Öreg Dombi Krónikák – A Karácsony szoba

Horror / Novellák (1963 katt) Xenothep
  2011.07.06.

Egész korán érkeztem a temető kapuhoz, még halvány derengés uralta a tájat. Túl messzire így sem lehetett látni a sűrű fák végett ugyan, de nem különösebben akartam nézelődni. Az út menti ős öreg tölgyek borzalmas göcsei mintha nagyon öreg, szenvedő emberek arcai lettek volna; ahogy lépdeltem a húszcentis hóban, végig úgy éreztem, hogy szemmel tartanak.

A kapuról már az összes festék lepergett, sarokpántjai irdatlan hangosan csikordultak meg, ahogy belöktem. Vénsége és a hótakaró ellenére is egészen könnyedén nyílt.

Ahogy végignéztem a sírkerten, elégedettség töltött el. A rengeteg hó ugyan felpuhította a körvonalakat, de felismertem minden kriptát, minden keresztet szerte, ameddig csak elláttam. A távolból különös hangfoszlányokat hozott a lassan feltámadó szél. Szomorúságot árasztott, szinte már-már emberi énekléshez hasonlított, néha fájdalmas üvöltéssel, vagy szomorú felhanggal tarkítva. Határozottan rémisztőnek éreztem.

Megilletődve léptem beljebb, mire a kapuszárnyak iszonyatos csattanással csapódtak be mögöttem. Felsóhajtottam.

- Hogy ezt a poént örökké el kell sütni…

Lassan haladtam a sírok közt felgyülemlett, néhol méteres hóban. Ahogy beljebb hatoltam, egyre sűrűbben kellett megállnom tájékozódni. Lesöpörtem egy-egy feliratot, hogy a néhai neve alapján azonosíthassam a környéket. Eltartott vagy húsz percig is, mire túljutottam a régi kápolna romjain, akkor megálltam, hogy kifújjam magam kicsit.

Mi sem változott.

Kitártam két karom, mély levegőt véve, aztán teli torokból ordítottam el magam:

- Rohadt jó estét, Öreg Domb!

Ezután csak álltam ott, és hallgattam, ahogy a kiáltásom keltette visszhang lassan elül. A környék teljesen kihalt volt, kezdtem egész otthonosan érezni magam ismét. Már épp tovább indultam volna, amikor baloldalról zaj hallatszott. Kő súrlódott kőhöz. A hótól tompán, de idegesítően szólt vagy egy percig. Közelebb léptem a kősírhoz, kíváncsian nézve az egyre táguló mélyedést a hóban. Ahogy előre hajoltam, a résből hirtelen egy romos csontkéz vágódott elő, és megragadta bőrdzsekim gallérját.

- Mi az anyádért ordibálsz?!

Ebben a pillanatban a sírkőről a feltorlódott hó bezuhant a sírba, mire a kéz elengedett.

- A rohadt életbe, ez hideg!

Elvigyorodtam. A résben egy igen viseltes, az időtől szinte teljesen megfeketedett koponya tűnt fel. Szemgödrei halvány higanyos izzással világítottak, ide-oda forgolódott, míg nem észrevett.

Barátságosan intettem.

- Borzalmasan nézel ki, Csont bácsi.

Az öreg egy legyintéssel nyugtázta a bókot, aztán a gödörbe kotort a kalapjáért. Ahogy feltette csupasz koponyájára, megszokott mozdulattal kicsit ferdére tolta, majd a sétapálcáját is előkotorta, és hangos recsegés közepette állt fel a koporsóban. Az öltöny kicsit lógott rajta, de az összhatáson ez már igazán nem rontott.

- Száz éve nem láttalak, kölyök. Merre jártál?
Vállat vontam.
- Erre-arra.
- Na de mi történt veled?
- Megnősültem, képzeld.
Az öreg kilépett mellém a hóba.
- Aha… Ne etess, fiam, öreg vagyok én már zombinak.
- Komolyan! – tartottam fel bal kezem. Gyűrűs ujjamon megcsillant a vékony aranygyűrű, mire Csont bácsi szemei erőteljesebben izzottak.
- Ejha! Te hülyébb vagy, mint gondoltam.
Zakója zsebéből elővette cigaretta tárcáját, és felém nyújtotta.
- Szivart?
- Köszönöm, még mindig nem dohányzom.
Most ő vont vállat, állkapcsai közé dobva hanyagul egy szivart.
- Nem is fogsz így megdögleni soha. Mikor nősz végre fel?

Megint elvigyorodtam, mert eszembe jutott, hogy csúfoltam annak idején. Mindig azt mondtam neki, hogy ruhafogas, erre nagyon fel tudta kapni a vizet. Most jobb kezét állam alá téve emelte meg fejem, fejét kicsit oldalra billentette, úgy nézett egy darabig. Az állkapcsai közt égő szivar füstje lassan megtöltötte koponyáját, most már igazán ijesztően festett.

- Még mindig az a pimasz csillogás látszik a szemeidben, mint régen. Te nem változol. Heh! Még hogy megnősült…
- Csont bácsi, a többiek itthon vannak?
- Tudja a halál, ősz óta nem voltam kint. Menj, nézd meg! Nekem még meg kell keresnem a zsebórámat.

Intettem, aztán tovább indultam a hóban az emlékeimen merengve. Csont bácsi az egyik legrégebbi Öreg Dombi. Azelőtt a kriptájában nyugodott, de amikor az beázott, átköltözött egy üres sírhelyre. Saját elmondása szerint életében befolyásos ember volt, de hogy konkrétan mivel foglalkozott, sosem tudtuk meg, mert minden alkalommal mást mondott. Egyszer azt mesélte, hogy ő az egyetlen örököse a Szíjas kastélynak, másszor azt, hogy bankárként élte életét a városban. A nevére ő maga sem emlékezett. A Kőoroszlán kezdte Vén Csontnak hívni, végül ez rá ragadt, mint a föld, amelyben nyugodott.

Befordultam egy kereszteződésben, alig egy perc után már a központi műemlékhez is értem. A Kőoroszlán a talapzatán ült. Behúzott szárnyai lazán lógtak a földig, kifejezéstelen tekintete a horizonton nyugodott, egészen pontosan a körülbelül tíz méterre ácsorgó halott tölgyfán.

- Üdv kavics! – ütögettem meg a talapzatot tenyérrel. A szobor hideg, merev tekintete továbbra is a távolba révedt, elordítottam magam.
- Jó reggelt, Kőoroszlán!

Most megmozdult végre. Orra körül elmélyültek a ráncok, amint felém fordította fejét, a hó nagy darabokban hullott le róla. Hangja mélyen, rekedten szólt.

- Ki jár erre?
Színpadiasan meghajoltam kissé.
- Gabriel von Blasius, szolgálatodra.

Egy pillanatig nem mozdult. Ábrázata enyhe derűt tükrözött, már amennyire ez egy oroszlán faragott pofájával lehetséges volt.

- Gabriel… Hát haza húzott a szíved?
- Mondhatjuk így is. Mi újság itthon?
Kőoroszlán megrázta magát, majd súlyát meghazudtoló könnyedséggel huppant mellém.
- Ideje felébreszteni a nyughatatlan lelkeket. Jöjj velem!

Hanyag mozgással indult vissza a kápolna romjai felé, követni kezdtem. Félúton összefutottunk Csont bácsival, aki az ösvényen ácsorogva babrálta az óráját.

- Üdv neked, Kőoroszlán! Képzeld, Gabrielt haza ette a rosseb!
- Üdv neked is, Vén Csont! Amúgy a nevezett itt jön mögöttem.
- Ó, valóban! Khm… Van valami terv mára, vagy nyugodhatok békében?
- Összehívok mindenkit.

Csont bácsi a láncánál fogva kezdte pörgetni az órát lazán, rátámaszkodva a legközelebbi fejfára.

- Minek?
- Gabriel hazajött! Illik megünnepelni!

Csont bácsi szemgödreiben halványult az izzás. Orra helyét kicsit felhúzta, amitől csontarca egész előkelő lett.

- Most képzeld el, ahogy megvetően elhúzom a számat.
Kezem Kőoroszlán hátára tettem a szárnyai közé.
- Mi van ma veled, ruhafo… Csont bácsi? Annyira morcos vagy!

Az első hógolyót még épp hogy ki tudtam kerülni, de amint futni kezdtem röhögve a kápolna felé, a második pont tarkón talált. Elcsúsztam arccal előre zuhanva, de képtelen voltam abba hagyni a vihogást. Kőoroszlán megállt fölöttem.

- Egész jól céloz még mindig.
- Az – nyögtem felülve. – Megvan még a lélekharang?

Kőoroszlán bólintott. Felkászálódtam, aztán beléptem a romos kapun. A kicsiny torony még állt, az egyre sűrűsödő homályban még épp ki tudtam venni a keskeny csigalépcsőt, amely felfelé vezetett.

- Nem látom a kötelet.
- Jól látod.

Kőoroszlánnak halálos poénjai voltak mindig is, de ez most komolyan fájt. Felbotorkáltam a csigalépcsőkön a tetőtérbe; amint a harang mellé léptem, a deszkák panaszosan reccsentek meg alattam. Odalentről Csont bácsit hallottam.

- Mondtam, hogy le kellene cserélni láncra. A kender nem bírja az időt.

A harang kicsi méretéhez képest nagyon nehezen mozdult, viszont a deszkák már egész fenyegetően recsegtek alattam.

- Csont bácsi, nem jössz fel fejelgetni a harangot? Nem tudom megmozdítani, mert leszakad az egész.
- Az ingát lökd meg, te szerencsétlen!

Kicsit elpirultam, de idefent szerencsére senki nem látta. Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe?...

Amint a harang megkondult, borzalmas felhanggal szállt szét a tájon a zengése. Különösen hamisan szólt, lelkesen csapkodtam az ingát ide-oda. Már csengett a fülem is, de teljesen belefeledkeztem a tevékenységbe. Mámoros érzés volt újra hallani a lelkeket szólító harang komor hangját, főleg ilyen közelről. Hideg, kemény csont tenyér csattant tarkómon. Csont bácsi a torony széles ablaka felé intett.

- Elég lesz, fiam. Felébresztetted a holtakat.

Az ablakhoz léptem, mélyet lélegezve a hideg levegőből, kicsit elérzékenyülten néztem a mindenhol felbukkanó fénylidérceket. Köd kavargott a sírok közt, egyik-másik épp kinyílt, mindenfelé sejtelmes fények villantak, és amint a harang idegtépő visszhangja is elült, hallhattam a sötétség kórusát.

Az éj leszállt.

Mire visszaértünk a központi emlékműhöz, több néhai is előkóválygott a sötétből. A legtöbben úgy festettek már, mint Csont bácsi, ismerősöket kerestem. Kőoroszlán felugrott a talapzatára, elégedetten végighasalva rajta.

- Jó estét mindenkinek!

Hirtelen jeges szélvonat száguldott végig a sírok közt, apró tornádóvá alakult, szinte szárazra söpörve a környéket. A vad kavargás alig egy percig tartott, több helyről is elismerő hümmögést hallottam. A sírok közt feltűnő figuráktól jólesően rázott ki a hideg. Legtöbben a legrégebbi temető rész felől jöttek elő. Akadt pár zombi, ők még friss húsok lehettek, azelőttről nem rémlett egyikük arca sem, bár tekintve előrehaladott bomlási fázisukat ez nem volt olyan meglepő. Utánuk igen délcegen két magas rangú, katona egyenruhát viselő hősi halott jött, aztán egy csapat apró denevér csontváz röppent szét fölöttünk, gondolom a kriptákból. Egy hófehérre suvickolt csontváz is feltűnt, talpig bőrszíjakban zörögve, kezében Tomahawkjával, fején tolldísszel. Őt ismertem, Nagy Fehér Fekvő Bivaly, vagy valami hasonló idétlen néven hívatta magát; mai napig nem tisztázódott, hogy mit keresett e vidéken. Éktelen csörgés-zörgéssel megjelent egy komplett zenekar is, kezükben cipelve szétkorhadt hangszereiket, én pedig forrón reméltem, hogy ma este nem játszanak. Azt állították magukról, hogy a Titanic süllyedésekor játszottak utoljára, de mivel a Sötét Vizek nagyon messzire húzódtak innen, ezt senki nem hitte el igazán. Jött pár Névtelen Katona, fegyelmezetten felsorakozva a magas rangúak mögött, aztán lassanként lecsendesedett a zörgés, amint mindannyian helyet foglaltak a kőlapokon szerteszét. A Kőoroszlán elégedetten nézett körül.

- Örülök, hogy mindenki eljött. Bejelenteni valóm van!

A holtak mindannyian kíváncsian néztek fel, hátborzongató volt az a rengeteg üres szemgödör.

- Gabriel hazatért közénk!
- Nagy cucc… - mormolta hátrébb valaki, mire a Kőoroszlán a talapzatra vágott mancsával. Egészen fémesen csendült, meglepetten néztem fel.
- Gabriel az egyetlen élő közöttünk, az egyetlen, akit befogadtunk!

Senkinek nem állt el a lélegzete a hírre tekintve, hogy már jóval régebben megtörtént ez, de a döbbenet kézzel fogható lett. Csont bácsi mellém lépett.

- Azok kedvéért mondom, akik az utóbbi száz év folyamán kerültek közénk. Gabriel él, igaz elég régóta, és szeretném, ha ez így is maradna! Megölése tiltott, mert kuriózum, de ez azért van…
Intettem.
- Bocsáss meg, de túlbonyolítod már megint.
A tömeg felé fordultam, mélyen meghajolva.
- A nevem Gabriel von Blasius. Vérfarkas.

Volt, aki éljenzett (ez rettenetesen hülyén hangzott) mások megvetően legyintettek csak. Csont bácsi felhorkant.

- Micsoda rohadt alakok vagytok ti?! Gabriel Blasius nagyapja kezdeményezésére újították fel a temetőnket, mielőtt még szántót csináltak volna belőle! A megmentőnk unokáját tisztelhetitek benne!
- Von Blasius – szúrtam közbe, de Csont bácsi csak intett.
- Mindegy, kölyök. Ne vágj fel, még meg sem haltál! Pedig illene.
Kőoroszlán megsuhogtatta szárnyait.
- Oké, menjetek békével! Nektek bulit csinálni…
Aztán felém fordult.
- Még mindig hihetetlen, hogy visszajöttél. Azannya… Már el is telt száz év? Rohan az idő.

Többen felálltak, mintha tényleg menni akarnának, de láttam, hogy pár lépéssel hátrébb megint leülnek. Úgy tűnik, a kíváncsiság a halállal sem múlik. Csont bácsi a vállamra tette a kezét.

- Most pedig hallani szeretnénk, mit is csináltál az elmúlt száz évben. Mi újság a nagyvilágban?
Mélyet lélegeztem.
- Emlékeztek még, miért is indultam el? Elveszítettem egy fogadást. Ostoba kis semmiség, nem igaz? Kőoroszlánnal fogadtunk, hogy kibírok-e egy teliholdat vadászat nélkül, és veszítettem. A tét száz év volt az emberek közt. És hogy mi történt ez alatt?... Nos, volt két világháború, pár tudományos forradalom, az emberek nyughatatlanul jönnek-mennek, még a világűrbe is kiröpültek, jártak a Holdon is.
- Na, végre valami jó hír – dünnyögött közbe Csont bácsi, aztán intett, hogy tovább. Vállat vontam.
- Megváltozott a világ.
- Vagyis?
- Nincs benne semmi romantika, semmi titokzatosság, semmi gótikus érzés. A dolgok csak úgy megtörténnek. Új tudományok, meg áltudományok alakultak, a nemesség és a lovagiasság kikopott az emberek nagy részéből. A pénz az istenük, a haszon a hitvallásuk, ahová pedig nem férnek be, oda robotokat küldenek, mert azt remélik, megtalálják mindenre a választ.

A temetőben teljes csend lett, körbe néztem.

- Azt hiszem, az ember elveszítette az érték ítéletét.
- Már nem is fél? – kérdezte valaki.
- A félelmei világi dolgokon alapulnak. Félnek, hogy nem tudják fizetni a számláikat, hogy nem felelnek meg egy állásinterjún, félnek egymástól. Mindenhol magukat helyezték a középpontba.

A jeges szélörvény újra lecsapott, egy túlvilági alak materializálódott a téren. Nyra, az Ártatlan. A kísértet lány sejtelmes kék fénybe burkolózva lebegett előttem, majd kissé széttárta karjait.

- A kísértetektől sem félnek?
Hangjában olyan szomorúságot hallottam, hogy ismét kirázott a hideg.
- De igen, kedves. Tőlük még igen.
A lány hátrébb lebegett kissé. Felemeltem a hangom.
- Rohan, száguld minden és mindenki. Így élik életüket, elmennek a csodák mellett, így megy el mellettük az élet.
Csont bácsi morózusan gyújtott rá kialudt szivarjára.
- És mondd csak, kölyök… mihez kezdtél te ebben a félelem nélküli, kiégett világban egy magad?
Elmosolyodtam.
- Vannak helyek, ahol még vonz a sötétség, ahová még nem hatoltak be szondák, amikre nem kíváncsiak, mert túl sok a homály. Ilyet kerestem én is. Egy ideig elhagyott városokban kószáltam, szólítottam a történelmet, de egy idő után rájöttem, nem való zavarni mások örök nyugalmát. Az élők felé fordultam hát, és bevettem magam a nagyvárosok nyüzsgésébe. Az emberek nem láttak. Köztük jártam nappal és éjjel, egy lépésre voltak a haláltól, de annyira együtt élnek vele, hogy már nem rémíti őket. Zabálja életüket a sok vegyszer, amit még több vegyszerrel mosnak le, meg a hangkáosz, ami ellen még nagyobb zajjal védekeznek, döntik magukba az alkoholt, a gyógyszereket, futnak a halállal, de nem tudnak róla. A városokban sem találtam meg, amit kerestem. Erdőkben éjszakáztam sokat, őrjáratoztam egy falu legelőin, aminek a lakói féltek az állandó farkas támadásoktól. Amikor a farkasok eltűntek a környékről, akkor rám sem volt tovább szükség, kedvesen megköszönték a segítséget, de nem fogadtak be. Idegen maradtam évek múltán is. Nem akartam felhívni magamra a figyelmet, ezért pár évenként mindig tovább mentem. Előbb-utóbb feltűnt volna, hogy nem öregszem; nem akartam megrémíteni őket. Nem azért éltem köztük.

Sóhajtottam.

- Még sok idő volt hátra a mai napig, kezdtem száműzöttnek érezni magam a hazugság tengerben. Mindenki hazudik mindenkinek, és önmagának is, elhitetve, hogy az élet könnyű és jó, de ha mégsem, hát akkor sincs kiút. Végül minden a reménytelenségbe vezet, de ezt nem vallják be maguknak. El akartam tűnni, hogy gondolkozhassak. Egy távoli hegy lábánál éjszakáztam egy faluban aznap, úgy terveztem, reggel meghódítom a hegyet. A házak szerteszét álltak a lankán, nem is út kötötte össze őket, csak ösvény, és a falu legmagasabb pontján állt egy ősrégi rezidencia. Egy valaha gazdag nemesi család utolsó sarja lakta a családjával. Lord és Lady Cryston az egyetlen leányukkal éltek ott, meg egy öreg komornyikkal, aki a családot szolgálta gyerek kora óta. A rezidencia parkjában aludtam az ős öreg fenyők közt, amikor egy halk hang felébresztett az éjszaka közepén. Éneklésnek tűnt, de a szél megtépázta. Amikor rájöttem, merről jön, az árnyékban kúszva közelítettem meg az épületet. Fényt egyetlen helyen láttam csak, egy tárva-nyitva álló emeleti ablakban. A leány a párkányon ült, és halkan énekelt egy kedves, de szomorú dalt, valami olyan nyelven, amit nem ismertem. A sötétbe nézett, egyenesen felém, mintha tudná, hogy ott vagyok, mintha nekem énekelne, és azt hiszem, még ott akkor beleszerettem. Fiatal volt még nagyon, tizenhat alig múlt. Úgy éreztem, ő valahogy nem olyan, mint a többi ember. Nem tudtam megmagyarázni az érzést; rabul ejtette elmém, szívem, minden gondolatom körülötte forgott. Képtelen voltam tovább menni, egy hétig bujkáltam a parkban, ő pedig minden éjjel énekelt. Tudtam, hogy nem léphetek át egy bizonyos határt; nem léphettem be templomokba, nem léphettem be szent helyekre, és nem köthettem életemet sem olyasvalakihez, aki a fényben él, mégsem tudtam anélkül elmenni, hogy még egyszer ne láthassam. Aznap éjjel telihold volt, de az égen komor felhők úsztak, én pedig úgy éreztem, hogy szétvet ez az új, ismeretlen érzés. A leány énekelt, tiszta hangja visszhangzott a fák közt, szinte hipnotizált. Óvatlanul kiléptem a fák közül pont, amikor a felhők megnyíltak, a telihold rideg fénye pedig elöntötte a lankát, az épületet, az egész parkot, én meg ott álltam az ablak alatt, a kékes füvön pedig elnyúlt igazi énem árnyéka. A leány rémülten hallgatott el, mozdulni sem tudott a félelemtől egy pillanatig, aztán láttam, hogy eszméletlenül kizuhan a párkányról.

Elhallgattam az emlék hatására.

Mindenki csendben figyelt, még Csont bácsi is megállta, hogy közbeszóljon. Kőoroszlán a vállamra tette mancsát bátorítólag. Folytattam.

- Elkaptam, mielőtt a kövezetre zuhant volna. Csak le kellett volna tennem a fűbe, aztán villám gyorsan eltűnni, de képtelen voltam levenni róla szemem. Nem akartam ott hagyni egyáltalán. A Holdat ismét felhők takarták, lassan szemerkélni kezdett az eső, ami lassacskán magához térítette a leányt. Amikor kinyitotta szemeit, és észrevette, hogy a karjaimban tartom, nem rémült meg. Annyit mondott csak:
- Hát eljöttél értem.

Szomorúnak tűnt, halkan sírni kezdett, én pedig nem tudtam mit felelni neki, csak dúdolni kezdtem a dallamot, amit tőle hallottam. Egy idő után ő is velem dúdolta, majd énekelni kezdte végig a szemembe nézve közben. Éreztem szívverését, tudtam, hogy nem fél, teljesen lenyűgözött. Amikor a dal véget ért, megsimogattam az arcát. Azt mondtam neki, nem érte jöttem, de a rabja vagyok. Bemutatkoztam, elmondtam neki mindent, nem tudtam, nem is akartam hazudni neki. Az eső végül elállt, a Hold ismét felbukkant, láthatta árnyékomat. Tudta, hogy igazat mondok, de egyáltalán nem félt. Azt mondta, Annának hívják, ezután kérte, hogy öljem meg.

Mélyet lélegeztem, beillett volna sóhajnak is, aztán széttártam a karjaimat.

- Elmesélte, hogy halálos beteg, nem tudják meggyógyítani. Talán hónapjai vannak csak hátra, senki nem tudta. Minden éjjel elmentem hozzá ezután, és ő minden éjjel várt rám. Sokat sétáltunk a parkban, összebarátkoztunk. Elmesélte, hogy azelőtt nagyon szerette a napfényt, de aztán megbetegedett, nem tudta elviselni többé, úgy érezte, elég a fényben. Éjszaka élt ezután. Olvasott, verseket írt, arról ábrándozva, hogy amikor eléri a végzet, az fájdalommentes lesz. Nem maradtak barátai, a szüleitől is egyre távolodott lélekben, így a sötét örök magányára kárhoztatva vágyta egyre jobban a halált. Egy éjjel elmesélte, hogy amikor a szülei megtudták, hogy ő nem éri meg a tizenhetedik születésnapját sem, a rezidencia egyik szobájában felállítottak egy fenyőt, feldíszítették neki, hogy megtartsák a karácsonyt. Ő a szobájába zárkózott, nem akart bemenni az ünnepi szobába. Úgy nevezte: Karácsony szoba. Tudta, hogy a szülei szeretetből tették, de nem érthették meg, mi zajlik fiatal lelkében. Bevallottam neki, hogy nekem soha nem tartották meg egyetlen születésnapomat sem, és karácsonyt sem ünnepeltem még. Sokat beszélgettünk erről, végül egy éjjel kézen fogott, és belopóztunk a kastélyba. Elvezetett a Karácsony szoba ajtajához. Odabent sötét volt és hideg, a feldíszített fa a homályban inkább rémítően hatott. Anna meggyújtotta a gyertyákat a fali tartókban, aztán a fán is, végül szembe fordulva velem megfogta a kezem.

- Boldog Karácsonyt, Gabriel! – mondta, majd megcsókolt.

A szellemlány arcán legördült egy könnycsepp, aztán Csont bácsi vállára borult.

- Annyi rosszat tettem már életemben… Ott ez jutott eszembe. Igazságtalannak éreztem, hogy az ember az uralma alá hajtja az élővilágot, a földeket, a gépeket, mégis annyira gyenge és védtelen. Jézus vajon én értem is meghalt a kereszten?... Letérdeltem, és a bocsánatát kértem. Imádkoztam Hozzá, imádkoztam Annáért, és megköszöntem Neki, hogy végül a hegyekbe vezetett a leányhoz.

Csont bácsi zavartan krákogott közbe.

- Szóval… khm… Gondolod, hogy létezik számunkra is kegyelem?
- Biztos vagyok benne. Végül minden út véget ér, Csont bácsi.
- No és azután?... Mi történt azután?
- Anna egyre betegebb lett. Kérlelt, hogy öljem meg, én pedig egyre zavartabb lettem.

Megtehettem volna, de nem akartam. Túlságosan szerettem. Arra kértem, beszéljen a szüleivel. Mondja meg nekik, hogy szereti őket, ne hagyjon maga után kétséget, mint azt én tettem. Egy éjjel aztán elmondta, hogy megtette, amire kértem. Megbocsátott a szüleinek, elmondta nekik, hogy bement a Karácsony szobába. Kint ültünk a szökőkútnál a főbejárat előtt; az ajtó hirtelen kitárult, és a bentről kiszüremlő fényben láttam Lord és Lady Crystont, amint jönnek le a lépcsőn. Megrémültem, de Anna szorította a kezem.

- Mindent elmondtam nekik. Tudják, hogy ki vagy.
Amint a házaspár odaért a Lady mosolyogva nyújtotta felém a két kezét.
- Jöjj, Gabriel!

A Kőoroszlán felhúzta a szemöldökét.

- Az áldásukat adták?
- Igen. Talán belenyugodtak már, hogy egyszülött gyermeküket így is, úgy is elvesztik, de hálásak voltak, hogy megédesítettem Anna számára az utolsó hónapokat. Lord Cryston átadott egy családi címeres aranygyűrűt, és azt mondta, befogad a családba a lánya oldalán. Az esküvőt éjjel tartottuk meg a kastélyban. Egyszerű, de szép ceremónia volt. Rá egy hétre Anna Crystont örök nyugalomra helyezték a falu temetőjében.

Csont bácsi lehorgasztotta fejét.
- Sajnálom, kölyök.
Kőoroszlán sejtelmesen elmosolyodott:
- Az élőket sajnáld, Csont!
A vén szkeleton felkapta fejét.
- Hogy?...
Elmosolyodtam én is.
- Jöjj!

A sötétségből egy halvány árnyalak vált ki és lépett mellém. Éjfekete szemeiben lidércfény ragyogott, rám mosolygott, én pedig körbe intettem.

- Öreg Domb lelkei, fogadjátok szeretettel Lady Blasiust, Annát, a feleségemet!

Sok száz csont tenyér csattant össze ütemesen, amint tapsolni kezdtek, Csont bácsi elénk lépett.

- Sok boldogságot kívánok nektek, fiatalok! Nyugodjatok békében!

Így történt.

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 8 db)