Eredet - 3. fejezet

Horror / Novellák (257 katt) Zanbar
  2023.01.28.

Carnacki kedvelte Észak-Yorkshire-t. Ugyanazon okokból, mint Dartmoor és Exmoor vidékét. Csendes, már-már ősvilági táj volt ez a zsúfolt Angliában, mely zárványként őrizte a régi korokat, s így azok, ezekben, a nagyvilág által elfeledett zugokban, valójában sohasem értek véget, egymásra rakódtak, összefonódtak, permutálódtak, s miként Anglia többi része kivetette őket, ők is kivetették magukat Angliából.

London modern forgatagában, vagy épp Oxford auditóriumaiból elképzelhetetlennek tűnő történetek e vidéken még a mai napig élő valóságok voltak.

Ilyen volt Bartokhall korábbi urainak története is, kik még alig ötven éve, vasmarokkal, századokkal ezelőtti módon uralkodtak a helyiek felett, egy valóságos rablóbanda élén, kiket Harrogate és York elvetemült gazembereiből verbuváltak. Rejtély volt, miként maradhatott a törvény emberei számára mindez ilyen sokáig észrevétlen, miként rejtély volt az is, mi történt e kegyetlen famíliával 1845 telén.

Gonosz szelek fújtak – ahogy a helyiektől hallotta – azon a télen, fagyos hideget és sűrű hóesést hozva magukkal észak felől. Bartokhall magányos sasfészekként gubbasztott, vénséges kőplatóján, miközben a hó teljesen elborította az alatta fekvő tájat, járhatatlanná téve minden utat a vidéken. Grassington falujának lakói is megszenvedték ezt az emberemlékezet óta legkeményebb és leghosszabb fagyot, és mint mondták, nem igazán jutott eszükbe foglalkozni Bartokhall uraival. Azok maguk sem mutatkoztak, sem egész télen, sem a későn jött olvadás után. Azután sem, soha többé, minként a szolganépük sem.

Carnacki csupán egy napja volt itt, ám máris számos történetet hallott Bartokhall végzetéről. Volt, aki szerint a főként gazemberekből álló szolganép fordult urai ellen, mészárolta le őket, majd amint lehet megszöktek az udvarházból. Mások úgy tartották a földbirtokos családért maga a Gonosz jött el azon a télen. és ragadta őket magával egy ősi paktum fejében.

Természeténél fogva érdekelték és lenyűgözték az efféle történetek, mind közül pedig leginkább az, amit egy hatvanas éveiben járó gazda mondott el neki néhány szóban, mikor a kocsmát elhagyva elindult a vasútállomás felé.

– Sokat jár a szájuk, mint egy ittas írnek – bökött a fejével az ivó felé. – Jár, mert nem voltak ott és nem látták, csupán csak azt, amit mi hátrahagytunk magunk után. Heten verődtünk össze, alig valamivel azután, hogy a fagy kezdett kiengedni. Grassingtonból és a környező tanyákról. Hét ostoba kölyök, aki fel akart csapni a bartokhalli bandába. Mi akadtunk rájuk, arra, ami megmaradt belőlük, és amit egymással tettek. El akartunk futni, ám az Úr nem engedte. Így kellett vezekelünk a bűnös gondolatért, hogy közéjük állunk. Leszedtük őket a húskampókról, kordéra raktuk a maradványokat, majd elástuk őket keletre az udvarháztól, ahol már nem volt olyan keményre fagyva a föld. Elhívtuk, Pennymore tiszteletest is, aki hozzánk hasonlóan siheder volt még akkoriban, hogy mondjon egy imát felettük. Kinek volt esze, elkerülte Bartokhallt azután a tél után. Azt hitte volna az ember, egy olyannak, mint az a Holbruck, volt elég sütnivalója.

Ó, Carnacki abban egészen biztos volt, hogy Sir Edward okos ember volt. Olvasta értekezéseit az állattenyésztésről és fajtanemesítéséről, valamint hallott a jó érzékkel véghezvitt pénzügyi manővereiről is, melyekkel tovább növelte amúgy is jelentős vagyonát. Abban is volt logika, hogy otthonául Yorkshire eme eldugott zugát választotta. Itt, ezen az „elveszett vidéken” szabadon intézhette ügyeit, és végezhette kutatásait, nem kellett attól tartania, hogy itt riválisai, akikből úgy belföldön, mint külhonban akadt jó néhány, kárt tehetnek munkásságában. Nem úgy, mint a Bartokhallba költözése előtt, amikor erre több alkalommal is sor került. Itt viszont, akárcsak egy századokkal korábbi önkényúr, kemény kézzel és megalkuvást nem ismerő módon irányíthatott mindent.

Vagyis, a történetek fényében, csak majdnem mindent.

Eltöprengett azon, vajon az ifjú Jonathan Holbruck mihez kezd majd, a tények ismeretében.

* * *

Az esti fél kilences vonat késett egy keveset és bár lassan egyre sűrűsödő köd ülte meg a harrogate-i állomást, mégsem okozott számára gondot, még ennyi év után sem könnyedén felismerni Robert Philmore alakját a peronon. Akkor sem, ha barátja valamelyest megváltozott, mióta elváltak útjaik. Megöregedett, őszülő haját immáron, ha akarta volna sem tudta volna elrejteni, korábbi szikár, szálas alkata is meggörbült kissé, ám arca teltebb, egészségesebb lett, és pár „jótékony” fontot is magára szedett házasságkötése óta. Tudott róla, hogy továbbra is munkájába belefeledkezve, sokszor már-már megszállottan dolgozik, idejét megosztva praxisa és a katedra között, ám határozottan használt neki a házasélet.

Lényének egy része végtelenül irigyelte a szerencséért, mely neki jutott, még akkor is, ha neki is volt hozzá némi köze, sőt ez utóbbira határozottan büszke volt.

– Örülök, hogy végül is el tudott jönni – ráztak kezet.
– Én is – felelte Philmore, ám hangjában a jól ismert bizonytalanság csendült. Barátja régen is igen nehezen tért el a megszokott, jól begyakorolt rutinjától, és ha közös kalandjaik némileg lazítottak is eme merev gondolkodásán, immáron kétségtelenül ismét teljesen visszatért hozzájuk. Eljött, mert lénye egy része el szeretett volna jönni, egy másik viszont szíves örömest megmaradt volna az oxfordi mindennapok kényelmében. Sohasem jutott eszébe neheztelni rá ezért, és akárcsak házasságáért, ezért is irigyelte néhanapján.
– Bocsássa meg Carnacki, de még mindig döbbenetes, hogy…
– Igen, tudom, sokan mondták már – legyintett Carnacki is jobbjával mutatva az irányt barátjának.

Nem kívánt erről beszélni. Akkor sem, ha tisztában volt vele, hogy Philmore-t mennyire zavarba ejthette a látványa. Hogy mennyire nem változott azóta, hogy elváltak útjaik. Nem… azóta, hogy először találkoztak.

Nem kívánt róla beszélni, mert tudta, hogy aligha szolgálhatna elfogadható, ésszerű és tudományos magyarázattal barátjának ezt illetően. Néma maradt, és inkább elviselte a Philmore vizslató tekintetét. Egy hírhedt londoni úri ember, kit bizonyos körökben, csak London Királyának hívtak, azt mondta neki, egy napon majd észre sem veszi, miként néznek rá mások, s azon a napon, ha úgy tetszik, láthatatlanná válik majd a számukra. E kijelentéssel kapcsolatban éppen olyan bizonytalanság fogta el újra és újra, mint amilyen Philmore-t, mikor szánt szándékkal le kellett mondania napirendje egy-egy jól megszokott pontjáról. Részint bízott benne, hogy egy napon valóban így lesz, részint viszont rettegett tőle.

Végül beszálltak a kocsiba.

* * *

Fertály óra hosszat tartott, míg kiértek Harrogate-ből és ráfordultak a Hartlingtonba és azon túl a Bartokhallba vezető útra. Az idő lassan kitisztult, a köd is elmaradt mögöttük, így szép kilátásuk nyílt a kocsi ablakából az Észak-Yorkshire-i éjszakai tájra.

– Megfelelő a hely, nem gondolja Philmore? – kérdezte.
– Mihez is, barátom?
– Hogy szokatlan dolgok történjenek – felelte. – Olyanok, mint egy sertésmágnás, tragikus, éjjeli halála. Azt mondják, gonosz szelek fújtak azon az éjszakán, Philmore, a tájat mégis köd ülte meg. Nem találja ezt különösnek?
– Keveset értek a meteorológiához barátom, ám talán ha a szél elég magasan fújt, nem oszlatta szét a ködöt.
– Vagy így volt, vagy valóban gonosz erő munkált a tájon azon az éjjelen – fordult el az ablaktól Carnacki. – Az erősen túlzó újsághíreken kívül gondolom, nem tud semmi mást az esetről.
– Kár volna tagadnom. Sir Edward nem volt közkedvelt személy, sokan támadták, hol radikális darwinizmusa, hol szélsőségesen konzervatív nézetei miatt, mint ahogy azt nyilván ön is olvasta. Olyannyira megosztotta a közvéleményt a személye, hogy halálában is nehezen adják meg neki a holtnak kijáró tiszteltet.
– Azt meghiszem. Életét hatalmas sikerek és jókora botrányok kísérték, végtelen magasságok és feneketlen mélységek. Példátlanul nagy vagyon, melyet a semmiből épített fel, s melyért a rossz nyelvek szerint legalább annyi ember adta a vérét, mint amennyi sertés. Hallottam pletykákat erről Harrogate-ben és biztosan fogunk még hallani Grassingtonban is, a faluban, mely konstáblereinek feladata nyomozni Sir Edward halála ügyében. Vezetőjük, egy bizonyos Philip Coward már talált is egy megfelelő gyanúsítottat, pontosabban gyanúsítottak egész sorát.
– Az újságok szerint a halál oka vadállattámadás volt – csodálkozott Philmore. – Régebben éppen ön mondta nekem, hogy a… hogy is nevezete… „úri passziónak” azt hiszem… tehát, hogy az úri passzió miatt aligha akad olyan állat Angliában, mely ilyen módon veszélyes lehetne az emberre. Akkor miként találhatott a rendőrség több gyanúsítottat is?
– Valóban ezt a kifejezést használtam rá, barátom, „úri passzió”. Ám akkori beszélgetésünkben utaltam arra is, hogy amit az egyik ember tönkretett, azt egy másik ember helyrehozhatja. Vadon valóban nem élnek olyan állatok, melyek ezt tehették volna Sir Edwarddal. Ám másutt még előfordulhatnak. Grassington mellett van egy ősi domb, mely egyesek szerint afféle pogány sírhalom lehet, és amin rendszeresen tábort üt egy cigánykaraván télire. Úgy hallottam, már nemzedékek óta így tesznek. Azt is hallottam, hogy a karavánnak van, vagyis csak volt két barna medvéje. Egy ilyen állatnak megvan a testi ereje ahhoz, hogy szétmarcangoljon akár egy felnőtt férfit is.
– Hogyan értette azt az előbb, hogy csak volt két medvéje a cigányoknak? – dőlt előre az ülésében Philmore.
– Úgy, ahogy mondtam. Volt. Azon az éjjelen, melyen Sir Edwardot elérte a végzet, az egyiknek nyoma veszett. Valamelyest járatos vagyok az efféle karavánok ursariainak, medvetáncoltatóinak gyakorlatában, így tudom, hogy bár az állatokat ketrecben is tartják, sokszor, mint a lovakat, kipányvázva a szabad ég alatt hagyják éjszakára. Láncot és erős vasrudat használnak erre a célra, így az állat biztosan a számára kijelölt területen marad reggelig.
– Ám a grassingtoni rendőr, ez a Coward, arra gyanakszik, hogy a cigányok medvéje elszökött azon az éjjelen és ez végzett Sir Edwarddal – fűzte tovább a gondolatot Philmore. – Innen nézve ez szerencsétlenségek sorozata, melyért az állat gazdái felelősek a törvény szemében. Rettentő baleset, ám nem éppen olyan rejtély, melyet ön úgy kedvel barátom.
– Meglehet – fordult Carnacki ismét az éjszakai táj felé. – Egy elszabadult vadállat, egy a társadalom által megvetett és züllöttnek tartott csoport jószága, mely végzett egy kétes hírű, ám mégis magas rangú angol úriemberrel – gondolkodott el. – Egyszerű és tragikus, mint ön is mondta. Éppen ezért különös, hogy az ifjú Jonathan Holbruck, mint hallottam, nem csak az én és közvetve az ön segítségét is kérte a nagybátyja halála ügyében, de védelmébe is vette a cigányokat, hangoztatva, hogy azoknak bizonyosan semmi közük sincs a tragédiához, ezzel pedig nem kevés gondot vett a nyakába, főleg Grassington tiszteletese, egy bizonyos John Pennymore személyében, aki már régóta ágál a karaván jelenléte ellen a vidéken.
– Éppen ön mondta korábban, hogy ez a vidék alkalmas arra, hogy szokatlan dolgok történjenek erre felé – mutatott rá Philmore.
– Milyen igaz – bólintott Carnacki.

Előző oldal Zanbar