609 - 03

Fantasy / Novellák (495 katt) Xenothep
  2023.03.23.

103

Pár héttel később már egész jól eligazodott a szintek, és helyiségek között, és a legtöbb kollégáját már név szerint ismerte. Valóban hamar beilleszkedett, már tegeződésre váltott, és Jayde is sokkal szimpatikusabb volt neki, mint eleinte. Az első napokban a Biodóm közelébe sem ment, csak a naplókat olvasta, jegyzeteket készített, majd, amikor megkapta a feladatát, ahhoz kezdett adatokat rögzíteni. Egy nap reggelinél nyugtalanságot érzett a közhangulatban, és amikor Jayde végre megérkezett, azonnal nekiszegezte a kérdést.

– Mi ez a nyüzsgés?
– Ó, csak pletykákat hallottam.
– Ne vadíts!
– Butler megint talált valamit. Az előző projektjével függ össze, valamiféle áttörés lehet. Rebesgetik, hogy elutazik, és nem látjuk egy darabig. Még nem tudjuk, ki lesz a helyettese. Igazából azt sem tudjuk, hogy folytatjuk-e a kísérleteket.
– Ez komoly...?
– Nos… felmerült valaki részéről, hogy talán befagyasztják ezt a projektet, hogy átcsoportosítsák az erőforrásokat egy másikhoz. De persze ez nem hivatalos. Valójában senki nem tud semmit. Ahogy ismerem Butlert, majd összehív mindenkit, előad egy homályos sztorit, egy félhivatalos szöveget az egyéb tervekről, és egy órával később ugyanolyan tudatlanok leszünk, mint előtte.
– Aham… Remek. Jay, el tudsz intézni nekem egy saját labort? Nem kell nagy.
– Hogyne! Van valami új ötleted?
– Átnéztem a vizsgálati anyagokat, de nem találtam köztük sehol verbális kapcsolat felvételére utaló jeleket. Ti meg sem próbáltatok beszélni ezekkel a lényekkel?
– De igen, természetesen – intett Jayde. – Ha ilyesmit forgatsz a fejedben, jelzem, hogy vakvágány, időpocsékolás. Két remek pszichiáterünk is van, az égvilágon semmire nem mentek a carnivorákkal.
– Nem lehet velük beszélgetni?
– Most már egyáltalán nem. Ha egy értelmes lényt kínzásokkal felérő kísérleteknek vetsz alá heti szinten, akkor az valószínűleg nem fog cseverészni veled.
– De miért? Miért kell ezeket kínozni? Miféle nagyobb jó érdekében kell értelmes lényeket így kezelni?
– Katonai érdekek. Nem lehetnek morális kételyeink. Aláírtunk egy szerződést, tesszük a dolgunkat.
– Senki nem lépett még ki?
– Dehogynem, ezt bárki megteheti bármikor. Agymosást kap, elfelejt mindent, amit itt látott, ami itt történt és boldog életet élhet valami unalmas kutató állomáson. De őszintén: te ki akarnál lépni?

Kis szünet után Martin a fejét ingatta.

– Nem. Érteni akarom őket.
– Ezeket.
– Miért ragaszkodsz ennyire a kifejezéshez?
– Nem gondolhatunk másként rájuk, mint tárgyakra. Egy különös, egyelőre megmagyarázhatatlan jelenség manifesztációjára. Értsd meg, nem kezelhetsz emberként egy állatot, akkor sem, ha beszél. Ahogy nem kezelnél emberként egy androidot sem. Egy elmélet szerint, ha egy ötödik generációs androidba emberi érzelmeket lennénk képesek programozni, pusztítani kezdene. Lefuttattak már bizonyos szimulációkat, amik minimum aggasztóak.
– De ezek nem androidok.
– Nem tudjuk, mik ezek. Nem tudunk semmit arról, honnan vannak a képességeik, hogyan csinálják, amit csinálnak.
– Értem. Mégis ragaszkodnék egy kommunikációs vizsgálat-sorozathoz.
– Felőlem… Csak a csalódástól próbáltalak megóvni.


104

A labort a Biodómban rendezte be. A helyiségnek közvetlen kapcsolata volt az egyik cellával, egy páncélozott üvegablak, audio összeköttetés, minden, amire csak szüksége lehet. Quartót választotta, bár nem tudta volna megmondani, hogy miért. Napokig csak nézte az ablakon keresztül. Ez csak egy irányban látszott át, bár a felszínén futó bevonat polaritását megváltoztatva teljesen átlátszóvá is lehetett tenni.

Quarto emberi alakjában hevert egy vaságyon, órákon át csak a mennyezetet bámulva. Szemeiben semmi érdeklődés nem látszott, Martin úgy gondolta, a pokolian ingerszegény környezetben az is csoda volt, ha nem őrült meg teljesen. Jayde néha beugrott hozzá beszélgetni, egy ilyen alkalommal Martin nem bírt a kíváncsiságával.

– Mondd csak, a legőszintébben… ha ezek annyira fontosak, miért hagyjátok őket elpusztulni?

Kollégája vállat vont.

– Sajnos, amikor idekerültek, akkor is komoly kommunikációs problémáink voltak. Gyakran üvöltöttek, zokogtak, könyörögtek, ami teljesen indokolt lett volna, ha mindez nekünk szól. Ám ezek valami olyasvalamivel kommunikáltak, amit nem láttunk. Sok idő eltelt, amíg rájöttünk, hogy valamiképpen Primo uralkodik fölöttük. Ahogy megy az idő, azt kell látnunk, hogy egyre csendesebbek mindannyian, és lassan már tényleg úgy viselkednek, mint az állatok. Sajnos Primon is látszik a leépülés. Úgy vélem, egy, talán két év, és mindannyian katatónná válnak.
– Minden élőlénynek kell a fény, a friss levegő, nem lehet valahogy…?
– Képtelenség! Irányíthatatlan szuper vadállatokat akarsz a környékre ereszteni? Martin, ezek olyan dolgokat élnek túl, amibe minden más élőlény belepusztulna, a karmaik felhasítják az acélt, Tertio, a gyenge lányka áttört egy golyóálló páncélüvegen, Secundot úgy megverték, hogy két halálos sérülést is szerzett, mégis él. Tetszik, vagy sem, ezek idelent fognak elpusztulni, feláldozzuk őket a tudomány oltárán.
– És mondd csak, honnan szereznek majd újakat? Valahol van egy tenyészet? Itt élnek köztünk egyébként odakint?
– Ezekről semmit nem tudok Martin. Neked sem kell tudnod. Követjük az utasításokat és kész.

Jayde az ablakhoz lépett, és benézett. Quarto éppen a földön ült törökülésben az ágya előtt, és a térdén heverő bal kezét nézte elmélyülten, lassan mozgatva ujjait. Martin felsóhajtott.

– Reggel óta ezt csinálja. Két hete figyelem, ezalatt egyszer sem használta a toalettet, ez normális?
– Normális...? Mi normális ezekkel kapcsolatban? Mellesleg azt hiszem, egy hónapja nem evett egyikük sem. Egyfajta éber hibernációban vannak elméletem szerint. Csak nézz rá az életjeleit figyelő monitorodra. Az érzékelők szerint percenként kilencet ver a szíve, és hatszor vesz levegőt. Megnézted már a többit, hogy milyen állapotban vannak?
– Persze. Sexto már szinte nem is él. Olvastam az anyagát. Ebola, kanyaró, Anthrax, Marburg, HIV, Malária, halálos dózisú röntgen sugárzás. Egyiknek sincs nyoma már, kivéve, hogy a teste teljesen elroncsolódott.

Jayde összefonta karjait, és az asztalra támaszkodott fél fenékkel.

– Így van. És elképzelésünk sincs, hogyan győzte le mindezt a szervezete, nem volt kimutatható semmilyen antianyag a vérében. Egyszerűen elmúltak a fertőzései. Mintha nem is evilági lények lennének. Egy alkalommal súlyos gázrobbanás történt a vizsgálóban, ahol Octavot figyeltük. Elégett az összes levegő, a nyomás kitörte a páncélablakokat. Octavo hat hét alatt felépült, az égési sérülései alig látszanak a bőrén, csontjai el sem törtek, csak megrepedtek, hamar rendbe jött. A haja a háta közepéig ért a baleset idején, természetesen elveszítette a tűzben. Alig két hónappal később mégis ugyanúgy megvolt neki, mint előtte. Olyan dolgokat láttam már itt, amik után azt kell mondanom, hogy sokkal kevesebbet ismerünk a világból, mint azt eddig feltételeztük. Van a laborunkban egy szövetminta, amit hónapokkal ezelőtt vettünk valamelyikük gyomrából. Még mindig nem pusztult el.

Martin elgondolkozva ütögette jegyzetfüzetét a tollával, aztán felnézett.

– Szeretnék bemenni Quartohoz, lehetséges ez?
– Ha ilyesmire volt szükség, akkor általában lenyugtatóztuk, vagy gázzal elaltattuk őket, de ha a cél a beszélgetés, akkor ez nyilván nem opció. Megfelelő felkészüléssel talán megoldható. Ám mégis azt javaslom, hogy használd a kommunikátort. Bár megmondom őszintén, kétlem, hogy bármilyen reakciót kapsz válaszul.


105

Pár nappal később egy reggel Martin bekapcsolta a mikrofont, és halkan szólt bele.

– Szia Quarto!

A lány az ágyán feküdt hanyatt, ahogy általában, szemei csukva, hangjára meg sem rezzent.

– Martin vagyok, és szeretnék veled beszélgetni. Régen ettél már, arra gondoltam, adnék neked valamit, ami talán jól esne.

Asztalán egy vaníliás keksz-szelet hevert, tétován pillantott rá.

– Szereted az édességet...? Ettél valaha ilyesmit? Emlékszel még rá, hogy milyen az édes íz?

Órák teltek el, mire a lány megmoccant, de épp csak elfordította fejét kicsit. Martin párszor megpróbálta felkelteni a figyelmét, ám semmilyen reakciót nem tudott kiváltani belőle, ahogy azt Jayde előre jelezte. Nagyon sajnálta, hogy nem hamarabb került ide, úgy vélte, akkor több esélye lett volna mindenre. Nem egészen értett egyet a módszerekkel, és bár próbálta elfojtani magában az érzést, nem igazán tudott elvonatkoztatni attól, hogy értelmes lényeket lát, akik ráadásul úgy néznek ki, mint a gyerekek.

– Gyerekkoromban egy tanyán éltem a szüleimmel, és a testvéremmel. Voltak állataink, kisnyulak, csirkék, lovak, ilyesmi. Még a gyerekek gondtalan életét éltem, és fogalmam sem volt róla, hogy biológus leszek egyszer. Nagyon érdekelt a természet, ott voltam minden kisállat születésénél, figyeltem az orvost, hogyan gyógyítja a beteg állatokat, ültettem sokféle növényt, egész kis hangyafarmom volt a szobámban, meg tartottam egy pókot, teknősbékákat, és egy gyíkot is. Szerettem figyelni őket, ahogy sütkéreznek a napon, hordják az élelmet, ahogy esznek, vadásznak, vagy alszanak. A legtöbb állatomnak volt neve is. A gyíkot például Franknek hívták. Nem tudom, miért neveztem így, erre már nem emlékszem.

Martin egészen belefeledkezett a visszaemlékezésből szőtt történetébe, mígnem a mozgásérzékelő lámpácska jelzett. Felnézett, és látta, hogy a lány felült az ágyon. Felhúzott térdeire támasztotta homlokát, most nagyon kicsinek és védtelennek látszott. Bordái már nagyon kiálltak, minden kis gerinccsigolyája látszott külön-külön. Martin az ablakhoz lépett.

– Tudom, hogy nem Quarto az igazi neved. Ezeket az embereket hiába kérdezem, ők sem tudják. Szeretném, ha elmondanád nekem. Tudod, én…

A lány felé fordította az arcát. Teljesen közömbösnek tűnt, Martin próbált nyugodt maradni. Félt, hogy szavai milyen hatást váltanak ki a lényből, kicsit ostobán érezte magát ebben a helyzetben, hogy ő itt áll a páncélüveg mögött, takarásban, a lányka meg meztelenül ül ott, kiszolgáltatva mindennek, és mégis tartott tőle. Quarto nagyon gyorsan mozgott, levetette magát az ágyról, és felé vetődött. Mozgásában semmi emberi jelleg nem volt, szaggatottsága és sebessége inkább gépiesnek hatott. Martin fel sem ocsúdott, amikor közvetlenül vele szemben megjelent az arca. Szemei kifejezéstelenek voltak, amint hátra hajolt, majd derékból előre lendülve belevágta homlokát az üvegbe. Bőre felhasadt, vére az üvegre csapódott, Martin fájdalmasan kiáltott fel.

– Ne tedd ezt!

Quarto csak nézett rá, egyenesen a szemébe, noha tudta, hogy őt nem láthatja. Kis idő elteltével felemelte karját, és mutatóujját a vérfoltba nyomva lassan húzni kezdte az üvegen. Martin aggódva figyelt, mígnem megértette, hogy a lány betűket rajzol. Egy N, aztán egy o, egy r, két e, végül egy újabb n. Amikor elvette kezét, a betűk kicsit megfolytak, és Martin döbbenten vette észre, hogy a lány tükörírással írta fel a nevet, az ő számára olvashatóan.

– Noreen… Ez a neved?

A lány kinyújtotta kis rózsaszín nyelvét, lassan belenyalt a vérfoltba, aztán csak nézett rá. Martin láthatta, hogy szemfogai abnormálisan hosszúak, és az egész fogazata inkább a macskáéra emlékeztetett. A férfi felvette a maszkját, ahogy Jayde nyomatékosan javasolta, majd megszüntette az üveg átlátszatlanságát. Amint a labor neonjainak fénye a lány arcára vetült, annak macskaszerűen keskenyedtek el a pupillái, lebukott a fény elől, és négykézláb, oldalazva menekült az ágya mögötti árnyékba.

– Várj! Sajnálom, nézd lekapcsolom!

Levette a fényerőt, hogy épp csak annyi derengés legyen, mint odaát, és megkocogtatta az üveget.

– Noreen, kérlek, gyere vissza!

A lány aznap már nem jött elő, Martin nehéz szívvel ment az étkezőbe. Lefotózta a feliratot, és a vacsoránál megmutatta Jayde-nek. Az felvonta a szemöldökét.

– Noreen. Mit jelent ez?
– Meséltem neki a tanyáról, ahol éltem, mire odajött az ablakhoz. Kérdeztem a nevét, ő pedig ehh… beleverte a fejét az üvegbe. A saját vérével írta fel a nevét. Csináltam videót, megnézheted, ha gondolod.
– Hm. Aztán mi történt?
– Megnyalta az üveget, láttam a fogait. Nem hiszem, hogy képes beszélni ilyen fogazattal.
– Nem képes. Illetve hallod a szavakat, csak nem ismered fel. Különféle szűrőprogramokkal is csak annyit értünk el, hogy egy különálló hangsort tudtunk azonosítani, ami többször is ismétlődött, de a jelentését csak sejtjük.
– Mi volt az?
– Úgy hangzik, vasto sykty se myn sydan. Különféle algoritmusokkal próbálkoztunk, mígnem egy program egy nagyon régi keveréknyelv szavaiként azonosította, és lefordította, de természetesen semmiféle bizonyítékunk nincs, hogy valóban azt jelenti.
– Mondd már!
– Azt jelenti, „amíg dobog a szívem.”

Martin megborzongott valami homályos rossz érzéstől.

– Vasto…
– Vasto sykty se myn sydan.
– Olyan, mint egy fogadalom. És semmi mást nem mondtak?
– Átalakulva nem. Emberi alakban igen, de soha nem hozzánk beszéltek. Mindig a láthatatlan másikhoz szóltak a szavaik. Könyörgések, hogy szabadítsa meg őket a fájdalomtól, az élettől, ne bántsa őket, ilyesmi. Van egy csomó hangfelvétel, elég megrázóak, ha először hallod.
– Tudjuk, kihez beszéltek?
– Elméletünk szerint Primohoz. Ő sohasem beszélt.
– Hm. Quarto nekem leírta a nevét. Én vagyok az első, akivel kommunikáltak ezek szerint?
– Hát, ha ez kommunikációnak nevezhető… Miből gondolod, hogy ez a neve?
– Ez a logikus következtetése az eseményláncolatnak. Kell még idő.
– Teli vagyunk idővel. Másunk sincs, csak időnk.

Újabb napok teltek el, amíg egy délutánon a mozgásérzékelők jelezték Martinnak az aktivitást. A lány az ablaknál állt, mint először. A vére megsötétedett, és kezdett apró lemezkékben lehullani az üvegről. Martin visszavette a fényt, felvette a maszkját, és megszüntette az árnyékoló hatást.

– Szia Noreen!

A sötét szemekben nem volt semmilyen érzelem, csak nézett egyenesen az ő szemébe, Martin nagyon kényelmetlenül érezte magát. Kissé előrehajolt, és ekkor vette észre tükörképét. A maszk teljesen személytelenné tette, csak a szemei látszottak a réseken, és az futott át a fején, hogy micsoda ostobaság ez. Vajon mit láthat belőle Noreen? Két szemet valami zavaros derengésben? Borzalmas látvány lehet. Levette a maszkot, és halványan elmosolyodott.

– Tudod, most megszegtem egy szabályt, de én utálnám, ha nem látnám az arcát annak, akivel beszélek.

A lány egy parányit félre billentette a fejét, Martin felsóhajtott.

– Emlékszel, hogy meséltem a gyerekkoromról? Meséltem, hogy volt egy testvérem. Egy nővérem, egy év volt köztünk a korkülönbség. Őt Sharonnak hívták, és őt is nagyon érdekelte a biológia. A gyógyítás felé tendálódott, orvos akart lenni. Egyszer jelentkezett egy nagyon nehéz helyzetben lévő országba, mint gyógyító. Egy nyarat akart ott eltölteni, hogy tapasztalatokat szerezzen, és még jobbá válhasson. Soha nem tudtuk meg mi történt, csak egy nap nem jöttek tőle hírek többé. Mindenki eltűnt a falucskából, ahol élt. Parányi falu volt, pár száz emberrel. Valószínűleg egy katonai akció részeként tűntek el az emberek. Sokáig kutattak utánuk, de semmilyen nyomra nem bukkantak, mígnem eltűntnek nyilvánítottak mindenkit. Valójában még nem tudtam feladni a reményt, hogy egyszer még viszont láthatom, noha ennek már több éve. Mai napig nagyon hiányzik.

A lány arcán egy könnycsepp futott le, a férfi önkéntelenül is felé nyúlt, mintha meg akarná cirógatni.

– Neked van testvéred? Valaki, aki hiányzik?

A lány másik szeméből is lefutott egy könnycsepp, szemei összehúzódtak, egész arca gyötrelemről árulkodott, úgy tűnt, szenved, mintha mondani akarna valamit. Közelebb hajolt az üveghez, mígnem lélegzete apró párafoltot hagyott, akkor különös morgó sziszegő hang tört fel torkából.

– Vasto sykty se myn sydan!

Előző oldal Xenothep