Ködös Völgy 6 - A fény útja
A fény és az erő útja történetükben nem követik egymást, bármelyikkel kezdhetsz
Ezen a szerepjátékos estén egy ősi fekete piramisba mentünk kincseket szerezni. Az ötlet Mariontól jött, az egyik játékostársamtól, aki a kalandunkat elmesélő Simon párja volt. A múltkori játékon belelesett a jegyzeteibe és látta, hogy ez a piramis hol található.
A kalandra Marion elhívta egy barátnőjét, Verát. Én azért lehettem ott, mert Henrik – Simon öccse – elhívott pár játékalkalommal ezelőtt. Marion ismerte a játékot, Henrik a világokat, mert állandóan a testvére könyveit bújta, én még csak akkor kezdtem beleszeretni a szerepjátékba, és Vera, aki nem értette, mit csinálunk és két perc alatt egy évnyi információt hadartunk el neki.
Cleito Fekete Piramisában két irányba mehetsz. Az erő útján, vagy a fény útján. A fényt a hieroglifán napfényként ábrázolják, a tudást szimbolizálja és a tudás útjának is hívják emiatt. A fény útja a rejtvények terme, a cél, hogy megfejtsd őket és összerakd a megoldásokat. Persze ez sok csapdával is jár.
Már az első terem nehéznek bizonyult. A falakra bronzlapokat szegeltek a kőbe, úgy, hogy ne álljanak egymással szemben. A sötétben fáklyák fényénél kerestük az utunkat. Én hirtelen egy áttetsző halemberbe ütköztem. Simon úgy mesélte el, hogy először csak lüktető belső szerveket látok lebegni, majd felfogom, hogy ez az emberi alkatú, halarcú, karmos, hegyes fogú dög azonnal nekem támadt.
Henrik és én összecsaptunk a rémséggel, és megjelent többi társával, ameddig a lányok a rejtvényt próbálták megfejteni. Egy halat kettévágtam, utána Henrik egy rossz dobás miatt, az egyik tőrét belém dobta a szörny helyett. Le akartam üvölteni érte, de utána nagyon csúnyán megkarmolt egy másik halember, ami egyetlen harci kör alatt elvette a kedvem a csatától, és a legszívesebben mentem volna segíteni Marionnak és Verának. A sok kockadobálás közben újra és újra szóltunk nekik, hogy húzzanak bele. Mai napig nem tudom, mit műveltek, de a folyosó fénybe borult, ami annyira zavarta a szörnyeket, hogy egy pillanat alatt végezni tudtunk velük.
A következő teremben egy hatalmas tócsa, majdhogynem tó állt a padló közepén, ahol beszakadt az egész és a talajvíz felszivárgott. A bejárattal szemben egy sakálfejű szobor állt, ami egy tálcás mérleget tartott. Az egyik tálcán egy kőből faragott szív feküdt, a másik üresen állt. A tavacska alján egy toll világított.
Nem sok ötletünk támadt, hogy hogyan szerezhetnénk meg, ameddig Vera rá nem jött, hogy tud varázslattal idézni egy indából készült ostort. Azzal becsapott a vízbe, ám nehézkesen süllyedt bele az ostor, mintha zselébe vágott volna, de pont elérte a tollat. Kapkodva kihúztuk, mert az ostorunk elkezdett szétmállani. Gondoltuk, hogy talán savas a víz, ezért mind rángattuk az indát, ameddig meg nem lett a toll.
Marion elmagyarázta, hogy az egyiptomi vallás szerint, ha meghalsz, a szívesedet a halál istene előtt egy mérlegre kell tenni. Ha a szíved nehezebb, mint az igazság tolla, akkor a lelked elkárhozott, ha könnyebb, akkor az ókori egyiptomiak által elképzelt mennyországba kerülsz. Simon megjegyezte, hogy ha megnéztük volna, ezt a falon lévő a hieroglifák is elmesélték volna.
A tollat a kőmérlegre raktuk, mire a szoborral együtt a fal is elhúzódott utat adva nekünk.
Elénk tárult a fény útjának utolsó terme. Haloványan emlékszem, hogy a plafonról lógott egy ökölnyi, fényes gömb és omladozó, apró oszlopok voltak a hosszú helység két oldalán. Látszólag sehol semmi más, de olyan sötétség honolt itt, hogy még fáklyákkal is alig tudtunk valamit kivenni.
A tervünk egyszerűnek tűnt. Henrik a vállamra áll és leveszi a golyót – rögtön elsőre sikerült is kiszakítania a tartójából. Nem tudjuk, mi lehetett az, de vérzett tőle a plafon. A padló megremegett és egy gigászi, kőbőrű hal mozdult meg, kitörve a padlózatból. Simon akkorának írta le, mintha majdnem az egész folyosót elfoglalná. A szörny része lehetett az a fénygömb, mint azoknak a halaknak, amik ezzel a fénnyel csalják csapdába áldozataikat.
Mai napig nem tudom, hogy mi a megoldása ennek a teremnek. Állítólag meg lehet oldani ésszel és csapatmunkával, de az nem a mi stílusunk volt ezzel a csapattal. Mindannyian megtámadtuk a szörnyet, minden sikeres dobást úgy ünnepeltük, mintha most nyerte volna meg a csapatunk a vébét. Ha bármelyikünk csak egy picit is sérült, már úgy őrjöngtünk, mintha Simon egyenesen kínzott volna minket. A végére alig kaptam levegőt, és teljesen leizzadtam. Úgy éreztem magamat, mint aki lefutotta a maratont.
Mikor Simon azt mondta megannyi támadás után, hogy a szörnyeteg élettelenül esik össze, megfagyott a levegő a szobában. Vártuk a folytatást, vártuk, hogy legyen valami csel, de nem volt. Mikor erre rájöttünk, úgy sikoltoztunk az örömtől, mint még soha. Elment a hangom, mire hazaértem! Biztos vagyok benne, hogy a szomszédok később panaszkodtak ránk Henrik szüleinek.
De akkor épp semmi sem érdekelt. Győztünk és megszereztünk a mágikus gömböt. Marion rájött, hogy ezzel lehet kinyitni a titkos zárat az erő útjának utolsó termében.
