609 - 04

Fantasy / Novellák (577 katt) Xenothep
  2023.03.24.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/4 számában.

106

Jayde és az örökké derűs Amos végignézték a felvételt többször is, aztán Jayde beleivott a kávéjába.

– Levetted a maszkodat. Elég súlyos kihágás.
– Perelj be.

Amos intett.

– Az egésznek semmi jelentősége.
– Ezt hogy érted? – fordult felé Martin.
– Lassan vége az egésznek, úgy vélem.

Jayde az égnek emelte tekintetét.

– Megint kezdi…
– Minden jel ezt vetíti előre. Butler egyre több időt tölt távol, de a helyettesét nem nevezte meg. A kutatásaiba már nem enged betekintést, a másik vonalra koncentrál. Ha hihetünk a pletykáknak, újraindította a 606-os telephelyet.
– Ja ja, aminek a létezésére semmi bizonyítékunk nincs. Nem mellesleg kik az informátoraid?
– Csak figyelek társam, és ami összeillik, az értelmet nyer. Butler maga említette a 606-ost egy telefonbeszélgetés kapcsán, és nem igazán érdekelte, hogy ott vagyunk körülötte a laborban. Nagyon lelkes, és pokoli szórakozott, mindenét elhagyja a legkülönfélébb helyeken. A szemüvegére már szereltettünk neki egy jeladót, hogy megtaláljuk, mert rendszeresen elhagyja azt is. Múltkor például…
– A lényeget Amos. Mit tudsz?
– Tudni semmit nem tudok. Azt feltételezem, hogy ez a projekt befulladt. A carnivorák a halálukon vannak, és úgy tűnik, hogy elapadtak a pénzforrások.

Itt felemelte mutatóujját, és hatásvadász módon elnyújtotta az „a” betűt, amint azt mondta:

– Vaaagy átirányították az erőforrásokat egy ígéretesebb projektbe.

Martin zavartan nézett rá.

– És akkor ez mit jelent?
– Jó esetben mi is kapunk más feladatot, rosszabb esetben agymosás.
– Mi a fenét ért mindenki ez alatt?
– Kifejlesztettek egy drogot, aminek a segítségével roppant hatékonyan törlik a memóriádból azon dolgokat, amikre jobb, ha nem emlékszel.
– Ez biztonságos?
– Naná. Az egyike voltam azoknak, akik kifejlesztették. Rajtam is ki lett próbálva, és most már rohadtul nem emlékszek, hogy valaha is közöm lett volna a dologhoz, pedig léteznek videofelvételek, és kutatási anyagok, rajtuk az aláírásommal. Én vagyok, tagadhatatlan. Olyan videót is láttam, amin én magam mondom el, hogy szeretném kipróbálni a hatását, és azt kértem, hogy a létrehozására vonatkozó emlékeimet töröljék vele. Persze, most már újra képben vagyok, megtanultam mindent újra, készítettem is egy másféle szert. Röhejes, mi?

Martin nem tartotta röhejesnek, de szórakozottan bólintott.

– Pályázhatsz az őrült tudós díjra.
– Tudod mi az igazán vicces? Fogalmad sem lehet róla, hogy nem használták már rajtad is, és nem csak álemlékeid vannak.

Jayde fenyegetően szegezte rá mutatóujját.

– Hagyd a marhaságokat Amos.
– Rendben. A lényeg mit sem változik, szerintem ez a hely már csak vegetál, mint a carnivoráink. Mellesleg én már nem is bánnám, ha valami olyasmivel foglalkozhatnék, amiben van némi sikerélményem is.
– Próbáltál már agyat növeszteni?
– Marha vicces gyerek vagy Jayde. Te komolyan hiszel benne, hogy még évekig itt rostokolunk, és hatalmas áttöréseket érünk majd el ezekkel a szerencsétlen lényekkel?

Martin széttárta a karjait.

– Kérlek, ne beszélj így! Az egyikükkel már egész ígéretes eredményeim vannak.
– Nagy cucc, a saját vérével felírt egy szót az üvegre. Már ne is haragudj, ezzel nem vagyunk előrébb.
– Te egy nagyon kellemetlen alak vagy Amos.
– Ez így van. Na idefigyelj, tegyük fel, hogy Quarto szóba áll veled. Mire számítasz, mit fog mondani?
– Mindegy. Bármit.
– És miképpen segíti ez a kutatásainkat? Szerinted el tudja mondani, hogyan sokszorozhatnánk őket? Hogy hogyan tehetnénk irányíthatóvá, hogy hatékony biológiai fegyvert csináljunk belőlük? Quarto se más már, csak egy növény.
– Noreen a neve.
– Quarto a neve! – hangsúlyozott minden szót külön Amos. – Ne láss bele többet, mint ami valójában, mert keserű csalódás vár rád. A remény idelent luxus.

Martin hátradőlt, és felvonta a szemöldökét.

– Rendben. Akkor mit tegyünk? Csukjuk be az aktákat, és várjuk meg szépen, amíg elpusztulnak mindannyian? Aztán majd csak jön valaki, aki megmondja, mi a következő lépés?
– Martin, ne legyél fafejű. Ezek már nem is esznek! Szemmel látható, hogy bármilyen szívósak is, előbb-utóbb beledöglenek ebbe. Tudtad, hogy már csak hét van magánál...? Bizony! A többi mind katatón. Leadtuk a jelentést, de csak annyi választ kaptunk, hogy ne tegyünk semmit. Érted már?

Martin napokig gondolkozott ezután, nagyon lehangolta, amit hallott. A laborban most már mindig csak derengtek a lámpái, és nem sötétítette el az ablakot sem. Nem egyszer kapta rajta Noreent, hogy őt nézi odaátról, ahogy az íróasztalánál ülve írja a jelentéseit a laptopján. Ilyenkor kicsit rámosolygott, amire nem kapott semmilyen reakciót, de nem tudta tagadni, hogy nagyon reménykedik, hogy a lány egyszer megszólal. Közben még két carnivora került tetszhalott állapotba. Primo nem volt köztük, bár ő rajta sem látszott túl sok aktivitás. Martin írt pár levelet Butlernek, beszámolt az ötleteiről, a kísérletek eredményeiről, összefoglalót írt a carnivorák romló állapotáról, de mindig csak általánosságokat tartalmazó választ kapott, amikről pontosan tudta, hogy nem Butler írta, hanem valamelyik asszisztense.

Hetekkel később egy nap Noreen az ágy lábánál hevert kicsavarodott végtagokkal.

Amikor a katonák jöttek, Martin velük tartott. A lány is átcsúszott a tetszhalál állapotába, és nem tehetett senki semmit. Martin pokolian csalódott volt, lelkesedése megcsappant. Átment ahhoz a csapathoz, akik Primoval foglalkoztak, és figyelte a munkájukat. A fiú sokkal aktívabb volt, mint bármelyik társa. Megbéklyózva hevert egy vizsgálóasztalon, fején egy pánt, amiből vezetékek vezettek a mellette álló szerkezethez, amik az agytevékenységeit figyelték. Látszólag eszméletlen volt, Martin mégis úgy érezte, hogy szinte ugrásra készen hever ott. Néha az a kellemetlen érzése támadt, hogy valaki kutat az elméjében, közérzete egyre rosszabb lett. Tudós társai is egyre kevesebb meggyőződéssel végezték a munkájukat, ő pedig már azon gondolkozott, hogy áthelyezteti magát máshová.

Teltek a hetek, hónapok, ő jelentéseket írt, vizsgálta a szövetmintákat, havonta írt egy mindent átfogó jelentést, és egyre kínzóbb lett közben az érzés, hogy soha nem fog közelebb kerülni a dolgok megértéséhez. Páran vállalták az agymosást, és kiléptek, de Jayde és Amos kitartottak vele együtt. Butler néha előkerült, ott volt velük pár napig, vagy hétig, lelkesen mesélt az új projektről, aztán megint eltűnt hónapokra. Egy nap Martin meghallgatást kért, és meglepetésére kapott is időpontot.

Butler irodájában pokoli rendetlenség fogadta, úgy tűnt, hogy noha van lakosztálya, ő itt élt leginkább. A falakon, bútorokon szerteszét képek, tervrajzok, mindenhol teli írt lapok, nyitott könyvek festői összevisszaságban.

– Ó, Dr. O'Connell, jöjjön csak jöjjön! Miben segíthetek?
– Dr. Butler… információra van szükségem.
– Bármire válaszolok, ha tudom a választ, kérdezzen bátran!
– Mit csinálunk mi itt?

Butler nem zökkent ki.

– Kutatásokat folytatunk, mint azt ön is jól tudja. Több, de inkább kevesebb sikerrel. Olvastam a jelentéseit, nagyon érdekesek.
– Komolyan...? – kérdezte Martin enyhe kétkedéssel a hangjában.
– Természetesen. Ön nagyon elhivatott, ami nekem nagyon tetszik. A hátam mögött fanatikusnak hívnak, de néha szükség van a fanatizmusra, ha eredményeket akarunk. Egyetért? Még a nevem is összecseng mindezzel. A tudományt szolgálom.
– Dr. Butler, a carnivorákból már csak három van eszméletén.
– Tudom, tudom, semmi baj.
– Semmi baj...? Hogy érti ezt uram?
– Igazolják a hibernációval kapcsolatos elméletemet. No, persze ez nem igazi hibernáció, de tény, hogy rendkívüli jelenség. A carnivorák biztonságban vannak itt, amíg visszatérek.
– Tehát valóban elmegy?
– Van egy másik nagyon fontos munkám is, de semmiképpen nem akarom ezt itt befejezni természetesen. Mármint leállítani. Higgye el, maradnék, ha nélkülözni tudnának ott, de azok a tapasztalatok nagyon jól jönnek majd itt is.
– Szeretnék magával menni.
– Ez sajnos nem lehetséges, önre itt van szükség. Hiszek magában! No meg köztünk szólva, nem tömtek ki éppen pénzzel a gazdáink. Eredmény az kellene, de gazdálkodjunk, ahogy tudunk. Persze ennek az is az oka, hogy nem borítom rájuk hetente az elért eredményeinket. Nézze Dr. O'Connell, szükségem van itt olyan emberekre, mint ön. Most, hogy többen is kiléptek, egyre több feladat hárul majd magukra. Nemsoká meg kell neveznem a helyettesemet, bár már így is nyílt titok, hogy Amos lesz az. Kiváló tudós, ez egy nagy lehetőség neki, és mindannyiunknak.

Martin elégedetlenül ült az étkezőben, mellette Jayde, aki kíváncsian faggatta.

– Megkaptad a béremelést?
– Ne hülyülj kérlek. Fűt fát ígért, de kicsit úgy éreztem, mintha csak azt mondaná, amit hallani akarok, miközben ő menekül a süllyedő hajóról. Bevallotta, hogy megkurtították a költségvetést is.
– Na igen, nem ártana valami komoly sikert felmutatni ahhoz, hogy ide tolják a nagy pénzeket. Mi meg még egy csúzlit se raktunk össze, nem, hogy egy biológiai fegyvert. Tényleg, jutottál valamire?
– Igen, lehet, hogy azonosítottam az egyik lehetséges enzimet, ami a hihetetlen regenerációs képességükért felel.
– Hé, ez fantasztikus!
– Annyira nem. A patkányokon végzett kísérletek ígéretesek, de ez hónapok munkája, és nagyon úgy érzem, hogy zsákutca. Sok idő még, amíg eljuthatunk a főemlős kísérletekig. És igazából az zavar, hogy valami hiányzik a képből.
– Ez nem volt kifejezetten tudományos megfogalmazás.
– Tudom, hogy hülyeség, de néha úgy érzem, hogy… szóval, hogy tényleg csak az időnket vesztegetjük. Rossz helyen keressük a válaszokat.
– Vagy nem a megfelelő kérdéseket tesszük fel.
– Igen, így is mondhatjuk.

Jayde sóhajtott.

– Nézd, őszinte leszek hozzád. Ez az egész projekt egy nagy hazugság szerintem. Nem tudom, mi az igazi cél, de semmilyen értékelhető eredményt nem tudunk felmutatni. Ezek itt hamarabb elpusztulnak, minthogy a kísérletek bármelyik aspektusából előre juthatnánk bármilyen téren. Hogy nem lesznek belőlük távirányítású katonák, az elég egyértelmű. És igen, ahogy mondtad, mintha valami hiányozna a képből. Nem tudjuk, hogyan működnek, képtelenek vagyunk megfejteni a kódot. Ha Amos lesz itt a góré, a kutatások majd más irányt vesznek, ez majd lefoglal minket pár hónapra, de pontosan tudom, hogy Amost leginkább a karrierje érdekli, és amint esélyt lát, kiugrik ő is. Visszamegy a központba, és valami magasabb vezetői pozíciót céloz meg a Streak-nél.
– Miért pont a Streak?
– Nem tudom igazán, de valamiért erős a megérzésem, hogy a 609-es is hozzájuk tartozik.
– Kiábrándító, milyen keveset tudunk bármiről is. Hogy merészeljük magunkat tudósoknak nevezni? Tudatlanok vagyunk.


107

Amikor a dolgok változni kezdtek, eleinte senki nem gondolt arra, hogy veszély közeleg. A carnivorák közül mind többen tértek magukhoz, bár senki nem tudta, miért. Ismét elfogadtak táplálékot, némileg nyugtalannak tűntek, mintha örökösen fülelnének valamire, amit csak ők hallanak. Pár hét alatt megerősödtek ismét, Martin izgatottan figyelte a folyamatot. Ismét aktiválta a labort, próbált kapcsolatba kerülni Noreennal. Egy nap a tálcájára tett egy vaníliás szeletet, amit annak idején megígért, a lány pedig megette. Továbbra se tudott beszélgetni vele, de a lány gyakran nézte őt az üvegen keresztül. Egy nap, amint belépett a laborba, az üvegen egy felirat fogadta.

BÚJJ EL!

Szíve megdobbant, azonnal lefotózta a feliratot, és éppen a telefonjáért nyúlt, hogy szóljon Jayde-nek, amikor megszólalt a vörös riasztás. Noreen az ablaknál termett és nézte őt átható tekintetével a feliraton keresztül. Ismét úgy érezte, mintha valaki kutatna az elméjében, és borzalmasan erős késztetést érzett, hogy bezárja a labor ajtaját. Egy ideig ellenállt, majd az ajtóhoz ugrott, és beütötte a biztonsági kódot. A lány még állt egy fél percig az ablaknál, aztán megfordult, és ahhoz az ajtó nagyságú üveghez lépett, ami a Biodóm felé vezető folyosó zsilipjéhez csatlakozott. Pokoli döndülés hallatszott, Martin egy elmosódott foltot látott az üveg mögött, majd az ezernyi szilánkra robbant szét. A lány már sehol sem volt, csak egy sötét villanás, amint átalakult, majd kiugrott a szilánkok közt. Valahol a távolban felugatott egy automata gépfegyver, Martin lehunyt szemmel roskadt a székébe.

Kijutottak.

Egy órán keresztül csak bámult maga elé, és hallgatta a katonák kiáltozásait, a távoli lövéseket, az automata fegyverek dübörgését, és mérhetetlen szomorúságot érzett. Azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak megmenekülnének mindannyian, és kijutnának a szabadba.

Nem sokkal később a riasztó elhallgatott, ő pedig remegő lábakkal nyitotta ki az ajtaját. Amint kilépett a Biodóm folyosójára, a katonák igazoltatták, de hiába kérdezgette, hogy mi történt, nem kapott választ. Felkísérték az étkezőbe, ahol már szinte az összes civil tudós ott volt, Martin Jayde-t kereste a tekintetével. Amikor meglátta, hozzálépett. Társa a homlokát törölgette alkarjával.

– Soha életemben nem láttam még ilyet… ez borzalmas… és fantasztikus… Hogyan is képzelhettük, hogy képesek vagyunk fogva tartani… hogy uralkodhatunk rajtuk…
– Jay, szedd össze magadat, mi történt?
– Megszöktek. Hol voltál eddig?
– A laboromban, Noreen cellája mellett. Csak annyit láttam, hogy betörik az üveg, aztán… eltűnt. Magamra zártam az ajtót, nem mertem kimenni, amíg a riasztás szólt.

Jayde leroskadt egy székre, és töltött magának egy pohár vizet.

– De jó lenne most valami erősebb…– megitta a vizet, és ismét töltött magának, majd a pohárral a folyosó felé intett.
– A társalgóban voltunk páran, amikor megszólalt a sziréna. Az utasításoknak megfelelően magunkra zártuk az ajtót, majd vártunk. Nemsoká hallottuk a lövéseket, a kiáltozást… majd egyszer csak gyors trappolás hangját, és valami beszakította a dupla ajtót. Az egyik carnivora volt teljesen átváltozva, velünk szemben állt a terem közepén, és olyan agresszív morgással vicsorgott ránk, hogy azonnal lepergett előttem az életem. Tudtuk, hogy végünk van, érted? De épp mielőtt ránk ugrott volna, egy másik is bevágódott a helyiségbe, és feldöntötte az elsőt. Valamiféle kommunikáció volt köztük, de nem tudom, hogyan zajlott. Az első csak ránk nézett, amint kifelé indult a másik nyomában, és esküszöm, egy ígéretet olvastam ki a tekintetéből. Mintha azt mondta volna, hogy még visszatér, és bosszút áll. Borzalmas volt Martin… Hihetetlen mentális erejük van.

Martin körülnézett a teremben, ahol mindenütt rémült arcokat látott. A katonák igyekeztek megnyugtatni mindenkit.

– Nem látom Amost.
– Még sokan nincsenek meg. Ha mázlijuk van, be tudtak zárkózni. Eddig nem jött hír áldozatokról, úgy tűnik, hogy a carnivorák a menekülésre koncentráltak.
– Még itt lehetnek az épületen belül?
– Nem tudom… hallottad a fegyvereket? A katonák is használtak éles lőszert, nem tudom, hogy megölték-e a lényeket. Úristen, de pokoli volt… belenéztem a halál szemébe…

Martin megfogta társa vállát.

– Nyugodj meg, most már minden rendben van.
– Rendben...?! Soha semmi nem lesz már rendben.

Később előkerült Amos, elmondta, hogy az összes lény megszökött, még vizsgálják, mi történhetett. Martin elkérte a biztonsági felvételeket, amin annyi látszott, hogy Primo megbéklyózva feküdt a műtőasztalon, a technikusok pedig az eredményeket figyelték. Amikor végeztek, akkor az egyik asszisztens odalépett az asztalhoz, elvett egy szikét, belenyomta Primo tarkójába, és kivágta onnan a szondát, ami megakadályozta a lényt abban, hogy használja mentális erejét. Az asszisztens ezután kioldotta a lény bilincseit, beadott magának egy altatót, és mire összeesett, Primo már a ragadozó alakjában állt a teremben a halálra rémült technikusok közt. Nem törődött velük, csak kiugrott az ajtón és eltűnt a folyosón. Az asszisztens később elmondta, hogy úgy érezte, mintha valami megszállná, átvették felette az uralmat, és képtelen volt irányítani a mozdulatait. Több katona ugyanerről számolt be, akik nyugtató lövedékekkel lőtték egymást. Mindenfelé látták a lényeket, amik átszakították a biztonsági ajtókat, és iszonyú sebességgel vágtattak a külső folyosók felé. Képtelenség volt útjukat állni, a külső kör katonái éles lőszerre váltottak. Egyikük se tudott leadni egyetlen lövést sem, igazából nem is láttak semmit, teljesen összezavarodtak, mindenki mást látott. A kamerák képeit nem zavarták össze, így végülis azokból megtudhatták, hogy a lények elérték a páncélkapukat, egyszerűen kinyitották az egyik katonától elvett kódkártyával, és kiszöktek mindannyian. A gépfegyverek meg se nyikkantak egész végig, csak akkor kezdtek tüzelni, amikor a katonák a lények után vetették magukat. Sok sérült volt, de senki nem halt meg. A felszínen lévő kamerák pár tűnő árnyat láttak csak, és ezzel vége is volt.

Még aznap jött egy helikopter, rajta pár magas rangú illető, átvették a parancsnokságot az intézet felett, kiosztották az új utasításokat. Martin új feladatot kapott, rendszereznie kellett minden ismeretet, amit megszerezhettek a carnivorákról, ő pedig tőle telhetően elkövetett mindent, hogy munkáját elvégezhesse.

Amikor rákeresett a laborjában működő kamera felvételeire, azokon nem látszott, hogy Noreen bármit is írt volna az üvegre a szökés napján, így Martin arra gondolt, hogy ez is csak egy delúzió volt a lány részéről. Képes volt üzenni neki. Tudta, hogy eljön érte Primo, és ha élő embert talál a közelében, akkor talán megöli.

Azóta sok idő eltelt, a 609-esen a régi személyzet dolgozik, Martin munkája lett a fő irány, próbálnak egy farmakont előállítani a kutatásai alapján, ami segíthet egy gyógyszer kifejlesztésében, ami másolja a carnivorák regenerációs képességét.


108

Az Aetheris fennsík kies sziklái közt különös lények rohantak az éjszakában dél felé. Időtlen idők óta nem érintette mancsuk az anyaföldet, de újjászülettek ismét, mint már annyiszor a történelem folyamán. Szívüket gyűlölet és harag töltötte ki, el akarták pusztítani fénytestvéreiket, hogy velük haljanak.

A falkavezér vágtatott elöl, szemeiben a Wia fénye különös aranyfényben tükröződött vissza. Fáradhatatlan volt, megállás nélkül rohant, amíg leggyengébb társuk végül kimerülten összeesett. A vezér megállt, odalépett lihegő társához, és halkan kérdezte.

– Velem vagy testvérem?

Amaz bólintott.

– Amíg a szívem dobog.

Előző oldal Xenothep