Az ócskás – 32. rész – Éjjeli őrség
A báró vára már fel is tűnt a láthatáron, ezért Kyassnur, az ócskás felkészült sötét küldetése végrehajtására. A vár bejárata előtt erős őrség állta útját jövetele céljáról érdeklődve. Az ócskás az előre eltervezett történettel, miszerint az áruit szeretné eladni, bejutott a várba. Tulajdonképpen még csak nem is hazudott, hiszen valóban meg akart néhány árujától szabadulni, viszont az ár amit azért fizet majd a vevő, az a halál és szenvedés lesz.
A nap nagy részében a terepet mérte fel, megállapítva, hogy valóban nagy számú őrség őrzi a bárót. Első sorban őket kellett valahogy hatástalanítani, ha a báró közelébe akart jutni. Egy nagy erővel bíró sötét amulettet őrzött magánál, ami segítségével talán ezt a feladatot el tudja majd végezni. Egy olcsó kis fogadóban bérelt magának egy apró kis szobát, ahol elő tud készülni a terve végrehajtására. Az amulettet a szobában lévő asztalkára helyezte és kántálásba kezdett. Furcsa zöldes fény sugárzott az amulettből és szinte lüktetni látszott, mintha élne. Mikor ezzel a szertartással végzett ördögi mosoly terült szét arcán. Úgy érezte készen áll.
Amint a nap lenyugodott Kyassanur fejére húzta a kámzsáját és kilépett a csendes vár udvarára. Szemei ide-oda cikáztak, keresve az éjszaka császkáló őröket. Nem is oly messzire meglátott egy kisebb őrjáratot, ezért arrafelé vette az útját. Amint a közelükbe ért szuronyokat szegeztek a mellének és tudakolták útja célját. Az előre eltervezett hazugság szerint eltévedt és nem találja a fogadót, ahol megszállt. Mogorván igazították az őrök útba, figyelmeztetve rá, hogy nagy bajba is kerülhet ha éjjel mászkál az utcákon. Az ócskás megköszönve az útba igazítást mosolyogva indult vissza szállására és közben észrevétlenül a földre ejtette az amulettet, tudva, hogy az őrök ezt észrevették. Várakozásai szerint az aranyat nem fogják neki visszaadni, hanem megtartják maguknak. Örömére így is történt, az egyikük vigyorogva vágta zsebre az amulettet. Az ócskás visszatért a szállására és várakozott. Várakozott az időre, ami csak az övé lesz.
Éjfélt ütött az óra, mikor a csendes vár nyugodt pihenését üvöltések hangja zavarta meg. Az ócskás bölcsen a fogadóban maradt, hisz ő volt a várban az egyetlen, aki tudta mi zajlik odakünn. A vár népe kiözönlött az utcákra, rémülten, hiszen egy külső támadást sejtettek az üvöltözés hátterében. Talán szerencsésebb lett volna, ha így történik, hiszen akkor nagyobb esélyük lett volna túlélni az éjszakát. Az őrség tagjai zölden izzó szemekkel harcoltak belső démonjaikkal a vár egész területén. Legmélyebb félelmeik váltak valóra az elméjükben. Aki a farkasoktól rettegett, az farkasnak látta a körülötte lévő embereket, aki a démonoktól félt, előlük menekült. Kaotikus összevisszaságban hadakoztak, menekültek a félelmeik elől. Nem kíméltek sem asszonyt, sem gyermeket, se önön magukat. Embertelen volt a pusztítás. Mindenfelé kiontott belű emberek hevertek, megcsonkított gyerekek holttestein át gázoltak a fájdalomtól félőrült sebesültek. A katonák legtöbbje a mély várárokba vetette magát esztelen félelmében, ahol az árok alján lévő kihegyezett karók nyársalták át testüket.
Egy óra elteltével elcsendesedett a vár, csak a haldoklók hörgése, és a félig megtébolyodott emberek távoli sikolyai hallatszottak. Kyassanur készülődött. Készülődött a tettre, amiért idejött. Már szabaddá vált az útja, hogy megölje a bárót és utat adjon a gonosznak a környék leigázásához.
