Kocka fordultával 3. fejezet (Történet a B-valóságából)

Horror / Novellák (272 katt) Zanbar
  2023.05.27.

1986. október 25., szombat.

Betthany Marston az ajtókeretnek dőlve figyelte, ahogy a „Forlorn Fallsi Vigyázók Klubja” az előszobában tolongva öltözködik. Az elmúlt évben sokat nőtt, kócos, Andrew Slocombe alig fért el a többiektől, folyvást bocsánatot kérve, ha a cipőhúzás, vagy kabátvétel közben nekik ütközött. Harvey Duncan, aki a hosszúra növesztett hajával és a „jóképű kurafi” fizimiskájával, melyet inkább a nagybátyjától Matthew Johnstól, sem mint a szüleitől örökölt, Judd Nelsonra emlékeztette Betthany-t a „Nulladik órából”. Ügyesen átkígyózva a többiek között, egyik kezével a cipőjét húzta fel, míg a másikkal az unokatestvérének Matiladának nyújtotta a sajátját. A sápadt, karó-sovány Matilda, aki voltaképpen beverekedte magát a klubba, éppen egy újabb regresszív időszakát élte, ahogy ő maga fogalmazott. Ez annyi tett, hogy a maradék önbizalmát és életkedvét is elveszítette, és keveset, azt is csak tőmondatokban beszélt. Tudta magáról, hogy ilyenkor nehéz vele, és hálás volt a srácoknak, hogy elnézték neki a dolgot. Nem mintha tehetett volna róla. Ő is, mint sokan a városban, a helyiek által „bányászkórnak” nevezett betegséggel született. Forlorn Fallsban sokaknak voltak bányász felmenői, akiket kisebb-nagyobb mértékben megmérgeztek a régi bányákban használt vegyszerek és azok hosszú távú káros hatását tovább adták a leszármazottaiknak is. Genetikai betegség, ezt mondták rá az orvosok, melyet kezelni lehet, de meggyógyítani sohasem.

Betthanynak önkéntelenül is eszébe jutott róla a saját húga. Nála is csupán ennyit mondtak, kezelni, nem meggyógyítani.

Matilda halvány mosollyal viszonozta unokatestvére kedvességét, majd a folyosón uralkodó kellemes meleg ellenére is megborzongott.

– Ha akarod, szívesen hazaviszlek – ajánlotta fel. – A biciklid kényelmesen elfér hátul, és nem kell kint tekerned a hűvösben.
– Köszönöm, Ms. Marston, de megvagyok – közölte kissé élesen a lány, miközben egy ideges mozdulattal, felé fordította a fejét.

Vagy inkább odatekerte, tette hozzá magában a nő. Rendben, hagyjuk most ennyiben a dolgot.

Nathan, jó házigazda módjára hátra maradt, megvárta, amíg a barátai felöltöznek, majd ő is a cipője után nyúlt.

– Hová-hová? – firtatta Betthany.
– Még csak tíz óra van, anya! – perdült meg a fiú, kezében a cipőjével. – Nem maradtunk soká, ahogy ígértük, és arra gondoltam, hogy elkísérem a srácokat egy darabon. Fél órán belül itthon vagyok, ígérem!

A máskor halk szavú, visszahúzódó Nathan, aki a maga módján éppen úgy kapaszkodott a klub másik három tagjába, mint Matilda, az utóbbi napokban sokkal impulzívabb és magabiztosabb lett. Betthany szerint azóta, hogy szert tett a „szerencsekockára”.

Nem tudta pontosan, miért van ilyen jelentősége annak a holminak, ám önbizalmat kölcsönzött a fiúnak, az elmúlt több mint másfél hétben, és ami azt illeti, nem csak neki. Howard említette, hogy mostanság sikerült megbeszélniük pár dolgot Andrew-val, aminek a rendőrfőnök, a maga visszafogott módján, de őszintén örült. Harvey, akárcsak Judd Nelson John Bendere a tanulmányaival és az iskolai fegyelemmel állt hadilábon, ám ez mostanság változni látszott. Nathan pedig egészen kivirult, még az iskolába is magával hordta, mint valami talizmánt, vagy kabalát.

– Kaptam – felelte a fiú, mikor rákérdezett honnan van a kocka. – Szerencsét hoz – mosolygott. – Látod? – gurította végig az asztalon. – Mindig húszasra fordul. Játszani ugyan nem lehet vele, de – kapta fel és a zsebébe süllyesztette az apró tárgyat –, jó tudni, hogy van.

Kivirultak tőle, egyedül Matilda volt kivétel. Betthany pedig, bár együttérzett a lánnyal, aki mit sem tehetett a saját állapotáról, összességében örömmel fogadta a jelenlegi helyzetet. Minden igyekezete ellenére, rendőrként inkább helytállt, mint anyaként, és időről időre magát okolta azért, hogy Nathan bátortalan, csendes fiú lett. Ha ebben változás állt be, ő örömmel fogadta.

– Fél óra – egyezett bele. – El a Washingtonig és onnan vissza!

Nathan lelkesen bólogatott, majd felajánlotta az egyik sálját Matiladának, hogy kösse azt is a nyakába. Betthany ebből sejtette, hogy a fiú egy kicsit másként tervezi a dolgot, mint amiben az imént megegyeztek. Nathannak tetszett Matilda, bár ezt sohasem mondta ki, és most frissen szerzett önbizalmát kihasználva, alighanem haza fogja kísérni a lányt.

Talán szemet kellene hunynia e felett a kis füllentés felett.


Kint állt a verandán, onnan nézte, ahogy a srácok nekiindulnak az október éjszakának. Visszatérése után Matthew sokat aggódott amiatt, hogy egyedül bicikliznek éjnek évadján, és volt, hogy megpróbálta őket kocsival hazahordani. Betthany leintette, mondván, túlságosan los angelesi lett az évek során, és elfeledkezett róla, hogy ez itt Forlorn Falls, szellemekkel és titkokkal teli város, ahogy a „Virrasztók Klubja” hívta a játék során. Egy hely az iowai senki földjén, melynek megvannak a maga démonai, s azokból olyan sok akad, hogy másnak, már nem is marad itt hely.

Ha pedig mégis, akkor ott volt Howard Slocombe. Voltak, akik első látásra bizalmat ébresztettek az emberekben. Nyílt tekintet, őszinte testbeszéd, kellemes hang. Mások óvatosságra késztették a többieket, vagy egyenesen félelmet keltettek bennük. Howard Slocombe a legjobb szándéka ellenére is az utóbbi típusba tartozott, hatalmas termetével, sírmély hangjával, ahogy a fia Andrew emlegette, és tekintetével, amitől az emberben újra megelevenedtek élete legszégyenteljesebb pillanatai.

– Valaha más ember volt, tudom – mondta a rendőrfőnök felesége, amikor szóba került a dolog. – Egy egészen másik ember.

Talán csak Thea tudta egyedül, mennyi időt töltött a férje Vietnámban, mert akárcsak a „taxiszolgálat” térképével kapcsolatban, erre is mindig más volt a rendőrfőnök válasza, ám azt sejteni lehetett, hogy sokat. Túl sokat is Thea szerint, és bár tizenöt évnyi házasságuk alatt Howard önmagához képest finomodott valamelyest, egy része, egy nagyon fontos része valószínűleg sohasem jött haza a Zöld Pokolból. És ezt tudták róla.

’81 nyarán, a Sullivan-klán New Englandból a Nagy-Tavak környékére tette át a székhelyét. Terjedtek a hírek kiégett teherautókról és felkoncolt sofőrökről az államközin, eltűnt stopposokról a mellékutakon. Télre elértek Iowába. Kemény januárjuk volt, méteres hóval és metsző északi széllel egész hónapban. Egy napon csörgött a telefon az őrsön, és a főnököt keresték, két órával később pedig megjöttek a szövetségiek, hogy magukkal vigyék. Azt, hogy pontosan mi történt, sem ő, sem Thea nem tudta, de a híradások szerint a nyomozócsoport elszakadt egymástól a hóviharban és Slocombe egyedül talált rá a Sullivan család négy tagjára egy elhagyott faházban, mely hamarosan a földdel vált egyenlővé. A tévének nyilatkozó nyomozó szerint a rendőrfőnök egyedül tette harcképtelenné a négy körözött férfit, bár ő maga is többször megsebesült az intézkedés közben, néhány kiszivárgott kórházi fotó alapján az semmi sem volt ahhoz képest, amit a Sullivanek szenvedtek el.

Az emberek valahogy ennyiből is értettek. Forlorn Falls, ez a furcsa, kísértetekkel teli kisváros, valahol az iowai senki földjén egy olyan ember otthona, akit nem lehet elég messzire elkerülni.

Betthany számára átlagemberként és rendőrként is aggasztó volt belegondolni, hogy ki is lehetett valójában Howard Slocombe, mielőtt a férfi, némi csendre és nyugalomra vágyva elfoglalta a rendőrfőnöki hivatalt itt Forlorn Fallsban, ugyanakkor, akárcsak Thea Slocombe, ő is tudta, hogy valahol mélyen eltemetve a szótlan komorság és tengernyi, óriás erővel féken tartott indulat alatt rejtőzik egy másik ember is. Az az ember, aki Howard Slocombe egykor volt.


Pár nappal azután történt, hogy Matthew Johns elköltözött a városból. Betthany úgy érezte, cserbenhagyták, egyedül az egyre jobban magába roskadó Dorothyval és az apjukkal. Hálaadáskor, azon az ünnepen, amit az édesanyja, míg élt, a legjobban szeretett, és amihez annyi kellemes emlék fűzte őket, nem bírta tovább elviselni az apját. Azt, hogy folyton ivott, hogy évek óta nem emlékezett egyetlen napra sem, amikor józan lett volna, azt hogy…

Nekirontott, hiába maradt alul minden egyes alkalommal. Ám mindig kicsivel tovább bírta. Ezúttal elég ideig ahhoz, hogy még Dorothy is, aki a legtöbbször ledermedt a kiabálástól, és a tettlegességtől, felocsúdjon és közéjük ugorjon. Betthany sohasem tudta meg, honnan volt hozzá ereje. Az apjuk egy széles, reccsenő pofonnal a konyhapultnak taszította a húgát, ám mire visszafordult Betthany felé, ő már egy széket szorongatott a kezében. Egy jókora, nehéz széket.

Képtelen volt felidézni, mi történt ezt követően. Sem néhány óra múltán, mikor Slocombe elődje, Peter Norman ki akarta kérdezni a kórházban, sem egy hónappal később a tárgyaláson. Mert, hogy volt tárgyalás. Csak neki természetesen, az apjának sohasem kellett felelnie azért, amit tett. Még azok után sem, hogy…

Először javítóintézetbe akarták küldeni, de látva mit tett az apjával, és mert elmúlt tizenhét éves, egy évre ítélték, melyet a Cedar Rapidsben lévő kiskorúak börtönében töltött. A mai napig fülébe csengett a gúny, a bíró szavaiban. „A javára fog válni.”

Keserű volt belegondolnia, hogy így volt.

– Az volt az egyetlen hibád, hogy nem nyírtad ki – jegyezte meg az egyik cellatársnője kissé cinikusan. – Akkor jobban elhitték volna, hogy önvédelemből tetted. Így most itt ragadtál, mint hallom a húgod kórházban, az apád meg éli világát.

Nehezen tudott volna vitatkozni az állításával.

– Na, gyere, mutatok valamit – intett a fejével a másik lány.

Betthany, a tornácon állva letekintett a kezére. Kicsi volt, bütykei vastagok és laposak, tenyere tele bőrkeményedésekkel. A vékony csukló, erős, kidolgozott izomzatú al- és felkarban folytatódott. Más, korabeli nők aerobikoztak, vagy éppen kocogtak. Ő súlyt emelt, és ha futni támadt kedve, hát föl s alá futkosott a Howler Creeken. A börtönben kezdte el, azért, hogy ha eljön az ideje, újra megvédhesse a húgát, és ezt azóta sem hagyta abba. Akkor sem, ha az apja többé nem árthatott Dorothynak. Ám Nathannak még igen.

Odabent volt még, mikor a fiú született, így a gyámhatósághoz került, neki pedig életcélja lett, hogy elhozza onnét. Azonban a szabadulása után éppen csak sikerült leérettségiznie, így alig tizennyolc évesen ő lett a „megesett” lány, aki kórházba küldte az apját. És egy ilyenért nem igazán kapkodnak egy olyan helyen, mint Forlorn Falls. Alkalmi munkákból tengődött és néha még arra is rákényszerült, hogy ismét egy fedél alatt éljen az apjával.

Ettől szabadította meg Howard Slocombe, mikor 1971-ben, átvette Peter Normantól a rendőrfőnöki címet és felajánlott neki egy raktárosi állást, majd másfél évre rá, behívta az irodájába. Ekkorra már elég jól megtanulta, hogy a rendőrfőnök nem egy társasági ember, aki inkább az eligazításokhoz, sem mint a párbeszédhez szokott.

– Gondolkodtam Betthany – fogott bele. – Illetve, Thea gondolkodott. Tudom, hogy már harmadjára utasítottak el a gyámhatóságnál, annak ellenére, hogy javultak a körülményeid. Fafejű barmok, ha engem kérdezel, de ez van. Viszont – tolt elé egy paksamétányi papírt –, van egy kiskapu, amivel még élhetsz. A rendőrség. Az én ajánlásommal felvennének Des Moines-ben az ottani akadémiára. A járőrképzés csak öt hónap, utána pedig állományba veszünk, itt Forlorn Fallsban. A többi képzést majd megcsinálod estin, ha akarod. Thea közbenjár a polgármesternél, meg a városi tanácsnál, ők is szólnak néhány szót érted, így a következő kérelmet már nagy eséllyel a javadra bírálják majd el. Van kérdésed?

Volt, nem is egy, de mindegyik ostobának tűnt abban a pillanatban. Végül a legkevésbé ostobát sikerült kinyögnie.

– Komolyan gondolja főnök, hogy egy magamfajta jó lenne rendőrnek? Éppen itt?

Slocombe széles homloka ráncba szaladt. Akárha egy gleccseren futott volna végig egy rianás.

– Nem adtad fel. Akkor sem, amikor az apád még sokkal nagyobb volt nálad, amikor minden egyes alkalommal alulmaradtál vele szemben, ha csontod törte, akkor sem. Nathanról sem mondtál le, akkor sem, ha más már igen – utalt a tényre, hogy csak Betthany küzdött a fiúért, annak ismeretlen apja sohasem –, és igen, éppen itt nem adtad fel. Forlorn Fallsban, ahol az emberek java az évtizedes kétségekbe kapaszkodik a jelen, vagy éppen a jövő helyett.

Ez különösen hatott éppen Howard Slocombe szájából, aki nem sokat törődött azzal a fajta légkörrel, mely belengte a várost.

– Emellett – folytatta a rendőrfőnök –, ez itt Forlorn Falls, és nem Chicago.

Soha, egy pillanatig sem találta becsmérlőnek, vagy lekicsinylőnek ezt a gondolatot, mondván, hogy ez csupán egy kisváros, és ide az olyan rendőrök is jók lesznek, mint ő. Nem, mert a rendőrfőnök nem is erről beszélt. Neki éppen olyan rendőrök kellettek, mint ő. Akik saját démonaik ellenére sem adták fel.


Rápillantott az órájára. Már majdnem este tizenegy volt. Magában, engedélyezett ugyan némi késést Nathannak, de kellett egy határvonal. Besétált a házba, és felhívta Petra Johnst, Matilda édesanyját, hogy Nate hazakísérte-e már a lányát? A nemleges válasz után újra tárcsázott. Sem Harvey, sem pedig Andrew nem volt még otthon.

Előző oldal Zanbar