző a túlsúly miatt már erősen zihálva izzadt. A három menekülő felért a legfelső szintre, ahol a báró dolgozószobája is található volt. Dolgozószobának hívták, ám valójában inkább kínzókamra volt, ahol a báró kiélhette beteges vágyait. Szinte minden nap kínzott, csonkított itt meg a faluból elrabolt gyermekeket, oly mértékű kéjjel és gonosz vággyal, ami még ezekben a sötét időkben is a párját ritkította. Hullken báró azonnal rájött, hogy ez a végállomás. Vissza nem fordulhatnak, hiszen minden porcikájában érezte a közelgő végzetet. A dolgozószobán kívül egyetlen helyiség volt a szinten, a latrina. Saját szükségleteinek elvégzésén kívül a már halálra kínzott gyermekek testének maradványait is ide szokta bedobálni. Nyikorogva tárult fel a három menekülő előtt a durva padlóval borított szűk helyiség ajtaja.

Az ócskás a kámzsáját fejére borítva sietség nélkül tartott a vártorony bejárata felé. Már messziről megérezte a félelem szagát, és mosolyogva haladt az irányába. A félelem semmivel össze nem téveszthető szagához más is vegyült, a rothadás és fekália bűze. Kyassanur látott már hasonlót hosszú élete során. Sok nemes úr, azért, hogy ne kelljen a toronyszobájából lemennie szüksége esetén, építtetett magának illemszéket a magasban. Ismét megjelent arcán a mosoly, mely inkább vicsorgásnak tűnt, és iszákjába nyúlva egy apró tárgyat vett elő, mely zöldes fénnyel felragyogott. Egy szükségét végző ember ezüst szobrocskája volt a kezében, aki sikoltozva próbálta szarás közben a végbelébe hatoló karót kitépni testéből. Régi, nosztalgikus emléket ébresztett az ócskásban a kis tárgy, miközben a magasba dobta és a zöld fény behatolt a toronyszoba ablakán.

Az ablakon beszűrődő zöld fény volt, amit a három menekülő utoljára látott életében, mielőtt a sötétségbe vesztek. Hármójuk nem csekély súlya alatt a már kissé korhadt padozat beszakadt, és ők sikoltozva hullottak a mélybe. Hiába küzdöttek a szájukba és orrukba befurakodó fekália és emberi maradványok elegyével, néhány perc borzalmas agónia után átadták lelküket a sötétségnek. Így ért véget a báróság dicstelen, és rövid története.

Mikor az utolsó zajok is megszűntek, az ócskás lassan ballagott kordéja felé, ahol a gonosz erejével áthatott portékáit tartotta. Elvégeztetett hát, aminek el kellett jönnie. Erre a tájra is rátelepedhet a gonosz a szomszéd nagyúr képében. Kyassnur fojtathatja az útját, ami szenvedéssel és halállal van kikövezve.

Előző oldal Erdős Sándor