A parasztparkoló
Mi ezt nem tanuljuk. Mi itt, a Balkán peremén a génjeinkben hordozzuk.
KRESZ? Empátia? Szociális érzékenység? Dehogy! Az erősebb kutya ugat. Vagy dehogyis azt…
A fejlett nyugatnak még bőven lenne mit tanulnia tőlünk. De minek? Jól megvannak azok a saját észszerű, logikus dolgaikkal. Ilyesmikre gondolok, mint: levesszük a hátizsákot a buszon, ha tömeg van (nálunk mindig az van), felvesszük a szemetet, és bedobjuk a kukába. Visszaadjuk a talált holmit. Ők így szocializálódtak. Mi meg nem. Egyesek még büszkék is rá.
Mondok egy példát. A házunk előtt három autónak van bőven hely, ha kb. 50-60 centire állnak egymástól és a kukáktól. Az évek és a rutin már kialakított az itteniekben egyfajta logikát, ami működik.
Gond akkor van, amikor a heti nagy bevásárlásból hazatérve döbbenten veszem észre, hogy Ismeretlen Úr vagy Hölgy a zsír új, nyilván keményen megdolgozott millcsikért vesztegetett hófehér kombi verdácskájával két parkolóhelyre állt be.
Elfogadom, hogy itt van dolga, mert meglátogatja a nagyit, eladja az előfizetést, az igét, netán felugrik egy rövid és örömteli pásztorórára özvegy Prádicsnéhoz.
Na de akkor is! Előtte is fél autónyi hely, és utána is. Parasztparkoló, hát ismét találkoztunk!
Nyilván így sokkal könnyebb kiállni, és az a veszély sem fenyegeti, hogy valaki ügyetlenségből meghúzza, megkarcolja kedvencét, élete értelmét.
Én meg mezei bennszülött létemre le vagyok ejtve, mehetek a következő utcába parkolni. Elárulom ott se mindig van hely, olyankor kénytelen vagyok tenni pár kört, de sebaj olcsó a benzin, aztán a vidáman szemerkélő tavaszi esőben a négy élelmiszerrel dúsan kipárnázott szatyorral (áh, nem is fizettem sokat, csak egy húszas volt a P*-ben) cipekszem a házak között a susnyásban vagy a csalitosban és kerülgetem a véletlenül otthagyott kutyaszart.
Anulu érkez! Anulu csúnyát mond!
Tényleg csúnyán káromkodok, nagyon, de ez van, megszokhattam volna ennyi idős fejjel.
Enyém a vár, tiétek a lekvár! Soha nem megy ki a divatból. Hát Magyarok vagyunk, nem?
