Pokolbavesző
Szemet csípő téglapor üli meg,
Az emberi lélek legapróbb zugait,
S hol gyermek sír, s bor helyett vér folyik,
A morális csőcselék keresi: ki magyar?
Hogy ki magyar? Isten üvölti: Nonszensz!
Egy áldatlan világban áldott lenne
Némi megnyugvás, kéz mely segítő,
Hang mely józan, s szív mely oltalmaz.
Jobbról és balról patkányok hada
Hordja szét mindazt mit egykoron
Mátyás, és Kossuth felépített,
Mindazt, a szépet, s magasztost
Melyet Arany, Petőfi, Radnóti megénekelt.
A kéz mely becsülettel kérgesedvén
Parolázott hasonló kézzel,
Most kígyóméregtől selymesen simogat.
Ez a világ új, de nem szép,
Kissé hasonlatos Dante poklához,
Bár itt az szenved ki józan, s békés,
S az uralkodik,
Kinek lelke a semmi peremén pózol,
Két marék apróért, a hatalom illúziójában,
Hátba szúrván a Kárpátok örök érvényű szellemét.
