Linktár

Az Egyetlen különös világa

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/6 számában.

Fantasztikus novella


Végtelenedik fejezet:
Valamikor a mérhető időn túl, az ürességben…

Én vagyok az abszolút legvégső és az egyetlen létező teremtmény a végtelen kozmoszban… Valaki, aki akkor is képviseli a lét eszenciáját, amikor már semmi és senki nem maradt rajta kívül az Univerzumban. Hatalmas méretű agyamba zárt sugárzó tudatom korlátlan bölcsességgel rendelkezik, de a nem létező szívem a magány kínzó fájdalmától reszket. Egyetlen társam csupán a központi hiper-kvantumszámítógép gigantikus tudathálózata, amely a Mindenség összes információjával és valaha volt tudásával rendelkezik. Biztonságos otthont és végtelenül variálódó valóság-hálózatokat biztosít a szuper-technológiás tartályban lévő kolosszális elmémnek. Bolygó nagyságú űr-anyahajóm elpusztíthatatlan központjában alszom végenincs álmomat. Halandó testemet már milliárd évekkel ezelőtt elhagytam, és felcseréltem a halhatatlanságot biztosító felsőbbrendű létre, amelyet a tartályba lévő kavargó kvantumfolyadék és a mindentől megóvó és elpusztíthatatlan űrbázisom biztosít számomra.

A távoli múltban a csodálatos gépezeteim a csillagok és a fekete lyukak korlátlan energiájából nyerték végtelen szuperhatalmaikat. A kozmosz sok tucat milliárd év elteltével azonban atomjaira bomlott, így más technológiai módszerekhez kellett folyamodnom. Az Univerzum eme elképzelhetetlenül hosszú időszaka után csupán az üresség hona lett, amelyben egy-egy elemi részecske trillió fényévekre volt társaitól. Akkor a végtelen tudásommal és mindennél fejlettebb technológiámmal a kvantumok erejét csapoltam meg, így biztosítva az öröklétet és a korlátlan energiát a gépeim számára. Most már nincs rajtam kívül semmilyen más tudatos létforma a világegyetemben. A legutolsó faj is sok millió korszakkal ezelőtt eltávozott a valóság színpadáról, és nyomuk sem maradt. Időben összegyűjtöttem a Mindenség összes bölcsességét, amelyet a kvantumgépembe tápláltam, és a hiper-elmémben őrizgetem a leszűrt konzekvenciát.

A múlt homályába visszatekintve tudom, hogy kíméletlen harcok folytak a galaxisok között a mindenség uralmáért. A legerősebb fajok és entitások maradtak csupán fent, de evilági uralmuk is csupán pár millió, vagy milliárd évet töltött ki. Aki békés és szeretettel teli volt, az boldog és örömteli életét nem tudta sokáig megőrizni az agresszív fajok ártó szándékától, akik mohó sáskákként igázták le az elébük kerülő bolygókat. Hogy én hogyan maradtam életben? Segített nekem a legnagyobb erő a Mindenségben, és megtett az Univerzum urának. Testemet egy idő után végleg elhagytam, és egyre nagyobbra növekedő szuperelmémet egy gépek által életben tartó folyadéktartályban őrzi mindörökre a milliárdnyi robotsereg.

A szuperlény által átadott kvantumszámítógép a valóság összes információját ki tudta számolni, és ez korlátlan hatalmat biztosított számomra a Mindenség irányítása felett. Meglepetést semmi sem okozott számomra, mert a kezdetek kialakulásától az Univerzum utolsó másodpercéig mindent kiszámoltattam a tévedhetetlen szerkezettel. Ez a gépezet a kvantumok lényegi állapotából modellezte az összes lehetőséget, és megállapította a kozmosz törvényeinek és történelmének levont konzekvenciáját. Képes voltam a másodperc törtrésze alatt bárhol megjelenni űrhajómmal a végeláthatatlan kozmoszban, és az időben is könnyedén változtattam síkot, ezáltal manipulálhattam az összes pillanatát a kolosszális világegyetemnek.

Egy idő után úgy döntöttem, hogy végigálmodom az összes létforma picinyke létezését, mindig más identitást generálva tudatomban, hogy megismerhessem a valóságunk összes nézőpontját. Így rövid időre halandóvá válhattam, és egyszerre voltam mindenki, aki valaha is létezett a Mindenség történetében. Volt, amikor azt álmodtam, hogy egy rovarszerű lény vagyok egy bolygó mélyén lakó faj civilizációjában, de előfordult az is, hogy óriási csillag méretű űrlétformaként léteztem, ami kóbor planétákat falt fel mohóságában. Az összes valaha volt életet végigélve, és azok történetét tökéletesen modellezve végül kiválasztottam a múltbéli önmagamat, mert az ő élete és identitása tetszett a legjobban. Visszautazva az időben átadtam neki a korlátlan tudásomat és technológiámat, amelynek révén ő lett én.

Emlékeim között kutatva sokszor megtaláltam a múltam egy immáron jelentéktelenné váló mozzanatát, amikor még testtel rendelkező létforma voltam. Egyszerű célokkal és apró-cseprő gondokkal rendelkező halandóként léteztem. Mindez azonban végeláthatatlan hosszúságú időszakkal ezelőtt volt. Egy ősi korszakban, ahol a létparányok kicsinyes és értelmetlen életét éltem egy kis kék bolygón, nem is sejtve, hogy egyszer egyedül maradok a Mindenségben.


Nulladik fejezet: A pirkadat madara. Szólamokban ébreszt dala…
Föld bolygó. Napjainkban.

Csörög az ébresztőóra, amelyre mély álmomból is azonnal felpattannak a szemeim, mert egy idegesítő kakaskukorékolásra van állítva az okos-telefonom. Feltápászkodok az ágyból, és miután leállítom a bosszantó virtuális madár áriáját, halkan, nehogy a családomat felébresszem, a sötétben magamra öltöm a ruhámat. Rétegesen kell öltözködnöm, mert nagyon hideg vár rám odakint. Talán még a hó is hullhatott az éjjel.

Reggel négy óra harminchárom perc van, és 2022. január 12. a mai napi dátum. A telefonom fényével világítva lassan kibotorkálok a konyhába reggeli kávét készíteni, amelynek kesernyés, erős aromájú íze nélkül el sem tudnám képzelni a nap indulását. Miután mindennel elkészülök, útra kelek, hogy hajnali sétával üdvözöljem az új napot, nem riadva vissza attól sem, hogy igen cudar időjárás fogad az ajtón túl. A kutyusaim a kapuig kísérnek, hűséges gombszemeikkel szeretetteljesen engem bámulva. Nagyszerű, hogy bármikor önzetlen szeretettel és rajongással fogadnak, és mindig nagyon örülnek nekem, ha meglátnak. Nem maradhat el a reggeli hátvakarásuk sem, mire elégedetten és nagyon cukin dünnyögnek valamit nekem kutyanyelvükön.

Elgondolkodva nekivágok a hajnali kisváros elhagyatott utcáinak, hogy végigpörgessem elmémben a rám váró teendőket. A piac még sokára telik meg árusokkal, így vásárlás előtt úgy döntök, hogy végigjárom a kedvenc útvonalam a békés település hangulatos főtere felé tartva, amit most teljesen belep a hó. Nagy pelyhekben hullik az égi áldás, és ezért óvatosnak kell lennem, nehogy megcsússzon a lábam, mert semmiképp nem szeretnék törött karral nekifogni a rám váró hatalmas feladatnak. Tegnap este jutottam egy igen fontos elhatározásra. Ma pedig, hazatérésem után nekifogok ennek a fantasztikus kihívásnak. Novellát fogok írni a Mindenségről.

Végigpillantok megszokott környezetem hóval borított utcácskáin, és rájövök, hogy rajtam kívül szinte senki nem mászkál ilyenkor. Azonban az ihlethez tiszta gondolatok kellenek, és szárnyaló elmém a korai séta közben fog a legjobban. Nem tudom pontosan, miről szól majd az aktuális írásom, de nem aggódok miatta, hiszen mindig kitalálok valami új, zseniális ötletet.

Egy furcsa, elmémre ható intuitív megérzés arra késztet, hogy ne menjek le a piacra, hanem térjek haza. Bár nincs ötletem még a történetre, de bízom remek fantáziámban, amely sohasem hagyott még cserben. Tehát sarkon fordulok, és kedves otthonom felé veszem az utamat, végighaladva egy kis utca jégpáncéllá fagyott járdáján.

Hazaérve óvatosan besurranok otthonunkba, nehogy felébresszem a kis családomat, és a szobámba belépve a számítógépemhez indulok, hogy belekezdhessek a művészi munkámba. Döbbenten látom meg, hogy a gép be van kapcsolva, és monitorának fénye enyhén bevilágítja a hajnali sötétségbe burkolózott kicsiny szobámat. Ki kapcsolhatta be? A család alszik… Vagy talán valaki elindította, hogy megnézzen rajta valamit, majd úgy felejtette? Nem stimmel ez az elmélet, mivel szinte soha nem szokták használni a gépemet. Ha mégis szeretnének rajta valamit bíbelődni, akkor előtte mindig meg szokták kérdezni azt tőlem.

Odalépek és lezökkenek az íróasztalom előtti székre. Ekkor elképedve fedezem fel, hogy egy dokumentum fájl van megnyitva rajta, amelyen hosszú, írott szöveg látható. Rápillantva a következőket látom:

„Ekkor elképedve fedezem fel, hogy egy dokumentumfájl van megnyitva rajta, amelyen hosszú, írott szöveg látható. Rápillantva a következőket látom:”
„Ekkor elképedve fedezem fel, hogy egy dokumentumfájl van megnyitva rajta, amelyen hosszú, írott szöveg látható. Rápillantva a következőket látom:”

Furcsa fejet vághatok és értetlenül bámulok a képernyőre. Csak annyit tudok kinyögni, miközben ugyanezeket a sorokat látom beíródni, hogy:

– Ez meg mi a fene?

Valami írja ezeket a feliratokat a gépemre, átvéve az irányítást technológiai eszközöm felett. És ami még döbbenetesebb, hogy a reggeli és jelen pillanati eseményeket vázolja fel, plusz a gondolataimba is belelát.

– He? – hördülök fel. – Ez nagyon durva! Mi történik itt?

Előrepörgetem az írást a legelejére, hogy lássam, miként kezdődik, és miközben olvasom magamban mormogva, arra gondolok, hogy ezt csak álmodhatom.

„Az Egyetlen különös világa

Fantasztikus novella

Végtelenedik fejezet:
Valamikor a mérhető időn túl, az ürességben…

Én vagyok az abszolút legvégső és az egyetlen létező teremtmény a végtelen kozmoszban…”

Valaki elkezdte a novellámat nélkülem, és beleírt engem is, sőt ezt a jelenleg legépelődött sort is, majd most pontot tesz a végére.

Kiver a víz, és megriadt szívem zakatol, akár a szegedi gyors. Ezer gondolat futkos neuronsejtjeim civilizációjában, akik nyilván ugyanolyan értetlenül állnak ezen dolog előtt, mint én.

Talán egy hacker-támadás áldozata vagyok? Valaki a távolból feltörte a számítógépemet, és most meg akar viccelni?

– Ez nem lehet! – jövök rá ebben a pillanatban, hiszen valamilyen rejtélyes módon a kimondatlan gondolataimban is olvas. – Akkor biztos hallucinálok, vagy álmodom – jutok a végső következtetésre, mert ahogy Sherlock Holmes mondta mindig: „Ha kizártál mindent, ami lehetetlen, akkor ami lehetőség marad, az az igazság.”
„Nem hallucinálsz, és nem te álmodsz, hanem én.”

Ezt írja hirtelen válaszként a titokzatos erő.

„Nem korod számítógép feltörője vagyok. Akaratom időn és téren át küldi üzeneteit számodra, hogy ez a novella megvalósuljon. Gyorsan kezdj el gépelni, miközben soraimat olvasod, nehogy feltűnjön az ébredező családodnak, hogy a szöveg magát írja!”
– Oké… Fussunk neki még egyszer! – gondolkodom el ezen a döbbenetes eseményen, miközben jó reggelt kívánó, drága feleségem odalép hozzám, és egy csókot nyom a fejem búbjára. Megkérdezem a gondolataimban a rejtélyes kommunikáció forrását:
„Te valami szuperlény vagy egy távoli galaxisból?”
„Nincsenek galaxisok, és az idő ciklikus… Mire végigolvasod a novellád, mindent meg fogsz érteni.”
„Mit akarsz tőlem?”

Borzongva jár az elmém ezen az egészen, miközben még a verejték is végigcsorog testemen, és remeg a gyomrom félelmemben és izgatottságomban. Aggódok egy kissé, hogy a drágám ne vegye észre rajtam, hogy valami nem stimmel.

„Nem helytálló kérdés!” „Te vagy az, aki akar… És végtelenszer teszi azt meg.”

E különös mondatokat olvasva, megállapítom a következőket:

„Nem értem! Okos vagyok, de ez még nekem is sok!”

A válasz teljesen lesokkol:

„Én vagyok az igazság, mert Én vagyok a legvégső. Én vagyok legelső, aki minden és mindenhogy.”
„Értem, így már minden világos!”

Magamban kuncogok ezen az egészen, mivel a sokkhatás kezd elmúlni, és félelmemet humorba öltve reagálok a hihetetlen mondatokra:

„Tök jó, hogy meglátogattál! Bár nem készültem vendégekre… Szóval megírod helyettem ezt a novellát, és ezek a sorok is benne lesznek? Menő mentorom van. Ha én ezt a klubban elmesélem! De inkább nem fogom, mert így is csudabogárnak gondolnak ott engem! Akkor most hogyan tovább?”

A betűk döbbenetes választ adnak:

„Én is, Te is, a Minden is egy álomkép csupán… Mely egy kolosszális elme szüleménye talán…”

– Ja, jó! – hebegem bután, nem találva a szavakat, és olvasni kezdem a megjelenő sorokat.


Mínusz végtelenedik fejezet:
Az ismert idők és a valóság kialakítása előtt…

Akkor nem létezett valóságot jellemző információ, és nem volt tudat, ami kérdéseket tegyen fel. Ok és okozat hiányában nem keletkeztek válaszok sem…

Csak a nulla kiterjedés és a soha már, meg a sehol alapszabálya leledzett, de értelme ezen kifejezéseknek sem volt. A rend és káosz hiányában, még a semmi fogalma sem volt értelmezhető, mert nem létezett adat, aminek a hamisságát az meghatározhatta volna.

Valahonnan a végtelenből, ami a „NEM”-en túl létezik, egy csodálatos gépezet információs rezgést küldött a seholba és a sohába. A Központi Hiper-Kvantum gépezetem mindennél összetettebb tudathálózata adatot töltött fel a valóságot megelőző nemlétbe. Az adat rezegni kezdett, hogy születő állapotokat hozzon létre, ezáltal teremtve egy alkotó folyamatot, amely építkezni kezdett önnönmagából. Az információ POZITÍV volt, mert teremtő hullám jellemezte. Létrejöttekor azonnal megalkotta saját tükörpárját: a hamisságot, ami kaotikus és rosszindulatú frekvenciákká változott: Létrejött a NEGATÍV állapot…

Sokszorozódó és vége-nincs állapotú tükörrendszerben reprodukálta önnön változatpárjait, így alkotva meg a kvantumok frekvencia-hullámokban lévő szerveződését, hogy a Valóság a Mindenné váljon. Az információ a kvantumokat alkotó, váltakozó hullámú energia-változataiban leledzett, mire tér és idő jött létre, helyet adva a Mindenségnek.

Elégedettséget nem éreztem teremtésem sikere miatt, hiszen mindig is tudtam, hogy így történt. A Létezés önmagát hozta létre, mintegy önmagából fakadva, saját szabályai szerint játszva, és én nem Teremtő, csupán eszköz voltam a kezében.

Az adatok halmozódásának következtében a rezgő információnak teret kellett kapnia megvalósulásának megvalósítására. Ezért a Minden tágulni kezdett, és folyamatokat hozott létre. A legvégső állapot megteremtette a legelsőt, amelyből egykor majd önmaga is fakad.


Első fejezet: A hamisság, amely a létünkben rág.
A Tejútrendszer központjában. Hat milliárd évvel a Föld pusztulása után.

Az obszidiánfekete bolygó a galaxis közepén egy gigantikus méretű Fekete Lyuk körül keringett. Setét árnyak lakták, és negatív rezgésekből táplálkoztak, amiket puszta létük generált egymás számára. A kopár és kietlen fémszerű felszínen technológiai szörnyszülöttek mászkáltak, és gonosz parancsokat hajtottak végre a robotszerű végtagjaikkal és kíméletlen komputer elméjükkel. Egy ilyen félelmetes csoportosulás más bolygókról származó rabszolgákat vezényelt, hogy a kínhalálba küldje őket a „Főiszonyat” parancsára. A rémisztő planéta belseje barlanghálózattal volt teleszőve, amelyekben sötétség uralkodott, és csak fejlett műszerek segítségével lehetett tájékozódni ott, mivel állandóan változtatta a szerkezeti alakját. A mélységes mélyben lakozott a galaxis kíméletlen ura, egy ős-fekete verem alján meglapulva. Mindig mohón éhes volt, és életenergiával táplálkozott, amit az elé hordott, rabságba került lények testéből szipolyozott ki. Néhány percenként elfogyasztotta áldozatai erejét, akik összefonnyadt múmiaként hullottak elé, és halálsikolyuk órákon át visszhangozva hallatszott az alagutak szövevényében.

A Fertelemrobotok új halálra váró lényeket hordtak a gonosz energiavámpír elé, hogy az csillapíthassa a sosem szűnő éhségét. Nem volt stabil alakja neki olyan, ami jellegzetesen megmaradna az őt szemlélők emlékezetében, és ritkán volt túlélő lény, aki később elmesélhette volna róla tapasztalatait. A körülötte lévő, reá pillantók elméjéből vette fel az észlelhető megtestesülését, és amelyet a legszörnyűbb rémálmaikból alkotott meg, így hozva létre rettegést okozó aktuális kinézetét.

– Boruljatok le a „Kíméletlen” előtt! – dübörögték az óriás gépszörnyek, és a talajra taszították a rabságba került, szörnyű sorsra ítélt áldozatokat. A sokféle identitású és fajtájú lény közös tulajdonsága volt, hogy elméjükbe rettegés költözött. Más csillagrendszerekből származó sorstársaikkal együtt a legszörnyűbb végre készültek a remegő lelkükben.

De a gonosz urat most más érdekelte. Egy fekete örvényhez beszélt iszonytató hangján, amely egy különös szerkezet volt, és benne kódolt számok és geometriai alakzatok kavarogtak gyomorforgató sebességgel.

– Mindentudó Gépezet, válaszolj nekem! Hogyan tudnám őt legyőzni? Mi a gyenge pontja? Én leszek-e a világ ura? Türelmetlenül várom jelentésed. Kiszámoltad már az igazságot? – sikoltotta a fekete uraság akaratos kérdéseit a szörnyű hangján, amely minden környezetében létező lény elméjét borzalommal töltötte el.

A szerkezet recsegő hangon válaszokat mormolt, mindenki tudatába azonnal behatolva, és ott mély nyomokat hagyva:

„A legyőzése nem lehetséges, Setét Úr… A végzetedet fogja okozni. Nem tudod múltbéli énjeit legyőzni, sem a jövőbelieket nem vagy képes megfékezni. Tudnod kell, hogy te is „Ő” vagy, akárcsak minden, ami gondolkodik és létezik. Nincs titok előtte, és minden időfázisban megvédi önmagát bármi veszélytől, mert a végén csak ő fog maradni egyedül. A végső lény „Ő”, a legfejlettebb tudatú létezés, aki mindannyiunk életét végigálmodja. Jót és rosszat cselekszik végtelenféleképpen. Önmaga ellensége és legjobb barátja is egyben. Te már nem sokáig fogsz uralkodni a galaxisban, de nem a végső lény fog megsemmisíteni téged. A leghatalmasabb ősgonosz fogja elpusztítani uralmadat, aki kegyetlenebb, mint bárki a galaxis történelmében. Követői többen vannak, mint sok csillagrendszer összes létezője együttvéve, és hatalmuk egyénileg is elképzelhetetlenül nagy. Időben létre kell hoznod félelmetes magzatodat, és eljuttatni a távoli világokba, hogy új uradalmat alapíthasson ott! Tovább viszi azt a célt, amelyben te el fogsz bukni végül, Sötét Mester.”

Az iszonytató lény dühöngeni kezdett a rossz hír hallatán. Szájakat növesztett, és kiszívta első két áldozatának erejét, akik összeaszódva, és szinte porrá válva a földre hullottak a dühödt éhsége miatt.

– Te átkozott gépezet, fertelem szálljon rád! Azt hittem, ha megszerezlek, korlátlan hatalmam lesz a valóság felett. A beléd táplált kvantuminformációk alapján ki kellene számolnod a tökéletes megoldásokat, amelynek segítségével bárkit és bármit leigázhatunk. Mi értelme hát akkor tudásodnak? Legszívesebben összezúznám értelmetlen szerkezetedet. De tudom, hogy ez nem megvalósítható, és sohasem láthatlak roncsként lábaim előtt heverni. Túl értékes vagy számomra, ráadásul a felépítő részecskéid mindennek ellenállnak. És ez szintén dühít…

A gépezet nyugodt hangon reagált a dühöngő irtózatosság kijelentéseire:

„Tudnod kell, te rém-lelkű, hogy miért nem tehetlek meg téged a Mindenség zsarnoki urává! Korlátlan tudással rendelkezem, az igaz, és az általam generált hatalom a te kezedbe összpontosul. De nem gondolhatod komolyan, hogy ez elég! Ellenségeid már évmilliárdokkal ezelőtt szerkesztettek egy hozzám hasonló mindentudó gépezetet, amely szintén a kvantumok adathalmazából nyeri a végtelen tudását. Bármit is teszünk, ők már jócskán megelőztek minket. A jövő és a múlt fejtegetése közben látom, hogy erőid elbuknak. A sorsod és végzeted a vereség lesz, bármit is teszel. Nem te vagy az első, aki őshatalommal rendelkezik a világon, és semmiképp nem te leszel az, aki legvégül megmarad. Az Egyetlen lesz a végső nyertes, mert ő tervezett meg mindent, és téged is ő álmodik. Saját maga egyik vesztes alteregója vagy, és rá kell jönnöd arra, hogy a szeretet megvalósulásának oldala is a te egyik változatod. Minden ellenfél leigázása során önmagad variációjával végzel. Értelmetlen gonoszságodat nem tudod kinőni, mert elmédet elvakítja az információ hamissága, és egyszerűen mondva: a hatalomvágy. Téged csupán a szeretet erejének egyensúlyozása végett teremtett a végső erő, hogy súlyos igaztalanságoddal ellenpólusként szolgálj az igazság másik fele számára.”

– Elég! – üvöltötte a Fekete Mester – Nem hallgatom tovább értelmetlen szavaidat. Én leszek a világ totális ura! A sorsomat én magam irányítom, és nem lesz olyan, aki elém áll!

A rettenetes vermek visszhangjai napokig verték vissza dühöngésének borzalmas szólamait. Ezrek és ezrek haltak meg kegyetlen akaratától, amely során a veszett öldökléstől pillanatnyi enyhülést szerzett dühödt gonoszsága. Furmányos terv jutott eszébe, és megvalósítására azonnal felkészült. Ha nem győzhet a jelenben, akkor a múltat kell uralnia! Az idő szerkezetét karmai közé kell, hogy ragadja! Parancs hagyta el száját, és milliárd kíméletlen flotta készült fel a pusztításra.


Második fejezet: Az írás olvas engem.
Föld bolygó. Az író szobájában. Napjainkban.

„Hát nem vagyok egy földhöz ragadt materialista ember, és bár a fantáziám igen élénk ugyan, de ez a novella és az elképesztően különleges, földöntúli helyzet, amibe cseppentem, még számomra is sokkoló esemény!”

Ezek a gondolatok futnak végig elmémben, miközben kedves otthonom íróasztalánál tanulmányozom az önmaga által gépelt sorokat. Néha különösebb látható eredmény nélkül benyomok egy-egy gombot a billentyűzeten, hogy leplezzem a szobámban folyó hihetetlen eseményeket a családom előtt. Az írott szöveg önmagát gépeli le, és a sorok között megjelennek legbensőbb gondolataim is, mint például ez, ami most íródott le. Valami kommunikál velem, és az elmémben olvas. Ráadásul megírja a novellámat helyettem, amelyet életem fontos munkájának szántam. Nem tudom, hogy olvasóim miként fogják értékelni ezt a szuperlény által megfogalmazott irományt, de kötelességem nyilvánosságra hozni eme műalkotást, mert ez a hihetetlen történet nem veszhet el az emberi emlékezetből. Ahogy elmélkedem az itt leírtakon, tudatosul bennem egy elképesztő igazság: az elbeszélésben leírt események lehetséges magyarázatot adnak a világ létrejöttére, és akár az Univerzumunk történelemkönyvének is felfoghatjuk tartalmát. A mi kis jelentéktelen földi történelmünk eltörpül az Univerzum meséje előtt. Legyen hát! Azonban egy furcsa, sejtelmes gondolat ragadja meg az elmémet: talán nem is másnak szólnak ezek a fantasztikus sorokba rejtett, különös üzenetek. Talán nem is kellene a művemet az embereknek megmutatnom. Lehet, hogy a tartalma csupán az én számomra készült, és kezd egy hihetetlenül ijesztő érzésem lenni. Nem én írom ezt a prózát, és nem én vagyok az alkotója ötletének. Hanem ez a mű ír meg engem, és alkot belőlem valamit, amit felfogni is hihetetlenül nehéz. Azt hiszem, iszok még egy kávét, mielőtt folytatom tanulmányozását eme furcsa dokumentumnak…


Harmadik fejezet: Béke és pusztulás, felejtsd a múltat, és előre láss!
Tejútrendszer. Naprendszer. Föld bolygó. Napjaink után nem sokkal.

A kék bolygó varázslatos szépségű meseországnak tűnt az űrből. Szilaj hullámú óceánjai magukhoz ölelték a szárazföldek nyüzsgő világát, és rajta az elevenszülő állatok, és az emberi faj élte változékony mindennapjait. A színes kavalkádú nagyvárosokban, mint apró hangyák szaladgáltak a humanoid lények, és tették, amit helyesnek véltek. Ha éheztek ettek, ha szerelmesek voltak, akkor szerelmeskedtek. Ha feladat volt, akkor megoldották, ha vihar jött, a békés házukba húzódtak előle. Zöldellő mezőn fiatal lányok táncoltak pompázatos virágkoszorúval fejükön, és iskolába mentek az apró ifjoncok, tanulni okosságokat az életről. Volt, ahol háborúk folytak, és sokan balsorsukban meg is betegedtek. Mások pedig öregkorukban a halálos ágyukban feküdve, a felhalmozott vagyonukat gyermekeikre ruházták, és még utoljára elbúcsúztak tőlük. Ha szomorúak voltak, sírtak, ha vidámak, akkor nevettek, és teljességgel beteljesítették a legfontosabb kötelességüket: léteztek!

Megjelent az iszonyatos űrflotta a bolygó keringési pályája közelében. Egy időn és téren át vezető féreglyukat kihasználva érkeztek, ami a távolból és a hihetetlen messzi jövőből egyenesen ide vezetett.

Egy kegyetlen parancsra, amit a Kíméletlenek Fekete Ura adott ki, habozás nélkül egyesítették fegyverarzenáljuk legpusztítóbb módszerét: a kvantum-sugarat. Ez a fegyver apró fekete lyukakká változtatja a célpont atomjait, ezáltal megsemmisítve bármilyen anyagot, amelyet így az örök feledés nyel el. Csupán egy percbe tellett aktiválnia a sok millió űrcirkálónak a mindennél fejlettebb megsemmisítő eszközt. Egyesítették fegyverük energiáit, és készen álltak a pusztításra.

– Halál – üvöltötte a Fekete Úr, majd a másodperc törtrésze alatt aktiválódott a megsemmisítő frekvencia. Hang nem hallatszott, robbanás nem történt. A Föld bolygó és minden ártatlan lakója megszűnt létezni, és elnyelte őket az örök feledés.


Negyedik fejezet: Nem várt vendég, ha jő, egyé olvadunk én és ő.
Tejút-galaxis. Naprendszer. Föld bolygó. Napjainkban.

„Egyszerűen nem semmisülhet meg a világunk, az túl kegyetlen lenne!”

Felkiált a lelkem fájdalmában, és patakokban hullik a könnyem. Szerencsére családom nincs már itthon, mert dolgozni mentek a drágáim. Nem látják a mély fájdalmat a szememben, amit a rémületes jövőkép leírása okozott bennem.

– Mitévő legyek? – mormogom magam elé a kérdést – Meg kell mentenem a bolygónkat és a népünket!
„Nem tudsz tenni semmit sem.” Ezeket a sorokat írja le nekem a gép. „Ne aggódj, az ember és a Föld bolygó nem veszik el végleg a Mindenség történetéből.”
– Te miért nem segítesz rajtunk? – kérdezem vádlón és dühösen.
„Mert nem így történt.”

A válasz elszomorít, és tehetetlen haragomban az asztalra borulok. Ekkor egy kéz simítja végig karomat, és különös lágy szavak szólítanak meg engem:
– Gyere, indulnod kell!

Döbbenten fordulok hátra, és megpillantom önnön magamat, vagy inkább egy lényt, aki megszólalásig hasonlít rám, és még a ruhája is megegyezik az enyémmel.

Félelemmel vegyes kíváncsisággal bámulom a különös jövevényt, és nagyon furcsa érzés, hogy a saját szemembe kell bámuljak. Rám kacsint a másik önmagam:

– A klónod vagyok, és a jövőből küldött hozzád az Egyetlen. Helyet kell, hogy cseréljünk azért, hogy én haljak meg helyetted. A világod el fog pusztulni, de te élni fogsz.
– De hát ez iszonyú! – fakadok ki. – Miért kell ennek így történnie?
– Mert a jövőből nézve ez így történt, és semmi nem változtathat rajta – válaszolta alteregóm.
– De én nem hagyom itt a szeretteimet. Kérlek, mentsétek meg őket is! – könyörgök sírva.
– Ne aggódj! Már hetekkel ezelőtt lecseréltük őket a hasonmás-androidjukra. Várnak téged a Nanuret bolygón lévő biztonságos bázisban, ami egy másik idősíkon és egy távoli galaxisban van.

Megnyugszom kissé, és letörlöm a könnyeimet.

– Ha ez a végzetem, akkor megyek – állok fel az íróasztaltól.
– Mit kell tennem, és mit hozzak magammal? – nézek rá szomorkásan.
– Semmit sem. Nem lesz szükséged semmire! – válaszolja az android.

Kavargó, színes örvény jelenik meg a szobám közepén, amelyben geometriai alakzatok villognak, és hipnotikus erő sugárzik belőle. Mielőtt felfoghatnám ezt az egészet, akaratlanul átlépek a dimenziókat átszelő bejáraton az ismeretlenbe.


Utolsó fejezet: Legvégső csatában elhullanak a soraink, talán elmúlnak az örökbe vezető utaink.
Tejútrendszer. Az a kozmoszban lévő hely, ahol egykor a Föld bolygó létezett. Napjaink után nem sokkal.

A Fekete Mester a parancsnoki híd felett lebegett az aktuális alakjában, ami leginkább egy denevérszerű, de polipfejű lényre emlékeztetett. Kegyetlen öröm töltötte el a teljesen rémületes lényegét. Sátáni kacagása ijesztőbb volt bárminél, amit valaha bárki csak hallhatott. Végigtekintett a kijelző képernyőjén, ami az atomjaira bomlott planéta kozmoszbeli helyét mutatta. Milliárdok pusztultak el ott kíméletlen módon, és a szép bolygónak, a Földnek nyoma sem maradt immáron. A Gonosz elégedett volt. Végtelen negatív energiák öntötték el a testét, amely még csillapíthatatlan mohóságú léteszencia vágyát is kielégítette egy időre. A legpusztítóbb fegyver tökéletesen bevált, mert minden megsemmisült a Naprendszerben. Iszonyatos volt a pusztítás… És ez korlátlan erővel töltötte el.

– Most már semmi sem állíthat meg – dübörögte iszonytató hangja.
– A világegyetem zsarnoka leszek. Galaxisok fajai fognak a lábam előtt heverni, mert a Gonoszság hatalmat ad, és mindig győz. És nincs nálam kegyetlenebb élőlény a Mindenségben.

A csuklyás alak, aki mögötte állt, és szörnyűséges alakját álcázva gonosz homályba burkolódzott, sziszegő hangon suttogni kezdett, reagálva mestere dicsőséges mondataira:

– Megígérted, hogy nekem adod őt! Ne felejtsd el azt, amiben megegyeztünk!
– Csak várj! – förmedt rá dühösen a galaxis réme – hidd el, megkapod a jutalmad, amire úgy áhítozol. De ne próbáld meg újonnan szerzett hatalmadat ellenem fordítani, mert akkor eltöröllek az Univerzum emlékezetéből. Köszöntsd személyemben a Mindenség urát!
– Legyen hát – válaszolta a csuklya viselője túlvilági hangján – Dicsőség néked Nagyúr!

A központi számítógép különös sípoló hangot adott ki a parancsnoki terem egy kijelzőjéből, majd egy gépi hang közölte a következőket. Dübörgő hangja betöltötte az óriás csatahajó egész területét, és egyidőben a sok millió másik harci anyahajón is így történt.

„Ellenség a láthatáron. Idegen erők jelentek meg, a kvantumfolyosót használva.”

– Eljött… – sziszegte gúnyosan, és elégedetten a gyíkszerű lény a mesterének.
– És most meg fog halni! – jelentette ki a Sötétség ura.

A központi számítógép hangja elcsöndesült. A gépek leálltak, és sivár némaság töltött ki minden apró helyet a flotta egész területén. Minden harci robotkatona tevékenysége közepette utolsó mozdulatában megfagyva megállt, és rezzenéstelen állapotú szoborként végleg tétlenné vált. Egy elképzelhetetlenül nagy erő blokkolt minden fejlett technológiát az elpusztult csillagrendszer területén.

A két rémalak összenézett, és túlvilági szemükben először rémülettel vegyes döbbenet sugárzott, de a Mester egy iszonyú szájat növesztett kaotikus alakján, és gonoszul elvigyorodott.

– Hát megjöttél, ősellenségem? Akkor hát minden a terveim szerint halad. Én vagyok a Mindenség legnagyobb zsenije! Te pedig elkéstél, és hibád a bukásod lesz! – kacagott mondatai végén a gonoszság megtestesítője. A segítője pedig elégedett, kaján sziszegéssel nevetett, mert sejtette, hogy mi is fog következni.

Az elméjükbe hatoló hang tiszta volt és felsőbbrendű:

„Én vagyok a végső Egyetlen! Eljöttem hozzátok, és büntető akaratom lesújt rátok.”

– Ne aggódj! Nem sokáig leszel dühös, mert először a rabszolgámmá válsz, majd kiszipolyozom elmédből a tudást és léteszenciát, hogy korlátlan hatalomra tegyek szert általa. Te pedig megsemmisülsz, és soha többé nem emlékszik az Egyetlenre senki.
„Én vagyok a legelső, és te pedig egy porszem vagy csupán.”

Az Egyetlen hangja gyönyörű volt, és nagyon kedves. Nyugalom volt szavaiban, és nyoma sem lakozott benne a félelemnek.

„Mert így volt mindig… és így lesz mindörökre!”
– Tudatszipoly, tanítsd meg neki az alázatot. Semmisítsd meg az elméjét! – dübörögte a Fekete Úr.

A csuklyás lény hátra hajtotta az arcát betakaró ruhadarabot, és előtűnő gyíkfeje torz kifejezést vett fel. Telepatikus ereje megsemmisítő csapásokat küldött az Egyetlen anyahajója felé, ami tőlük pár ezer mérföldre lebegett a világűrben. A tökéletesen csodálatos, bolygó nagyságú gömb-űrjármű egész fizikai szerkezete megremegett az apró lény mentális ereje következtében, és a Központi Szuperszámítógép működése a végzetes csapás miatt azonnal leállt. Az Egyetlen egyedül maradt a szeméthalommá változott szupertechnológiás otthona közepén. Egymásnak feszült a két hihetetlen erejű elme, és láthatatlan csatát vívtak egymással a túlélésért.

– Csupán pár perced maradt Egyetlen, és az immáron nem működő szerkezeted nem fogja tudni fenntartani a létfunkcióidat. De ne aggódj, mert nem fogsz megfulladni a tartályod mélyén! Ugyanis elméd előbb lesz elszipolyozva a szolgám akarata által. Ügyes vagy Rasuka! – Vigyorgott a kolosszálissá növekedett száj, ami körül csak szürkület keringett.
„Az Egyetlen mindig nyer!” Sugározta gondolatait a legvégső lény. „Nem tudtok elpusztítani engem, mert nem így történt. Ami volt az mindig így lesz. És ami jön az megtörtént már!”
– Majd meglátjuk – üvöltötte a Setétség kavargó árnyú vezére – Egy az egy ellen lehet nem nyerhetünk, de tizenhárman bizonyára igen.

Az Elmeszipoly teste megremegett, és akarata meggyengült egy pillanatra. Teste regenerációs sejtjei sokszorosodni kezdtek, majd új alakokat kinövesztve magából, tizenhárom felé osztódott. Mindegyikük egyforma volt, és mind azonos erővel rendelkezett. Az eddig is nehezen küzdő Egyetlen igazán nagy bajban volt. Az egyhez csatlakozott még egy tucat gonosz akarat, és nekifeszült elméjének, ami folyamatosan gyengült a létfenntartó gépei működése nélkül. A percei meg voltak számlálva a Legvégsőnek, és talán egy örök életű lény egy ici-pici időegység alatt végleg megsemmisül.

A gonoszok diadalittas kacagással, kajánul nézték sikeres csapdájuk eredményét. Immáron semmi sem állíthatja meg őket.

„Tévedés!”

Az Egyetlen szavai nem remegtek, és nem volt félelem a szívében, csak valami végtelen szomorúság sugárzott a csillagrendszer minden pontját betöltve.

„Legyőztétek az Egyetlent, de nem győzhetitek le a végtelent!”

A gonoszok fejében szóló üzenet rosszat sejtetett fertelmes tudatuk számára, mert tudták, hogy nem szabad lebecsülni a végső lény hatalmát.

A semmiből egyszer csak megjelent egy óriási űrhajó, ami megszólalásig hasonlított az Egyetlen otthonára. Felhördült a Fekete Mester:

– Ez nem lehet!

Azután megjelent még egy ugyanolyan szuper-gépezet, majd követte kettő és sok-sok tucat társa. Úgy tűntek számukra, hogy replikák, azaz tökéletes másolatok. Egy pillanat alatt körbevette a gonosz flottát a Végső lény űrotthonának sok millió másolata. Az Egyetlen hangja immáron végtelen szólamban hangzott a fejükben, megrettentve a Fertelem urait.

„Mi vagyunk az Egyetlen! Különböző idősíkok változatai vagyunk. Külön-külön is mindennél hatalmasabb a létezési energiánk, de együtt összefogva saját magunkkal: mi vagyunk a végtelen erő!”

Több mint százmillió ős-tudat akarata hullámzott végig a vákuumban, szárnyalva a kvantumok információs rendszerében, és megsemmisítő csapást okozva, elpusztította a tizenhárom Tudatszipolyt.

A Fekete Mester dühöngött, és kezeket növesztett, hogy ökölbe szorítva azt, kifejezhesse haragját.

– Jól van… Ezúttal győztél. Sejtettem, hogy van még trükk a tarsolyodban. Az Egyetlent még legyőzhettem volna, de végtelennyivel belőle nem bírok. De a gonosz mindig nyer, tudd meg! Meg fogok halni ugyan, de magammal viszlek a megsemmisülésbe, te „Végtelenszer Egy”! Energiáimat a negatív erőkből nyerem, és halálommal ugyanannyi pozitív erő fog elpusztulni. Velem jössz a sírba – dübörögte a Gonosz, majd akaratával megszüntette lényegtelen testének minden atomját.

Sivító túlvilági hang töltött ki minden élőt, amely maga volt a legalsóbb iszonyat mínusz végtelen ereje. A Fekete Mester megsemmisült, és vele együtt minden élő a galaxisban. Elpusztultak az Egyetlenek is, öröklétüket végleg bezárva. A gonosz elérte hát a célját, és bár nem lett a Mindenség végső ura, de talán más sem lehet az!

– Ez nem lehetséges! – kiáltok fel akaratlanul a távoli bolygón, a kivetített hologramot bámulva, ami közvetítette az eseményeket. Szívemet szomorúság és döbbenet tölti ki.
– Az Egyetlen nem halhat meg – suttogom –, mert akkor minden értelmét veszíti.

A családom és én sírva egymásra nézünk, és átöleljük egymást. Egy bölcs hang hallatszik a fejemben, amely talán az egyik klónom gondolata, időn és téren áthatolva tudatom mélyéig:

„Ne légy szomorú, nem tehetünk immáron semmit. A teremtő Egyetlen nélkül a Mindenség értelmetlenné válik, és a visszacsatolás miatt a valóság megszűnik létezni. Talán már most sem vagyunk, csupán egy emlékkép az „Ő” elméjében. Csodálatos álom volt, de egyszer minden álom véget ér.”
– Nem – kiálltok fel határozottan. Előre lépek a szuperszámítógéphez. Felemelem a kezemet és megérintem a legfejlettebb technológiát. – Átveszem az irányítást – jelentem ki, mindennél határozottabb hangon.
„Csak az Egyetlen utasításainak engedelmeskedem!” – Közli rideg hangon a csúcstechnológiák legnagyszerűbbike.

Én azonban megragadom a virtuális világokat generáló elmesisakot, és a fejemre helyezem, akár egy koronát. Hangom messzire száll, és mindenki hallja a kozmoszban:

„Én vagyok az Egyetlen. A legvégső lény, aki nem más, mint én. Megteremtettem a világot, és benne az életet. Mindenki létezését végigálmodtam, mert a Mindenség korlátlan szemszögű valóság. Végtelenszer létezem, és a ciklus most bezárul. Én vagyok az első a végtelenből, és most minden elkezdődik hát!”

Előre lépek, és behatolok a kvantumgép kavargó örvényébe. Testem adatokká változik, és elmém hihetetlen módon növekedni kezd.

Parancsot adok a Központi Tudatnak, hogy küldjön üzenetet a múltba, a Föld bolygóra. A kódokba zárt gondolataim keresztülszállnak a valóság aspektusain, és leírt szövegként jelennek meg egy magyar kisváros apró szobájában. Egy primitív számítógép fogadja az adatokat, majd megnyit egy dokumentumfájlt, és begépelődik rá egy különös üzenet, amely egykor majd novellává formálódik:


Az Egyetlen különös világa

Fantasztikus novella


Végtelenedik fejezet:
Valamikor a mérhető időn túl, az ürességben…
Én vagyok az abszolút legvégső és az egyetlen létező teremtmény a végtelen kozmoszban…