Kocka fordultával 1. fejezet (Történet a B- valóságából)
1986. október 05., vasárnap
Ezekiel Marston elégedetten lépett el a fészerében álló munkapadtól, hogy távolabbról is szemügyre vegye a művét, a kis fémkockát. „Kocka”. Ez a szó idegenül hatott a férfi számára, ha az előtte fekvő holmiról volt szó, de biztosították róla, hogy ez bizony az. Különleges kocka, mert húsz, háromszögletű oldala volt, és mindegyikre egy számot karcoltak. A mintát, mely alapján készítette, a képregényboltban vette, ahol tudomása szerint Nathan is gyakran megfordult.
A fiú gondolata melegséggel töltötte el Ezekielt. Végre talált, mi több, ő maga készített neki egy jó ajándékot! Nem volt éppen alkalom, születésnap vagy ilyesmi, ám mivel Ezekiel lánya Betthany, többször is keményen az értésére adta, hogy tartsa távol magát a fiútól, még telefonálni sem mert, nem hogy levelet, vagy éppen ajándékot küldeni. Így aztán az összes születésnapi, vagy karácsonyi ajándékkal adós maradt Nathan felé az elmúlt tizenöt évre visszamenően. A távolság mára olyan nagyra nőt kettejük között, ha Howard Slocombe, a város rendőrfőnöke nem szánja meg időről időre Ezekielt, semmit sem tudott volna róla.
Ám ezúttal, mint oly ritkán az életében, szerencsés volt. Slocombe főnök fia és Nathan jó barátok voltak, közös volt az érdeklődési körük, és bár a Vietnámot megjárt óriási termetű rendőr nem volt éppen beszédes ember, egy alkalommal, mikor hazafuvarozta Marstont, elárulta neki a „bűvös kocka titkát”. Egy játékhoz kellett, amit a fiúk gyakran játszottak.
Szerencséje volt, hogy megtudta, és mert egy héttel ezelőtt, a Catsworth vállalat munkaerő toborzója, Rosco Holmes felhívta, hogy volna munka a számára. Egy hétnyi rendesen fizető munka, ha képes megállni, hogy nem iszik.
Kellemetlen sajgás áradt szét a gyomrában. Időről-időre tudatosult benne, hogy bár még megnyerhet néhány csatát, a háborút, ahogy mondani szokás, régen elveszítette az itallal szemben. Már évekkel ezelőtt veszített, hogy mostanra csupán foszlányok maradjanak benne az emberből, aki valaha volt, s így hosszú ideje a puszta alkoholszomjon túl, a mérhetetlen szégyen is az italhoz űzte. Ivott, mert szégyellte magát, és szégyellte magát, mert ivott.
A háborút talán elvesztette, de pár csatát még nyerhetett. Így történt most is. Megemberelte magát, dacosan összetört minden üveget, amit otthon talált és messzire elkerülte az italboltokat. A kocsmáktól nem félt, évek óta leszokott róla, hogy együtt igyon a többi melóssal. Nem nyúlt a pohárhoz, és bár minden fejfájások öreganyjával ébredt reggelente, és délutánra a helyzet csak romlott, el tudta végezni a munkát. Minden reggel belebújt a védőruhába, felvette a vegyszerektől bűzlő védőmaszkot és építette a szellőzőrendszert a régi Morton rézbányában, fenn a Howler Creeken. Szűk járatokban mászott négykézláb, küzdve a hányingerrel, és súlyos kábelkötegeket cipelt föl s alá a létrákon. Bármit, amit a Catworth vállalat emberei csak akartak. Hol jól, hol rosszabbul.
– A maszk marad! A maszk marad! – ordított csütörtökön a munkafelügyelő a Marstontól pár méterre dolgozó munkással. – Értse már meg maga barom, hogy amíg nem működik minden megfelelően, a levegő – gesztikulált széles mozdulatokkal – mérgező! Ezért zárták be ezt az egész kócerájt annak idején!
Bár nem vele kiabáltak, Marston mégis riadtan összerezzent a hang hallatán. A férfi fellépése túlságosan emlékeztette Joe Klopszikra, a fatelep tulajdonosára. Ő aztán tudta, miként hordja le az embert a sárga földig egyetlen szavával. Öntudatlanul annyira összekötötte magában a maszk és a védőruha miatt arctalan munkafelügyelőt, rettegett, időszakos munkaadójával, hogy másnap, pénteken, kis híján elszalasztotta a lehetőséget, hogy szert tegyen a most a munkapadon pihenő kis ajándékra.
Igazából már annak is örülnie kellett volna, hogy idegességében, félelmében, és alkoholszomjától kínozva egyáltalán emlékezett arra, hogy a szófukar rendőrfőnök megemlítette ezt a húszoldalú holmit, vagy, mert a látást igencsak korlátozó védőszemüveg ellenére is észrevette rengeteg ásványkiválás között, amik a bánya falát borították. Csaknem hibátlan volt, bár egy része a környező kőzetekbe ágyazódott. Ekkor fogalmazódott meg benne az ötlet, hogy milyen remek lenne, ha ezt adná Nathannak. Amolyan össz-születésnapi és -karácsonyi ajándékként.
Ebből merített bátorságot, amikor óvatosan megszólította a munkafelügyelőt, megmutatva neki a fémes színű ásványokat.
– Igen? Mit akar? – kérdezte a másik férfi a Marston által már jól ismert „Klopszik-módi” szerint, majd lepillantott.
– Ezt találtam uram… kezdett bele Marston, de a vállalat embere leintette.
– Ez pirit, jó ember – mondta egykedvűen – Szép, de nem sokat ér.
– Akkor nem bánná, ha esetleg… – folytatta továbbra is zavarban Marston.
– Szeretné? Felőlem – vont vállat. – Mint mondtam, szinte semmit sem ér, csak a bolondok hiszik másként. Ezért is nevezik a „bolondok-aranyának”. Na, menjen vissza dolgozni!
Így hát elhozta. Hazafelé menet megvette a mintadarabot a boltban és munkához látott. A húszoldalú „kocka” hibátlannak bizonyult, habár picit kisebb volt, mint ideális lett volna, és csupán a rárakódott feleslegtől kellett megszabadítania. A gondot maga a „kocka” jelentette. A vállalat embere szerint piritből volt, ám ellentétben az ásványkiválás többi részétől, amiből megszabadította, magát a „kockát”, nem fogta sem a véső, sem pedig a csiszoló. Így viszont nem tudta befejezni, hiszen a számok még hiányoztak a háromszögletű oldallapokról.
Volt egy pillanat, amikor már attól tartott, minden igyekezete ellenére kudarcot vall, amikor megoldás után kutatva a fészer polcain, kezébe akadt egy tubus epoxi és vele a megoldás. Az átlátszó gyantának hála, ugyan csak szemmérték alapján, de korrigálhatta az ajándék és a mintadarab közötti kis méretkülönbséget, majd óvatos mozdulatokkal, a műanyaggá szilárdult külső rétegbe bekarcolhatta a számokat is.
Elégedettség és egy kis boldogság töltötte el. Apróság volt ugyan, de hosszú ideje először örült annak, hogy ellent tudott állni az italnak, és hogy ennek hála már nem csak elvehet, de adhat is valamit annak, aki fontos volt számára. Nathannak.
Megfogta a „kockát” és próbaként elgurította. Kiegyensúlyozottan, szépen gördült végig az asztallapon, hogy végül az egyesen állapodjon meg. Haloványan emlékezett rá, hogy ennek a számnak valamiféle jelentősége van, ám arra már nem, hogy micsoda.
