Átlagos nap

Horror / Novellák (2220 katt) Xenothep
  2011.07.06.

A függőleges akna falába csavarozott létra mellett álltunk. Zed pont rágyújtott, otromba lángvetőjét a bal alkarjára fektette hanyagul, Lou pedig komótosan töltögette be a tárait. Érezte, hogy figyelem, fél szemöldökét felhúzva nézett fel.

- Mi van?
- Anyád van. Nem tudtad volna eddig betölteni azt a rohadt puskát?
Zed felém nyújtotta a cigit.
- Nyugi, tesó. Szívjál!
Elfogadtam, bár már mehetnékem volt. Lou fürkészően nézett, most én fortyantam fel.
- Mi van?
- Úgy nézel ki, mint aki ölni akar.
- Mert ölni akarok, te szerencsétlen barom!
Lou vállat vont.
- Ennyire nem lehet sürgős az az antenna. Körülbelül három hete dőlt fel, azóta nincs jel, és azóta szarnak rá. Tedd azt te is!
Elpöccintettem a csikket a sötétbe.
- Az antenna engem sem izgat. Csak fejezd már be a tökölődést, és induljunk!
Lou vállat vont, a tárat a sisakjához ütögette, aztán a helyére csattintotta.
- A seggetekben leszek, fiúk.

Zed megindult a létrán. Megvártam, míg elér a feléig, akkor követtem én is, majd Lou zárta a sort. Odafenn egy keskeny párkány volt csak, nehézpáncélban óvatosan kellett mozognunk. Zed a mechanikus kerékre tette kezét és intett.

- Te jössz, Jake.

Kézbe fogtam fegyveremet, aztán alkarral letöröltem az ellenőrző monitorról a port. A kép ocsmány volt minden értelemben, de mozgást nem láttam.

- Oké, nyithatod.

Ordenáré csikorgással emelkedett fel a nehéz acél ajtó, gyorsan kilestem, aztán már másztam is kifelé a felszínre. Egy parányi völgybe jutottam, sűrű köd ülte meg, azt sem tudtam hirtelen, merre van a kijárat. Lou a vállamra csapott.

- Várjatok, míg jelt adok!

A völgy falába mart lépcsőhöz futott, és fürgén indult felfelé. Pár méter után már csak a mozgását hallottuk, amint a páncélozott magasles felé igyekezett. Zed elhúzta a száját.

- Egy mesterlövész jön velünk erre a küldetésre, amikor olyan köd van, hogy rá lehet könyökölni. Ezzel aztán ki vagyunk a vízből.
- Fogd be! – hallatszott a fejhallgatóinkban, elvigyorodtam. – Fenn vagyok, majmok, indulhattok. Rock & roll!

Óvatosan indultunk egymás mellett, Zed a detektort figyelte.
- Mit jelent, hogy rakendról?
Köptem egyet.
- Fogalmam nincs, de ki nem hagyná a marhája soha. Terep?
- Tiszta.

A tiszta azt jelentette, hogy érzékelhető metafizikai jelenséget nem észlel, de amúgy bokáig érő mocsokban tapostunk. A talaj undorítóan cuppogott, minduntalan megakasztotta lépteinket, igyekeztem nem lenézni.

- Ebben a trágyában alig lehet járni… - dörmögte Zed.

Valami roppant a talpam alatt, önkéntelenül is lenéztem. Bakancsom két oldalán egy apró combcsont darabjai emelkedtek ki a vörös iszapból, kirázott a hideg.

- Látsz minket onnan fentről, kőagyú?
- Naná, seggfej! Akkora pofád van, hogy kilométerekről is kiszúrnálak.
Mély lélegzetet vettem, hogy válaszoljak, de Zed megfogta a vállam.
- Ha visszaértünk, majd megölöd, de most előre figyelj! Kettő, kettő, négynél van valami!

Fél térdre vágtam magam szememhez emelve a puska irányzékát. Koncentráltam, hogy meg tudjam különböztetni a köd kavargását a tudatos mozgástól.

- Mi az a valami, bazmeg, pontosíts!
Éreztem, hogy minden idegszálam megfeszül. A csend kezdett hosszúra nyúlni. Zed felsóhajtott.
- Bocs… vaklárma. Merül ez a vacak.
Bosszúsan álltam fel, próbálván tudomást sem venni a cuppanásról, amint a latyak elengedte térdem.
- Az életem a kezedben van, ne szórakozz!

Lassan indultunk tovább. Idegesített a köd állandó, nyugtalan kavargása, a bizonytalan neszek, és legfőképp, hogy nem tudhattam, van-e a szürke homályban valami. A völgy kiszélesedett, már nem láttuk falait, csak derengő árnyakat. Letört faágaknak tűntek a földön, de én tudtam, hogy emberi csontvázak százai közt vezet utunk.

- Még negyven lépés, és valami bójához érünk a térkép szerint – mondta Zed, mire fejhallgatóm megreccsent.
- Negyvenhárom.
- Lou, tudok számolni, ne kúrd fel az agyam!
- Az lehet, hogy tudsz számolni, de nem látod onnan lentről, hogy egy molycsapda feszül a pofád előtt, és ha nem akarsz megdögleni disznóként visítva, akkor jobbra kerülöd ki a roncs felé. Tehát negyvenhárom, oké?

Már én is láttam a halvány mintát a levegőben, egy molycsapda idegen energiájának alig észrevehető lüktetését. Hányingerem támadt. Zed vidáman füttyentett.

- Meg kell hagyni, kurva jó szemed van.
- Ezért vagyok mesterlövész. Jake, még húzódj jobbra kicsit, mert lezabálja a válladat!

Amikor a csapda a hátunk mögé került, kifújtam a levegőt. Fel sem tűnt, hogy eddig visszatartottam.

- Ezt a jópofa kis mókát el ne felejtsük visszafelé se, rendben?
- Addigra már nem lesz itt, ne aggódj!
- Miért pont molycsapda a neve?
- Valahogy hívni kell.
Zed a detektort ütögette.
- Nem értem… ezt is jeleznie kellett volna, nem? Elvégre ez is egy életforma!
- Életforma… - húztam el a számat megvetően. – Inkább kegyetlen halálnem. Sűrűbben kellene kijárnod külsős melókra, és nem csak az állomáson henyélni a droid lányokkal, akkor növekedne a túlélési esélyed.
- Na, miszter tapasztalt megszólalt!
- Pofa be, marhák! Előttetek a bója!

A szerkezet eredetileg fehér lehetett, körkörös vörös sávokkal, de az iszap kikezdte a festést. Az ellenőrző lámpája épphogy derengett, és a belsejéből tompa súgás hallatszott.

- Ez lenne az antenna? – kérdezte Zed. Kezdett komolyan felidegesíteni. Jobbról kerültem meg a bóját, fogaim közt sziszegve.
- Szemed a detektoron, vagy csavarhúzóval vágom el a torkod. Az antenna kint van a sík közepén, ez csak egy jelerősítő bója. Innentől a terep még rohadtabb lesz. Gyere mögöttem szorosan, de figyelj nagyon; ha hozzám érsz, meghalsz.

Előhúztam mellényzsebemből egy apró automata injekciós fecskendőt, és a bal felkaromba vágtam.

- Az mi?
- Adrenalin – felelte Lou vidoran a fejhallgatómban. – Most már ne szekáld, mert kicsit feszült lesz a srác.
Felhúztam a fegyveremen a gránátvetőt is, aztán felidéztem az útvonalat.
- Zed, ez egy mocsár. Tizenhét lépés egyenesen, három balra tizenegy, kettő felé, azután újra egyenesen, amíg elérjük a második roncsot. Az antenna a roncs vonalában van tizenkettő egynél, enyhén jobbra kanyarodunk. Megyünk kétszáz lépést, és ott vagyunk. Ez alatt nem ugatsz, csak a detektort nézed, és azonnal szólsz, ha jelez! Csak számokat akarok hallani. Világos minden?
- Világos, Jake. Bízz bennem!
Látásom kitisztult, a köd mintha hátrébb kúszott volna. Bólintottam.
- Jó. Lou, mi az ábra?
- Most kilőhetném azt a baba kék bal szemedet. Készen állok, tesó, indulhattok.

Magabiztosan léptem előre. A fegyverem irányzéka összeköttetésben volt a védőszemüvegemmel is, a célkereszt a jobb szemem előtt vibrált megnyugtatóan. A közvetített kép kissé élesebbnek tűnt, mint amit valójában láttam, a szűrők jól működtek. Hirtelen valahol a fejünk felett Istenkáromló visítás harsant, szinte ezzel egy időben pedig egy távoli száraz csattanás hallatszott. Valami tompán puffanva zuhant elénk kissé balra.

- Köszi, Lou.
- Hagyd, fiú… Most már tudják, hogy ott vagytok, ez a rohadt Rém Kiáltó elárult, mielőtt kilőhettem volna, nagyon figyeljetek.
- Tizenkettő egy kettő! – ordította Zed, én pedig már lőttem is a gránátot a ködbe. Azonnal balra vetődtem, Zed pedig ész nélkül ugrott utánam. Ez mentette meg az életét; ahol az előbb álltunk, most egy méternyi átmérőjű körkörös kék fény derengett fel. Hamar elenyészett, de az iszap szinte kiszáradt a környékén. A gránát éles robbanása után valami szétfröccsent, aztán Lou hangát hallottam.
- Oké, Jake, megvolt.
- Mamlasz?
- Az. Múlt időben. Úgy látom, van még kettő abban az irányban. Tizenkettő kettő kettő felé araszolnak!

Egy pillanatra sem álltam meg. Az előbbi metafizikai kisülés felé kanyarodtam, majd azonnal visszaléptem. Lou halkan osztotta közben az utasításokat.

- Zed, ne maradj le, maradj mögötte, csináld, amit ő! Ez kitérő mozgás. A Mamlaszok a hőre mennek, és ti forróak vagytok a környezethez képest. Az oldalazó mozgással összezavarjátok a hőképet. Jake tizenkettő kettő három!

Megint gránátot küldtem előre, most jobbra vetődve. Zed is tüzelt, megint hallottam a csattanást.

- Egy megvolt, a másik tizenegy kilenc egynél téblábol!

Fekve lőttem ki a gránátot, aztán felugrottam, és futottam pár lépést jobbra megint. A detonáció után azonnal hallottam a szívet melengető fröccsenést.

- Megvolt – nyugtázta Lou. Óvatosan lépdeltem előre, aztán amikor észrevettem az alaktalan tömeget a földön, megtorpantam.
- Nézd csak, Zed! Ez egy Mamlasz. Eredetileg van vagy három méter magas, olyan kurva ronda, hogy azt sem tudod, jön-e, vagy megy. Csak a hőt érzékeli, ostoba, mint a döngölt föld, mindenre savat köp, vagy anomáliát idéz.

A sötétvörös húshalmaznak semmilyen felismerhető formája nem volt, úgy nézett ki, mint egy rakás állati belsőség. Társam köpött egyet.

- Baráti. Nem lett volna elég neki a lőszer?
- Nem. Annyira szívós, hogy cafatokra lőve is életképes. Vagy felrobbantod az anyjába, vagy megdöglesz. Kézigránát van nálad?
- Persze.
- Oké. Van a Mamlasznak egy másik fajtája is. Ugyanolyan ostoba, nem tud energiát idézni, viszont ostromoz azonnal, amint mozgást érez. Mindig falkában járnak, úgyhogy ha netán felbukkanna egy csoport, nem lövöldözünk. Azonnal futsz hátrafelé, és szóród a kézigránátokat magad elé villámtempóban.
- Meglesz.
- Teázni is fogtok? – kérdezte Lou. Intettem.
- Most egyenesen a roncsig.

A távolból tompa moraj hallatszott, ami nagyon nem tetszett. Gyorsan indultam el újra, ujjam az elsütő billentyűn, lassan pásztáztam magam előtt a terepet lövésre készen. Zed felszisszent.

- Jake, állj!
Azonnal megtorpantam, de nem fordultam meg, továbbra is előre figyeltem.
- Két lépésre előtted pár fokkal melegebb a talaj.
- Gorgo – morogtam. Lassan letérdeltem, fegyverem csövét az épp csak észrevehető mélyedés közepe fölé tartva. Amikor az eleje talajt ért, az megelevenedett, egy rusnya nagy rákforma bogár csapta fel zavarba ejtően sok lábát a cső köré. Meghúztam a ravaszt, fegyverem kellemesen mély dübörgéssel engedte bele a dögbe a sorozatot. Sárgás leves fröccsent szét, elvigyorodtam.
- Imádom a munkámat. Most annyira hajolj le, amennyire még pofára esés nélkül tudsz. A roncs eltakar minket, ha mázlink van, nem vár semmi a túloldalon.

Rohamléptekkel futottunk a roncsig. Társam szófogadóan görnyedt előre, hogy orra szinte szántotta az iszapot. Amikor elértük a roncsot, nekivetettem a hátam, hogy kifújjam magam. Zed felnézett.

- Mi ez?
- Automatizált rakodógép szállító egysége. Kaját, meg alkatrészeket hozott volna a telepeseknek az űrhajótól, csak közben valami megette félig. Az első roncs is az volt, csak azt mi magunk robbantottuk fel inkább, mert teli volt Gorgókkal.
- Miféle bogár volt az?
- Nem tudom, bogár-e egyáltalán. A tudósok, akiknek meg kellett volna vizsgálni ezeket az életformákat, az első járműben ültek. Na, gyerünk!
Jobbról kilestem, aztán villámgyorsan indultam előre.
- Innentől nincs fedezék, úgyhogy szedd a lábad! Mindig maradj mozgásban! Ha azt mondom: ugorj, akkor mindig oldalra vetődj, lehetőleg arra, amerre én!
Alighogy befejeztem, felüvöltött.
- Tíz kilenc kilenc, sokan vannak!

Gránát indult, előre vetődtem, aztán rövid sorozatokkal szórtam meg a terepet. Zed mellém huppant, lángvetőiből szórta a napalmot. Az állatok nyúlánk, fekete színű undormányok voltak, az egész fejüket egy nagy állkapocs alkotta, karcosan hörögve támadtak, egymáson átugrálva. Lou is lövöldözött a magaslesről, ugrás közben lőtte ki őket. Tizenhetet számoltam meg, mire elfogytak. Mikor minden elcsendesedett, lassan fél térdre emelkedtem.

- Lou?
- Megvolt mind. Ilyeneket még soha nem láttam, tesó.
- Én sem.
- Talán az évszakok váltakozásával tűnnek fel új fajok.
- Talán leszarom.
- Ó, te barbár. Hát nem elbűvölő eme planéta faunája?
- Antennát látod?
- Hozzátok képest kissé jobbra, tizenkettő kettő egynél. A terep üres, mozgásnak semmi nyoma. Újra tárazok!

Elindultunk a megadott irányba, már láttam a parabola ívét a ködben. Zed meglepetten suttogta.

- De hát nem is borult fel.
- Annál jobb. Megfelelő felszerelés nélkül úgysem tudnánk talpra állítani.

A parabola tányérja szilárdan állt a talapzatán fölöttünk. Két méter magasan volt az alsó íve, megkapaszkodtam benne, és felhúztam magam.

- Ó basszam…
- Mi a helyzet? – kérdezte Lou.
- Megtaláltam az elődünket.

Az antenna jelgyűjtő tüskéjébe egy teljesen szétrohadt emberi csontváz kapaszkodott, üres szemgödrei az égre meredtek.

- Aham… ezért nem tudtunk kommunikálni a bázissal. Küldtek ezek szerelőt, csak úgy tűnik, mielőtt végzett volna, vele végeztek.
- Egyedül küldték ide?
- Nem hinném. Csak neki nem volt mázlija.
Fejhallgatómban valami halk kattanást hallottam, aztán:
- Oké, készen vagyok. Jake, eltakar a parabola, innen nem látlak.
- Figyeld a környéket! Zed, ne lazíts!
- Minden tiszta, Jake.
Kíméletesen lecibáltam a csontvázat a tüskéről.
- Nyugodj békében, technikus barátom! Bocsáss meg…

Lerugdaltam a tányérról, aztán szemügyre vettem a tüskét. A tányéron egy metafizikai kisülés lenyomata látszott; leveregettem a tüskéről a kormot, megnéztem az elektromos kötéseket, minden rendben lévőnek tűnt.

- Azt hiszem, barátunk elvégezte a javítást, csak aztán ő maga lett a hiba. A páncélja leárnyékolhatta a jelfogót. Oké, most…
- Jake, hasra! – ordította Lou, aztán hallottam a távoli lövést, ugyanakkor valami elsuhant fölöttem.
- Zed, vigyázz! Fordulj meg!
Odalenn tompa puffanás hallatszott, aztán egy fájdalmas nyögés.
- Szedd le, Jake, szedd le rólam!

Pánikba esett, ezzel rohamosan csökkentek túlélési esélyei. Levetődtem a tányérról, már a levegőben tüzelve. Egy démon volt, ocsmány nagy bőrmadár. Mielőtt lezuhantam, még láttam, hogy karmai Zed hasába vájnak. A srác szemei kidülledtek, dühödten céloztam be hátán a tartályt.

- Rohadj meg! – üvöltöttem. A tartály mély dörrenéssel robbant fel, széttépve a madarat is Zeddel együtt.
- Van még? – Lihegtem.
- Nincs…
- Hogy-hogy nem vetted észre?
- Nem a levegőből támadt. Mögöttetek lapult a földön, valahol az antenna takarásában. Sajnálom, tesó.

Gyorsan ellenőriztem a talapzatba épített forgató mechanikát is, aztán megkerestem a földön a detektort. Kár volt vesződnöm vele, nem működött.

- Lou, vigyél innen vissza! A detektort is kinyírtam.
- Oké, fiú, nyugi. Öt kilenc felé indulj el egyenesen, ott a roncs.

Igyekeztem egyszerre óvatosan, ugyanakkor gyorsan lépkedni, fogaimat annyira összeszorítva, hogy belesajdult az állkapcsom. A roncsot lassan kerültem meg, aztán megálltam.

- Lou?
- Ó… Ó, tesó… Mamlaszok falkában öt nyolc egynél pont előtted. Feléd tartanak három nyolc egy felől. Megláthatták a robbanást.
- Mennyi? – rutinosan táraztam újra, aztán előkészítettem pár kézigránátot is.
- Négy. Talán öt, nem látom rendesen. Egy tömegben mennek. Kontakt körülbelül öt másodperc múlva. Ne félj, rajtad vagyok!

Lehasaltam egy kihajló páncéllemez mögött szemem a ködbe meresztve.

- Három… kettő… ott vannak!

Három gránátot engedtem egymás után, aztán egy kézigránátot is kihajítottam, mielőtt felugrottam volna. Rohantam lélekszakadva, a fülemben zúgó vértől alig hallottam, amint Lou üvölt.

- Öt nyolc hét! Balra! Fordulj balra!

Hallottam, hogy ő is lövöldöz. A fejem fölött Rém kiáltók suhogtatták szárnyaikat, vaktában lőttem hátra egy gránátot.

- Jake, ne lőjj, rohanj! Rohanj, hallod? Túl sokan vannak már! Hat kettő kettő!

Folyamatosan tüzeltem előre, amerre rohantam, néha meg-megcsúszva az ingoványban. A terror mögöttem loholt, hallottam éhes hörgését, állkapcsainak csattogását, de nem néztem hátra. A roncsot elérve nem álltam meg, csak rohantam tovább, ledarálva az oldalról támadó lényeket, míg fel nem tűnt a lejárat acél kupolája.

- Hol… vagy, Lou? – lihegtem.
- Már idelenn, csak gyere! Már majdnem lehagytad őket!

A lejárathoz érve hanyatt vágtam magam, majd azonnal hasra vetődtem, és addig lőttem a gránátjaimat, amíg el nem fogytak.

- Nesztek, zárótűz! – ordítottam, aztán éreztem, hogy Lou a derékszíjamnál fogva a lejáratba ránt.
- Gyere már, te idióta barom!

Lezuhantam a párkányra, ő pedig felnyúlt, hogy kiüsse a támasztékot. Karjára sikamlós csápok csavarodtak egy szemvillanás alatt, és vállból kiszakították. Mire eszmélt volna, a csápok a nyakára csavarodtak, aztán testét úgy rántották fel, mintha csak rongybaba lenne. Az acél fedél lecsapódott, kizárva a rosszindulatú külvilágot, felugrottam, és eltekertem a zár mechanikus kerekét.

Az adrenalin még mindig pörgetett, mikor visszaértem a lakórészbe. Senki nem állított meg a folyosókon, kitértek az utamból. A központi csarnokban fáradtan rogytam le egy szakadt bőr fotelba, fegyveremet magam mellé ejtve. Percekig csak bambultam magam elé, aztán valaki megállt előttem. A bunker parancsnoka, Greg egy csésze forró teát nyújtott felém.

- Szép volt, Jake. Működik az antenna, ismét van kapcsolat a bázissal. Minden rendben ment?
- Zedet elkapta egy madár, Lout meg valami rémség már az aknában. Láttunk pár új lény, nem tudom, mi lenne a helyes taktika ellenük.
Greg egy cigarettát nyújtott felém.
- Rá se ránts! Azért vannak a taktikusok. Örülök, hogy visszajöttél.
- Ugyan… rutin feladat volt.

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 2 db)